Gratulálunk Székely Zoltán kollégánknak, aki a 2026-os RMPSZ Díjátadó Ünnepségen Brassai Sámuel-különdíjban részesült oktatási segédlet kategóriában.

Örülünk az elismerésnek, amely Zoltán oktatói munkáját is méltatja.

Jó egészséget, további sok sikert, eredményes munkát és számos szakmai örömöt kívánunk neki!

Megtisztelő számunkra, hogy a budapesti Tamási Áron Közhasznú Alapítvány képviseletében Ekler Andrea kurátortársammal együtt részesei lehetünk a koszorúzás szép hagyományának. 

Kedves kilencedikes diákok!

Nektek alig két hete alma materetek „Székelyudvarhely homloka”, ez a gyönyörű gimnáziumi épület, amely ma úgy ragyog, mint új korában. Olyannak láthatjátok most, mint átadása évében, 1910-ben, amikor falai közé fogadta a ti korotokbéli Tamási Áront. 
A Római Katolikus Főgimnáziumot aztán többször tépázta a történelem vihara, de mintha rá is érvényes lenne Párizs városának latin jelmondata: fluctuat nec mergitur – hánykolódik, de nem süllyed el. Megmaradt, s rangos magyar gimnáziumként 1990 óta egykori diákja, Tamási Áron nevét viseli.
Annak a diáknak a nevét, aki farkaslaki szegény földmíves gyermekeként indult útjára, hogy íróvá váljék. Olyan íróvá, aki soha nem feledte, honnan jött, hű maradt szülőföldjéhez, magáénak érezte gondját, tenni akart megmaradásáért, felemelkedéséért. Így írt erről egy 1937-es írásában:

„A sors úgy rendelte, hogy a magyarság egyik töredékének fia lettem, s a történelem úgy fordult, hogy ez a néptöredék más állam határai közé került. A vér, a hűség és az erkölcsi érzék egyaránt azt parancsolja nekem, hogy ennek a töredéknek életéért és szellemi erejének fenntartásáért harcoljak. Székely vagyok, és ott van a helyem, ahol az övék.” (Magyar sorskérdések, Válasz 1937/5)

Hogy odáig eljuthasson, sorsfordító véletlenek is igazították útját.

Hiszen a család legidősebb fiaként az lett volna osztályrésze, mint az édesapjáé: a föld, a megerőltető kétkezi munka. De mert kilencéves korában, karácsony hajnalán egy pisztollyal a bal hüvelykujját ellőtte (aki nem ismeri a részleteket, ajánlom, olvassa el a Bölcső és Bagolyban megörökített történetet), így alkalmatlanná vált a ráváró feladatra. Nagybátyja, a gyulafehérvári nagyprépost támogatásával sikerült bejutnia az anyaváros, Székelyudvarhely nagymúltú gimnáziumába. A tudomány eleinte nem adta meg könnyen magát számára:
„Áron az első osztályban erősen megbicsaklott. Csak úgy hullottak az intők. Év végére sokat igazodott. Második osztályban felverekedte magát úgy, hogy alapítványt (ma úgy mondanánk ösztöndíjat) kérhettek, amit harmadikra meg is kapott.” –írta emlékezésében egykori iskolatársa, Molnár Jenő. 
Onnantól fogva viszont – ahogy Tamási írta magáról – „dolgoztam jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felül kerekedni”.

Negyedikes mikor kitört az első világháború, hatodikos, amikor hadköteles fiatalemberként besorozták, 1917 áprilisában katonaruhában magánvizsgázott a hetedikes anyagból. 1918 tavasza már a piavei fronton találta. Közben áprilisban hadiérettségit tett itt Udvarhelyen, majd visszatért a harctérre. A júniusi nagy piavei offenzíva után a századból tizenheten maradtak életben. 
Ő hazatérhetett és íróként beteljesítette azt, amire az életét feltette: magyar íróként őrködött a magyarság jó szelleme felett.

Kedves Kilencedikesek!

Életajándék, hogy szerencsésebb kor adatott nektek, mint a századelő diákjának, Tamási Áronnak.
Kívánom, hogy az ő példáját követve legyenek olyan céljaitok, amelyekért állhatatosan és kitartással tudtok küzdeni, s nemcsak önmagatokért. Hanem azért a közösségért is, amelynek tagjai vagytok. 
Amikor nap mint nap eljöttök e mellszobor előtt, gondoljatok arra is, hogy a háborút megélt, Amerikát megjárt Tamási Áron számára milyen fontos volt a haza, amit úgy nevezett: az otthon.

