Otthon az anyanyelvben

A 2024-es Aranka György nyelv- és beszédművelő verseny, ahova zsibongó szívvel és üres zsebekkel indultam el, csak a jókedvemet vittem magammal.

Kolozsvárra vonattal mentünk: az állomásra kicsit félve érkeztünk édesanyámmal, tudva, hogy három napig leginkább magamra kell hagyatkoznom, ha apróbb problémákba ütközöm. Mielőtt a peronról a vonatra léptem, kedvem támadt elbújni anyukám szoknyája mögé, de ha így tettem volna, az igazán nem lett volna rám jellemző. 

Az odaúton aztán megismertem Bíró Sára tanárnőt, és három végzős tanítványát, Szabó Mónikát, Murzán Zoltánt és Fülöp Orsolyát. Nem is fogok próbálkozni, úgysem találnék megfelelő szavakat arra, hogy mennyire kellemes volt a társaságuk. A tanárnőnek mindig volt pár kedves szava hozzám, és az egyik szemét mindig rajtam tartotta, amikor le- vagy felszálltunk a vonatokra, és alapjáraton őrangyalként vigyázott rám. Mónika tapasztalt versenyzőként ellátott hasznos tanácsokkal, Orsi gondoskodott róla, hogy jól érezzem magam, és Zozó mindig tudta, hogy mivel nevettessen meg, amikor elkezdtem izgulni a verseny miatt. Így aztán a többórás utazás oda és vissza is röpke perceknek tűnt.

Amint megérkeztünk Kolozsvárra, rohantunk tovább az Apáczai Csere János Elméleti Líceumba, ahol ünnepélyes megnyitóval igazándiból kezdetét vette a verseny. Majd elérkezett a versenyszámok kisorsolásának ideje. Ezt nem spiláztam túl, csak kihúztam egy cetlit, amin a hármas szám szerepelt. Ezután megvacsoráztunk a Református Kollégium menzáján, és a szálláshelyen „eltettük magunkat” másnapra.
 

A szombati reggeli erejéig el is felejtettem, hogy versenyezni jöttem, lefoglalt, hogy az új barátaimmal humorizáljak, egyszerűen jól esett a nevetésük, meg a tökéletesen édes kávé és a finom reggeli. Aztán visszatértünk az Apáczaiba és elkezdődött a verseny írásbeli fordulója. Én a három versenyforma közül a Versben bujdosó kategóriában indultam, a feladatlap kihívás volt, de hálásan Ozsváth Imola felkészítő tanárnőm szavaira gondoltam, és ezeket észben tartva, arra koncentráltam, hogy élvezzek ki minden percet és nyugodt mentalitással nyújtsam a legjobb verzióm. A szóbeli előtt ez már nem jutott eszembe, csak vártam, hogy a kettes versenyző végezzen, majd remegő lábakkal, mintha hóhér elé lépnék, álltam meg a terem közepén. Ott aztán nyeltem egyet, és elkezdtem– József Attila: Eszmélet. Ahogy ezt kimondtam, a világ összes félelme elhagyta a testemet, és elmondtam az Eszméletet, aminek képei már beleivódtak a csontjaimba.

A két forduló után ebédeltünk, és két órányi szabadidőnkben átbeszéltük, kinek hogy ment a megmérettetés, ismerkedtünk, megpihentünk, kapcsolatokat teremtettünk, egymásra hangolódtunk, barátok lettünk – hiszem, hogy ez utóbbi az, ami mindannyiunkat nyertessé avat.

Az utolsó „hivatalos” szombati program a versenyek szakmai értékelése volt, ekkor fény vetült néhány általam is elkövetett hibára. Ezután szétszéledtek a versenyzők, mi pedig felfedeztük egy kicsit Kolozsvárt Orsival és Zozóval.

Az eredményhirdetés napjára virradva egy percig sem azon aggódtam, hogy kapok-e díjat vagy sem, hanem azon, hogy mégis milyen vállfára akasszam fel a bőrt, amit levedlettem a három nap alatt, és hogy eléggé strapabíró lesz-e az új bőr, aminek el kell viselnie, hogy hamarosan vége az itt töltött időnek.

A záróünnepségen Kerekes Barnabás tanár úr beszéde hatására még jobban felerősödött bennem az érzés, hogy idetartozom, ehhez a szerető közösséghez, és ennek a karizmatikus embernek a bátorítására mindannyian, együtt elénekeltük az Ismerős Arcok dalát, a Nélküledet.

A díjkiosztó alatt többnyire az Édes anyanyelvünk és Szép magyar beszéd kategóriákban versenyző ismerőseimnek szurkoltam, majd a Versben bujdosó kategória nyerteseihez jutott a sor. Kimondták a nevem. Mérhetetlenül büszke voltam magamra a harmadik helyezésemmel, és tudtam: nem ez az utolsó alkalom, hogy itt vagyok ezen a versenyen. Az öröm, természetesen, nem jár egyedül: Szabó Mónika (XII. B) a Szép magyar beszéd versenyformában dicséretet kapott, ezzel kiérdemelve a továbbjutást a Kárpát-medencei szakaszra. Sok szeretettel drukkolunk neki!

„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” – írta Tamási Áron. Talán ez a legfontosabb életlecke, amit megtanultam az Aranka Györgyön, hogy otthon vagyok, amikor az anyanyelvemen beszélek.

Hazatérve, nem „csak” könyvnyereménnyel és egy harmadik helyezéssel lettem több, hanem a zsebeimet is csordultig töltöttem emlékekkel, új barátok kedves arcvonásaival, gratuláló szempárokkal, tapasztalattal... Meg hazahoztam a jókedvemet is. 

    Hegedüs Tímea Angyalka, IX. D osztály