XI. E. Tamási Áron Gimnázium

Iskolánk minden évben megemlékezik Szent Imréről. Ez alkalomból tanultunk be egy színdarabot az életéből. Miután megörvendeztettük darabunkkal tanárainkat, arra gondoltunk, hogy ezt a szép, sokat mondó és mély darabbal még másokat is megörvendeztethetnénk.

Célpontként olyan idősekre gondoltunk, akiket ritkán látogat meg valaki, ritkán láthatnak egy színdarabot. Az osztályfőnökünktől tudtuk, hogy a ferences templomban idősebb emberek járnak, majd két öregotthont jött szóba: a kézdiszentléleki Szent Klára öregotthon, melyet a Ferences nővérek működtetnek a Caritasszal együtt és a Jó Pásztor székelyudvarhelyi öregotthon.

2013. November 10. , Vasárnap

Első állomásunk a székelyudvarhelyi Ferences templomhoz vezetett. Míg csapat egy része a sekrestyében várakozott a mise végére, addig a többiek nagy odafigyeléssel hallgatták a papbácsi szavait. Ahogy az idő lassacskán telt, úgy mi is egyre jobban közeledtünk az előadás időpontjához, egy kis izgalommal a szívünkben.

Ám épp csak hogy elkezdtük, úgy tűnt mintha máris vége lenne. Az előadás végén együtt örültünk mindnyájan, nem csak a megkönnyebbüléstől, hanem a hívek bízható tapsözönétől is.

Utunk következő célpontja a kézdiszentléleki öregotthon volt. 11 órakor indultunk el e falucska irányába, s bár az út egy kicsit hosszúnak bizonyult, feledtette velünk az a kedves és vendégszerető fogadtatás, amelyet az otthon nővérei nyújtottak.

A környezet csendes, nyugodt hangulatot árasztott, épp az időseknek megfelelő hely volt ez. Szép, takaros kis kert vezetett az otthon épületéig. A kert végéből hallatszott, amint a készülődő gulyás megrottyan a hatalmas fazékban, s elárasztja illatával az egész környéket. Megpihentünk egy kicsit a ház előtt álló fa padokon, majd bemerészkedtünk a házba. Barátságos arcokat pillantottunk meg. Kedves, mosolygós idősek figyeltek fel a látogatókra, talán fogalmuk sem volt arról, hogy mit keresünk itt.

Szép idő volt, napos őszi délután, a döntés úgy esett, hogy kint a szabadba tartsuk meg az előadást, hiszen miért ne használnánk ki ezt a jó időt, amit az Úr rendelt. De nem csak emiatt, az otthon lakóinak is jól jött egy kis változatosság, hiszen nagy részük sajnos már csak tolókocsival volt képes közlekedni és persze a nővérek segítségével.No hiszen nem kellett kétszer mondani, hogy segítsünk nekik mi is kihozni őket a szürke falak közül. A főnővért követve kíváncsian vártuk milyen lesz az első együttműködésünk velük. Mialatt a nővérek gondosan előkészítették az időseket, mosolyogva sutyorogtunk össze többször is: „Milyen édik! Akár a kisgyerekek…”. Majd ki-ki markába fogta egy-egy tolókocsi fogantyúját és óvatosan gurította ki őket a kinti nézőtérre.

Nagyon élvezetes és mulatságos pillanatok voltak. Ahányan voltunk, annyian nevettünk száz felé, az idősekkel és nővérekkel együtt.

Mikorra már mindenkit sikerült ”kiköltöztetni”, a nénik és bácsik fejére kalapok kerültek, hiszen a nap még mindig szórta ránk meleg sugarait, s közben bele-bele sütött az arcokba is.

A háttérben a technikusaink, csendes, a környezethez illő muzsikát tettek, hogy még kellemesebbé varázsolják a hangulatot. Közben mi is serényen készülődtünk a következő előadásra. Tudtuk, hogy majd hangosan, tisztán és érthetően kell beszélnünk , hisz az időseknek már nem olyan jó a hallása.

Pici csönd, némi komolyság és kezdődhetett a szerep. A nénik, bácsik árgus szemekkel , mosolyogva figyelték az eseményeket. Aztán egyszer csak a darab azon pontján, mikor Szent István és Imre herceg, apa és fia beszélgettek az apai szeretetről és törődésről, az egyik bácsi szemeiből kis könnycseppek bújtak elő és csurdogáltak le két orcáján. Látszott rajta, hogy meghatódott, csodás látvány volt, érzelmekkel és meghittséggel teli.
Vége lett az előadásnak, de kissé fura vége, valahogy olyan befejezetlennek tűnt és ezt nézőink is észrevették. Talán tudatunk mélyén nem akartuk, hogy véget érjen ez az egész és még fontuk volna tovább a darab szálait, csakhogy szórakoztassuk még őket egy kis időre. Nem vártunk nagy tapsvihart, nem is kellett, ők anélkül is tudták jelezni, hogy tettszett, egyszerűen rájuk kellett nézni.

Azt hiszem ez a nap nem csak egy egyszerű színdarab előadásáról szólt. Úgy érzem ennél sokkal többet jelentett mindannyiunk számára: azt a tiszta szeretet és odafigyelést, amelyet ott és akkor kaptunk gondosan beültettük osztályközösségünk virágzó Kertjébe (lelkébe). „Egy bizonyos életkor után már nem az a fontos, hogy nekünk kik segítenek, hanem az, hogy mi hogyan válhatunk mások segítőivé.”

2013. November 19.

Egy csütörtöki napon ellátogattunk a székelyudvarhelyi papi öregotthonba is, hogy az ottani idősek életébe is csempésszünk egy kis újdonságot és vidámságot.Szeretettel fogadtak és úgy is engedtek el: A darab végén egy kis édességgel és üdítővel kínáltak, köszönetüket fejezvén ki ezért a kis meglepetésért.

Azt hiszem elértük célunkat: örömet szereztünk időseink részére, s egy osztályként megtapasztaltuk milyen érzés másokért egy kis jót cselekedni.

Forrás: sulijo.ro