Ahogyan ő fogalmazta:

„Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges […] s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”

A. Szabó Magda
A beszéd a Tamási-szobor előtti téren hangzott el 2026. szeptember 18-án.
 

„A szívnek semmi sincs messze.” (Tamási Áron)

A. Szabó Magda, a budapesti székhelyű Tamási Áron Közhasznú alapítvány elnökasszonya kurátortársával, Ekler Andreával értékelte a kilencedik osztályok kisfilmjeit, melyek idén másodszor versenyeztek. A beavatás részeként problémamegoldásról, összefogásról és kreativitásról tettek tanúbizonyságot a gólyák: húsz Tamási-mondatból választva a mindennapi életről forgattak 3 perces videót bizonyítva, hogy a székely író bölcs mondásai ma is élnek, élni tanítanak. Mind az öt kilencedik osztály időre elkészült a feladattal, kiváló alkotások születtek.

A független, pártatlan zsűri döntése szerint idén a földszinten lakó 9. C osztály szívhez szóló igaz története bizonyult a leghitelesebbnek hirdetve, hogy „a szívnek semmi sincs messze”.

A díjátadóra a Tamási-szobor előtti flashmob keretében került sor, a győztes film alkotói egy-egy tornazsákot kaptak jutalmul az üzenettel: „Lélek légy és szabadság!”

Szeretettel gratulálunk nekik!

A győztes kisfilmet  itt lehet megtekinteni.

Ozsváth Imola, ötletgazda, magyartanár
 

„A színház lényegének, az egésznek a felvetésénél a játék jellegét próbálom előtérbe állítani. A színpadi játéknak pedig olyannak kell lennie, mint a havasi forrásnak: feltör, csillog és siet tovább.”

Tamási Áron ezzel a gondolattal fogalmazta meg drámaírói ars poeticájának egyik legfontosabb alapvetését. Ez a tiszta havasi forrás iskolánkban már az elemi tagozaton felszínre tör. A tanítványaikat együttes játékra és éneklésre biztató tanítók a nap folyamán díszletet gyurmáztak és mesét illusztráltak a legkisebbekkel, báboztak, terveztek és újságot írtak a nagyobbakkal.

Természetesen, mesterkéltség nélkül adják át magukat Tamási szövegeinek, és ebben az élettel teli folyamatban szabadon árad a tiszta, friss gyermeki öröm, erővel feltöltve mindazokat, akik látják, hallják őket.

Az előkészítő osztály tanulói csodálkozva hallgatták a Bölcső és bagolyból felolvasott részletet, amelyből kiderült, hogy bizony a nagy írónak, Tamási Áronnak is volt első napja az iskolában, amikor még izgalommal, bátortalanul lépte át az iskola kapuját. Ezután a könyvtárban Tamási könyveivel ismerkedtek, borítókat, rajzokat figyeltek meg. Végül pedig gyurmából megjelenítették a kis székely legényt, Ábelt a fenyvesek ölelésében.

Az elsősök Tamási Énekes madár című művét örökítették meg temperával. Ezt követően A hazug sün című mesét meghallgatva, annak illusztrációján dolgoztak nagy lelkesedéssel. Időutazást is játszottak, melyben visszarepültek 123 évet, és csodálva szemlélték az akkori, 6 éves, velük egyidős Áronkát. Szép falusi gyermekkort éltek meg a játék során.

A másodikosok az Öreg pillangó című novellához készítettek papírbábokat, és eljátszották a derűs, meseszerű történetet. Bekeretezték egy gyermekdallal, és feltették a kedves emlékek falára. 🎥 Videó megtekintése

A harmadik osztály napja is Tamási Áron gazdag szellemi örökségének felfedezéséről szólt. Kézműveskedtek, lapbookot készítettek, majd lerajzolták Ábelt a rengetegben. Ellátogattak iskolánk könyvtárába is, ahol megtekintették a Tamási Áron életét és munkásságát bemutató kiállítást. „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” – E gondolat jegyében töltötték ezt a szép napot: együtt, egymásra figyelve, és egy kicsit közelebb kerülve Tamási Áron világához.

