Még akkor is, ha a történelem fintoraként ma három országban emlékezünk ugyanarra, ünnepeljük közös múltunkat, közös megvalósításainkat.

Emlékezünk arra, hogy voltak szebb idők is, amikor őseink mertek nagyok lenni, mertek és tudtak nagyot alkotni. Mertek álmodni évszázados intézményekről, és álmaik a mi mai valóságunk. Szinte egyszerre épültek iskoláink, melyek ma is fellegvárai a magyar oktatásnak.

Sosem feledhetjük el, hogy az anyaországból az első testvéri kézfogást a Szent István Gimnázium nyújtotta nekünk, még a bizonytalanság pillanatában, 1990 januárjában. Azóta is élő ez a testvérkapcsolat, és úgy teljesedett ki 2002-ben, hogy éppen a Szent István Gimnázium centenáriumi ünnepségén ünnepeltünk először együtt a Selye János Gimnázium küldöttségével. Talán ekkor érezhettük először, hogy ami együvé tartozik, azt nem lehet országhatárokkal elválasztani.

Testvériskolai együttműködésünket immár Székelyudvarhelyen a 2005-ös egyezményben is rögzítettük, egyedülállóan és példaértékűen otthonunkban, a Kárpát medencében.

Kapcsolatunk élő mind tantestületi, mind tanulói szinten. Közösek a táborozásaink, sporttevékenységeink, kulturális rendezvényeink, közösen ünnepelünk, közösen próbáljuk átvészelni a megpróbáltatásokat. Mindnyájunknak fájt 2005 decemberének szégyene, de éppen kapcsolatunk bizonyítja, hogy a politikumon túl is együvé tartozunk.

Tamási Áron szavaival élve: „Bizony, nem egyedülvalók vagyunk, hanem valamiféle szerves egységhez tartozunk: egy családhoz, melynek a nyelvén szólunk. Ennek a családnak országföldje van, s ha most kevesebb is, mint a nagy bűnök előtt, annál édesebb ez a föld. Történelme van, mely gyakran szerencsétlen volt is, de hősi volt és önzetlenségében költők tollára méltó.

Irodalma van, mely nyelvi társtalanságában a mesék pazar színeiben lüktet. Halottai vannak, kiknek neve nem számadat, hanem csillagok a föld alatti égen. Élő népe van, mely munkával és az erkölcsi érzék örökségével keresi a boldogulás útját: és álmai vannak, melyek nem a zsiványoké, hanem a jövendőé.”