Tamási Áron 129. születésnapja alkalmából a IV. osztály nem csupán egy tematikus napot, hanem egy egész tematikus hetet szentelt iskolánk névadójának emlékére. A hét során Tamási Áron gyerekeknek szóló novelláit és az Ábel a rengetegben részleteit is olvasták, közösen fedezve fel az író különleges humorát, nyelvezetét és az általa megrajzolt székely világ szépségeit. Az elemisták kiállításán helyet kaptak az osztály újságjai, melyek tanárokkal készített interjúkat tartalmaznak. Kivetítették a két csoport által készített videókat is, amelyekben Ábel ezúttal egy kicsit a mai gimis világba csöppent, és kíváncsian fedezte fel iskolánk mindennapjait.

A tematikus hét egyik különleges pillanata az időkapszula elhelyezése volt. Olyan üzeneteket és emlékeket rejtettek el benne, amelyek talán évek múlva is elmesélik majd, hogyan gondolkodtak, mit éreztek és hogyan ünnepelték Tamási Áron 129. születésnapját. Olvastak, alkottak, játszottak, kutattak, nevettek, és közben közelebb kerültek Tamási Áron világához.

A munkákból kiállítást szerveztek a nap végére, majd a déli harangszóra a Tamási-szobor előtt összesereglett a népes elemis csapat, és népdallal köszöntötte a 129 éve született névadót, Tamási Áront. 🎥 Videó megtekintése

Az intézmény mindennapi élete ezer szálon fut, a rengeteg teendő és az örömteli nyüzsgés közepette azonban érdemes meg-megállni, és Tamási szavaival emlékeztetni magunkat:

„De olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál.”

(Tamási Áron: Jégtörő Mátyás)

Szervező tanítók: László Mária, Nyárádi Izabella, Szabó Zsuzsa, Fancsali Adélka-Leilla, Székely Emőke-Katalin

Ünnepelt a Gimnázium apraja-nagyja szeptember 18-án, pénteken.

Az előrehozott szülinap idén 19 féle programot kínált, mindegyik Tamási Áron szellemi örökségének felfedezésére adott lehetőséget. 

A közös ünneplésnek vannak állandó helyszínei, ilyen például az irodalmi kávéház, mely szünetekben finomságokat kínál az éhes diákok számára, a Tadisz csodálatos süteményekkel készül évente a szülinapi zsúrra. A kávéház a tanórák ideje alatt szellemi műhellyé változik, rendhagyó irodalomórák keretében Tamási-szövegeket olvasnak fel a gimis diákok, irodalmi lapokat forgatnak, gondolatban messze, elmúlt korok világában kalandoznak.

Ugyanilyen stabil pont az ünnepi térhasználatban az első emeleti folyosó, ahol Tamásit megidéző sarok várja ma is érvényes és aktuális gondolatokkal az ott megálló diákokat, tanárokat. Vedd és forgasd! – hirdeti a plakát: a névadó író életpályáját bemutató gazdag fényképgyűjteményt tartalmazó album mellett még életében napvilágot látott kiadványok, az írói életforma állandó tartozékaként egy írógép befűzött fehér lappal várják az érdeklődőt Tamási ballagási fotója mellett. Kis kosárból üzenetcsíkok úsznak be a látótérbe, elmés gondolatok, szentenciák kedélyes székely humorral derítik mosolyra az arcokat.

Nagyszünetben maga Tamási szól a sulirádióból, farkaslaki éveiről, a nehéz falusi munkáról, a székely emberek világáról mesél a kései utódoknak, hogy azok értékelni tudják a mindent megadó, kényelmes világot, melyben nincsenek világháborúk és nincs 56, de van mindennapos online-kihívás. A rengeteg a Hargitáról a telefonokba költözött, a surgyelánok sincsenek messze. Az ábeleknek talán ma sem könnyebb.

A tanári testület is kivonul szünetben az udvarra a Tamási világát megidéző fotósarokhoz, évente elkészíti Dávid Attilával a közös őszi tablót az üzenettel: mi otthon vagyunk (a) Tamásiban. Osztályközösségek, baráti bandák, párok fotózkodnak, az üzenet fölött petróleumlámpa, mintha azt jelezné, hogy a digitális homályban mécsláng gyúl, jelzi az irányt, a biztos pontot, ahová vissza lehet térni. Őrzi a fényt a sűrűsödő rengetegben, az otthon a hazában.

Az elemisták és az 5-8.-asok is feljönnek csapatokban a nagy Gimibe találkozni Tamásival, tanulmányozzák a kerítéskiállítást, forgatják Tamási könyveit a könyvtár olvasótermében, fotózkodnak az udvaron, a szobor előtt, belekóstolnak a nagyok ünnepébe, és mélyen szívükbe zárják a látottakat, az érzést, hogy jövőre vagy később ők is itt szeretnének otthon lenni, azért tanulnak, hogy otthont találjanak életük meghatározó szakaszára a nagy Gimiben.

Idén az elemisták szülinapi köszöntőt énekeltek Tamási szobránál hittel a lelkükben, hogy a csengő hangok tisztán hallatszanak az égben. Sok születésnapokat vígan megélhess! Gyurmakompozíciót készítettek az előkészítősök, A hazug sünt illusztrálták az elsősök, az Öreg pillangót jelenítették meg bábjátékkal a másodikosok, lapbookot készítettek a harmadikosok, ünnepi újságot szerkesztettek, időkapszulába zárták, videóüzenettel köszöntötték Tamásit a negyedikesek.

Jakab Tamás színésszel Tündöklő Jeromost keltették életre a felolvasószínház keretében a népi színjátékok iránt érdeklődő diákok, akik reggel 8 és 12 óra közt négy órát töltöttek a székely faluban fogadva a világmegváltást ígérő idegent, végül megbizonyosodva a hagyományos értékek megtartó erejéről.

A komédiTÁsok anekdotákat meséltek Tamásiról a kilencedikeseknek, akik a szobor előtti téren végül igazi beavatást nyertek Tamási világába.

Székelyszoknya pördült a muzsika hangjára, csengő ének szólt a Rekettye ritmusára, a dombon ülő alma mater egykori diákjának versét szavalta Angyalka. A. Szabó Magda, a budapesti székhelyű Tamási Áron Közhasznú alapítvány elnökasszonya mesélt Tamási ma is aktuális gondolatairól a gólyáknak és a Tamásit köszöntő tantestület számára. Értékelte a kilencedik osztályok kisfilmjeit, melyek idén másodszor versenyeztek. A beavatás részeként problémamegoldásról, összefogásról és kreativitásról tettek tanúbizonyságot a gólyák: húsz Tamási-mondatból választva a mindennapi életről forgattak 3 perces videót bizonyítva, hogy a székely író bölcs mondásai ma is élnek, élni tanítanak. Idén a földszinten lakó 9. C osztály szívhez szóló igaz története bizonyult a leghitelesebbnek hirdetve, hogy „a szívnek semmi sincs messze”. Egy-egy tornazsákot kaptak jutalmul az üzenettel: „Lélek légy és szabadság, és a többi hozzáadatik neked!” Hát Istenem!

Koszorú került a szoborra, kettő is, az emlékezés virágai.

Szólt a muzsika, pördült a szoknya, kattant a fényképezőgép, csoportkép készült a szobor előtt a tanári testületről.

A négy évet megélt biciklis zarándoklat mély nyomot hagyott a diákság szívében. A tavaly rendőri felvezetéssel zarándokolt majd húsz gimis diák biciklivel át a hegyen Farkaslakára a szülőházhoz. Egyikük Ép testben ép lélek címmel személyes hangú beszámolót írt arról, hogy milyen meghatározó élmény volt számára biciklivel zarándokolni Tamási szülőházához, ott betekintést nyerni az író világába.

A zsúfolt autós forgalomban veszélyes a biciklizés, a rendőri felvezetés meg költséges, ezért idéntől átalakult ez a programpont: a Gimnázium tanári testülete a szobor előtti flashmob és közös fotó készítése után autókba ülve zarándokolt el Tamási szülőházához, ahol a farkaslaki Tamási Áron Egyesület elnökasszonya, Hadnagy Jolán frissen sült, illatozó szilváslepénnyel várta az ünneplő tanári közösséget. Lelkesen mesélt Tamási életéről, szellemiségéről, bemutatta a szülőházat, és elkalauzolt a Tamási számára csendet és nyugalmat jelentő Ágnes-portára, ahol szívesen időzött az író, ha itthon tartózkodott. A közösségi összefogással csodálatosan felújított ház tornácáról Tamási szavait idézte újra és újra Hadnagy Jolán, akinek lelkesedése határtalan, az általa vezetett egyesület a Leader-program keretében közösségi térré, Kultúrcsűrré alakította az egykori gazdasági épületet, ahol vendégül látta a gimis tantesületet. További tervek születtek: osztályok jöhetnek ide rendhagyó irodalomórára, testvériskolát lehet fogadni itt, konferenciák színhelye lehet…

Innen a Kotyogó étterembe vezetett a Tamásit ünneplők útja, ahol a már hagyományossá vált Írók hete program keretében a két Áron: Tamási Áron és Márton Áron kedvenc ételeit lehetett megkóstolni. A Kotyogó nagylelkű főnökasszonya, Kovács Cecília jóvoltából Ábel illatos „könyve” több példányban felkerült az asztalra, melyeket kinyitva ezúttal nem szellemi táplálék, hanem finomabbnál finomabb falatok rejtőztek a lapként szolgáló saláták közt. Kreatív, szellemes ötlet, kiváló kivitelezés… hatalmas lélek lakozik a Kotyogóban, jelzi ezt a sok felajánlás mellett a mézeskalács szív is, melyet mindenki megkapott búcsúajándékként egy könyvjelzővel meg a Hadnagy Jolán által szerkesztett és felajánlott gyönyörű képeskönyvvel.

Mintha búcsúban jártak volna a „zarándokok”: szellemileg, lelkileg töltekezve, a búcsús ebédet elfogyasztva búcsúfiával tértek haza Farkaslakáról.

Jövőre ugyanitt!

Ozsváth Imola, magyartanár

Tamási Áron 129. születésnapján Virrasztás Tamási Áron pedagógiai díjban részesült Szűcs-Olcsváry Melinda, a komédiTÁsok alapítója és vezetője.

A rangos elismerést meghitt ünnep keretében a budapesti Tamási Áron Közhasznú Alapítvány elnökasszonya, A. Szabó Magda adta át Farkaslakán, Tamási Áron szülőházának udvarán.

Iskolánk magyartanára, Ozsváth Imola méltatta a díjazottat: 

Lélek légy és szabadság, mert a többi majd hozzáadatik neked – ezzel a komoly küldetéssel engedte útjára a Mezei prófétát Tamási Áron abban a határhelyzetben, amikor a magyar filmgyártás újragondolásáról volt szó 1945-ben.

Azt gondolom, ezt a hivatást kapta Szűcs-Olcsváry Melinda is majdnem öt évvel ezelőtt, amikor a Tamási Áron Gimnázium keretében zajló diákszínjátszás ügyének újragondolására kapott felkérést az igazgatóság részéről. Személyében a lángoló lélek és szárnyaló szabadság zsigeri, a többi hozzáadatott: szerető odafigyeléssel verbuvált tündöklő csapatot és kért fel kiváló színházi szakembert, hogy pár hónap leforgása alatt megszülessen a komédiTÁsok Tündöklő Jeromosa a budapesti Nemzeti Színház színpadán. Onnantól kezdve ádámok és évák, 21. századi ábelek, gáborok, jeromosok, mókák és magdók, örök kíváncsi keresők gondolkodnak együtt a világról, színházról, önmagukról. És játszanak önfeledten játszó önmagukkal, miközben a világban utat, utakat keresnek, értésre, megértésre, önmegértésre vágynak. A lélek és szabadság mellé adatott felkérés, cél és támogatás. Mindez elég ahhoz, hogy mély gondolatok magas művészi színvonalon szülessenek újra és újra, hisz minden előadás egy játéktér, ahol világ teremtődik. És a legnagyobb dolog: világot teremteni – vallják Tamásival együtt a komédiTÁsok.

Mert Tamásit játszani kell – írja Szűcs-Olcsváry Melinda, aki az évről évre újjászülető komédiTÁsokkal elviszi az Emberi szót Keresztúrtól Budapesten át a Gyulai Várszínházig, újabb és újabb ábelekkel, mókákkal és magdókkal, de legfontosabb színpadjuk az élet mellett a Gimi képzeletbeli mindenkori színpada, ahol alkalmakként megújulva hol a dzsungel törvényeit tanuló Mauglival, hol a világ próbáit kiálló Kukorica Jancsiból lett János vitézzel, hol az iskolai viszonyok labirintusában utat kereső Nyilas Misivel vagy éppen a boldogság útjait mérlegelő Csongorral és Tündével hirdetik Tamási örökérvényű igazságát, miszerint legyőzi a jó a rosszot, s az igaz szív a gonoszot. Ezt a hitet adják át évről évre a nagykorúvá váló fiatal felnőtteknek a maturandusz-ünnepségeken.

Hogy mindez hiteles és lélekben született, megélt, átélt üzenet legyen, tudják, mit jelent az elvonulás, a szent csend Szencsedben, ahol évente alkotótáborban vesznek részt a komédiTÁsok, ahol az előadások mellett barátságok és szerelmek születnek, hisz az élet az igazi színpad. Erasmus-projektek keretében csapatot építenek az Adriai-tenger partján, testvériskolák színjátszó csoportjaival megismerik az együttalkotás örömét. Szűcs-Olcsváry Melinda minden részletre odafigyelő szervező munkája, kreativitása, munkabírása példaértékű.

Ugyanezt a szeretetteljes közösségépítő munkát végzi osztályfőnökként is. Számára az alternatív tanulási programokra alkalmat kínáló iskola másként vagy zöld hét igazi lehetőséget jelent, melynek keretében kibontakozhat benne a pedagógus, aki vallja, hogy az igazi nagy tanításokra az élet ad helyzeteket. Szűcs-Olcsváry Melinda évente kiviszi az osztályát Homoródalmásra, ahol a fiatalok kipróbálhatják magukat hagyományos falusi környezetben, kincskereső játékokkal teremt lehetőséget a problémamegoldó készségük fejlesztésére, egy más kulturális közeg megismerésére, az empátia gyakorlására, segítségnyújtásra, az egyszerű emberekkel való kommunikációra. Kézműveskednek, kirándulnak, játszanak együtt csakúgy, mint az életben. A „mi vidékünk”-projekt kidolgozójaként sokunk számára példát mutatott. Osztályfőnökként fontos számára, hogy a tanulók megismerjék egymást saját közegükben, így mindenkit sorra meglátogatnak felfedezve megannyi tájegységet a maga ízeivel, kultúrájával, népszerű kirándulóhelyeivel. Így minden osztálytárs egy család, egy hely, egy vidék, egy kirándulás és sok-sok közös emlék.

Ugyanakkor a színházi nevelés is szívügye Szűcs-Olcsváry Melindának. Nemcsak saját osztályában, hanem az egész iskolában és a tanári testületben is népszerűsíti a színházi eseményeket, előadásokat, bérletlehetőségeket. És nem csupán hirdeti, hanem életének meghatározó része a színház. Életpéldájával neveli tanítványait, hiszi, hogy a színház mindig a jelenről szól, kérdez, gondolkodtat, segít megérteni a világot, elfogadni a másságot. Éppen ezért elviszi osztályait Kolozsvártól kezdve Temesváron át Budapestig, hogy lássák, másfajta értékek is vannak, mint amit a többség magáénak szeretne: egy-egy előadás megváltoztat, átalakít és folyton aktualizálja a „ki vagyok én és mi dolgom a világban” kérdést.
Ugyanígy gondolkodik a világjárás témakörben is: egy-egy ország, kultúra felfedezése önmagunk jobb megismerését szolgálhatja, ezért Szűcs-Olcsváry Melinda kollégáival együtt elviszi osztályait távoli tájakra önmagukról tanulni. Ugyanaz a nyitottság, szabad lélek mutatkozik meg minden gesztusában.

Éppen ezért ő az a kolléga, akit elsőként keres meg az iskola vezetősége egy-egy innovatív program ötletével, hiszen Szűcs-Olcsváry Melinda személye garancia az igényes és minőségi kivitelezésre. Alapembere a testvériskolai találkozók szervezőcsapatának, lelkes krónikása az iskolai eseményeknek, a honlap precíz és kreatív kezelője, Erasmus-projektek társszervezője, lebonyolítója, aki azért megy és visz diákokat a világba, hogy ötleteket hozzon haza, melyeket itthon a helyi viszonyokra szabva sikerre vigyen mindenki szellemi, lelki gazdagodására.

A Tamási Áron Gimnázium munkaközösségének alapembere, sokszínű személyisége, kiváló angoltanár. Az idegen nyelv iránti fogékonysága, rajongása már diákkorában a dombon ülő alma mater ódon falai közt megmutatkozott, tudását a debreceni akkori Kossuth Lajos Tudományegyetem angol szakán tökéletesítette. Első és ezidáig egyetlen munkahelye 2002 óta egykori iskolája: a Tamási Áron Gimnázium. Kollégái tisztelik, diákjai rajonganak érte. Egy közös diákunk valamikor úgy jellemezte, hogy „erősen tanít”, ami nyilvánvalóan a szenvedélyre, lelkesedésre utal, melyet a hivatása iránt érez. Lélek és szabadság. A szabad szárnyalásnak teret ad Szűcs-Olcsváry Melinda második otthona, a Tamásiról elnevezett Gimnázium, aki méltán büszke Rá.

A magam és a tantestület nevében szeretettel gratulálok a Virrasztás pedagógiai díjhoz.

További áldást, hasonló lelkesedést, jó egészséget és szép eredményeket kívánok!

Ahogy Tamási mondaná: Őrzője légy mindig a fénynek!

Ozsváth Imola, a Tamási Áron Gimnázium magyartanára
 

Hatunknak az iskolából augusztus elején megadatott az a lehetőség, hogy elmenjünk testvériskolánk, a Szent István Gimnázium tiszapüspöki táborába, Deák Zsuzsánna tanárnő kíséretével.

Amikor felültünk a buszra, kissé kómásan a korán kelésnek köszönhetően, még nem is sejtettük, mire vállalkoztunk. Őszintén megmondom, engem ez a Tiszap annyira nem hozott lázba. Azt hittem, ez is csak egy átlagos élmény lesz, egy normális sátras tábor, s ha rajtam múlt volna valószínűleg el sem megyek. Szerencsémre barátnőmnek nagyon megtetszett, ezért ő eldöntötte, hogy márpedig ha tetszik, ha nem, mi megyünk. Életünk legjobb döntését hozta meg ezzel.

Kilenc óra út után délután kettőkor kászálódtunk ki a buszból, s szívünk szerint azzal a slunggal ültünk is volna vissza, ugyanis kint több mint negyven fok volt. Becipeltük a csomagjainkat, kerestünk egy árnyékosabb helyet (nem nagyon akadt ilyen), ahová aztán, igaz csak második próbálkozásra, de sikerült felhúznunk a sátrunkat. Sok időnk viszont nem maradt rendezkedni, mivel akkor osztották ki a csapatokat. Mi mind a négyes csapat tagjai lettünk még néhány ottani diákkal együtt. Kisebbek voltak nálunk, de a korkülönbség nem nagyon érződött, jól megtaláltuk a közös hangot. Rögtön kaptunk is feladatot, egy bemutatkozó videót kellett forgassunk és egy csapatzászlót festenünk. Ezt a folyamatot nemcsak, hogy élveztük, de még mi is kaptuk rá a legtöbb pontot. 

Sajnos első helyünket nem sokáig sikerült tartanunk, ugyanis a második nap végére már az egyes csapat állt az élen, mi mögöttük második helyen, de még nem ez volt a legrosszabb helyezésünk, mivel néhány rosszabbul sikerült feladat után még negyedikek is voltunk a hat csapatból. Viszont a kevesebb pont nem szegte kedvünket, minden feladatot ugyanúgy élveztünk. Az öregdiákok tavasztól szervezték ezt a tábort, és ez meg is látszott, rengeteg egyedi, jól kidolgozott, még soha nem látott játékon, programon vehettünk részt, amelyeket jól összekapcsoltak a római istenek tábortémával. Voltak sportmérkőzések (volé, foci), élő honfoglaló, közös tábortánc, egész táboron átívelő gyilkosos játék, kenuzás, disability (bonyolult lenne elmagyarázni, de egy nagyon izgalmas csapatjáték), számháború, szintén táboron átívelő mozaikkészítés és kincskeresés, quizestek különböző témával, szabaduló szoba, az élet játéka, tőzsde, kaszinóest, tábortűz és még sok más érdekes program.

Ezekben általában a csapattal, vagy annak egy részével kellett részt venni, de volt két páros vetélkedő is, ahol fiú-lány párok jelentkezhettek, csapatoktól függetlenül. Az egyik a legtáborabb volt, ahol különböző ügyességi feladatokat kellett teljesíteni, ennél a csapatunkból levő pár harmadik helyet nyert, ami elég dicséretes, tekintve, hogy a döntőben célba dobás is volt, s a páros fiú és rövidlátó tagja már a tábor első napján elhagyta a szemüvegét a Tiszában. Meglepő módon mégis ő volt a számháborúban a csapatunk legértékesebb tagja, s bár játék közben igencsak elveszettnek tűnt, elterelésnek tökéletes volt. A másik ilyen páros verseny pedig a házaspárbaj volt, ahol minden fordulóban kellett improvizálni egy előadást, a megadott tárgyat/pick up line-t/helyet belefoglalva. Az első fordulóban az első találkozást, utána az első randit, majd veszekedést, s később kibékülést kellett elimprózni, míg végül a döntőben két páros játszotta el a lánykérést. Erre a versenyre sok pontot kaptunk, mivel volt egy döntős párosunk és elég sokan is indultunk a versenyen.  Még a mozaikkészítés, a kincskeresés és a nappali portya alkalmával sikerült sok pontot begyűjtenünk.

Minden napra le volt osztva, hogy melyik csapat a szolgálatos. Azon csapat tagjai kellett mosogassanak, terítsenek, fürdőt takarítsanak és tábortüzet őrizniük. Mi persze voltunk olyan szerencsések, hogy pont azon az éjjelen álltunk őrt, amikor volt az éjszakai portya, így egy óra alvással foghattunk neki. Ez volt szerintem az egyik legérdekesebb programpont, noha nem igazén szerepeltünk jól rajta. Az volt a lényege, hogy nem mondták meg, mikor, de egyik éjjel felköltöttek és különböző állomásokra kellett menjünk feladatot teljesíteni, egészen hajnalig. Így utólag nagyon vagány volt, akkor ellenben nem igazán így gondoltuk.

Végül, hiába, hogy nem akartuk, elérkezett az utolsó este, az eredményhirdetéssel. Az aznap pontozott versenyeket nem írták még be, de annyit tudtunk, hogy második helyen vagyunk, előttünk az egyes csapat első helyen, jó hatvan ponttal előttünk. Sorban hirdették ki a helyezéseket, s mikor a második helyezéshez értek, mind lélegzetvisszafojtva vártunk. Aztán mondták, hogy „ A második helyezett az…” , s mi akkor már boldogan ugrottunk fel, mert akkor tudhattuk, hogy csak az egyes csapatot mondhatják. Így lettünk mi, a négyes csapat, az első helyezett. Nyeremény gyanánt kaptunk egy csomó nasit, üdítőket, fagyit, amiből mindenki töménytelen mennyiséget bezabált. 

Másnap összeszedtük a cuccainkat, elpakoltuk a sátrakat, s ebéd után elindultunk. A hazaúton visszagondoltam az itt szerzett élményekre. A sok új ismerősre, a tapasztalatra, a nevetésre, az álmos tekintetekre a portya után, vagy éppen a győzelem pillanatára. Mind csodálatos volt. Nem viccelek amikor azt mondom, ez volt életem legjobb élménye. Az emberek, a hely… Minden annyira a szívemhez nőtt. Nem akartunk hazajönni, s visszatérni az eddigi életünkhöz, ami elszürkült eme sok színes emlék mellett. Komolyan, ott még a sok pornak, agyvízforraló melegnek és a néha eléggé furcsa ízű ételnek is meg volt a varázsa. Sokat hozzá tett még a tapasztalatoz, hogy csodálatos csapattársaink voltak, akikkel összebarátkoztunk, így nemcsak a programok alatt töltöttünk együtt időt. Ilyen beszélgetések alkalmával jöttünk rá, hogy nem ismerik sem a gamat, sem a búrján kifejezést. Egyszer mondtam az egyiküknek, hogy baj-e ha ráteszem a majómat a táskájára, erre ő olyan tekintettel nézett rám, mintha három fejem lenne. Mint kiderült, ők ezt trikónak hívják. Ennek a kibogozása alatt is jót szórakoztunk. Még most is tartjuk velük a kapcsolatot, s reméljük még találkozunk.

Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy jövőre biztosan visszamegyünk.

Fleisz Viola, X.A osztály
 

Szeptember 20-a nálunk 18-ra esik.