Visszajövök! – elballagtak a nyolcadikosaink is

Szerkesztő: | 2021. június 11. | Hírek, Hírek

2021. június 11-én elballagtak a nyolcadikosaink is, ők az első évfolyamunk, ahol sokuknak 9 évig volt otthonuk a „kicsi gimi”, ők ugyanis tényleg a nulláról kezdték.

 

 

 

Bekő Melinda Erzsébet igazgatóhelyettes hajós utazáshoz hasonlította és idézte fel a kisballagóink iskolánkban eltöltött éveit.

Tisztelt Szülők és Vendégek!  Kedves Kollégák! Szeretett VIII-osaink!

Mint a 2020-2021-es tanév nyolcadikosai, ma kiballagtok a Tamási Áron Gimnázium általános iskolájából, hogy az életeteknek új fejezete nyíljon meg előttetek.

Ami most veletek történik, egy hajós utazáshoz hasonlít.

Át kell menni egyik partról a másikra. Közben pedig egy hajóban kell utazni.

A Gimnázium I-VIII vagy V-VIII-as tagozata volt számotokra az indulás partja. Ez, az egyik part.

Kicsi csónakokon érkeztetek a nagy hajóhoz, amelynek oldalán ez a név látható: Gimnázium.

Sorra beszálltatok. Csónakjaitok visszamentek a partra. Itt, a hajón hangzott el először a ti nevetek is az utasnévsorban. Ezt a névsort azóta fejből is tudjátok.

Itt ismertétek meg azt a legénységet, akire rá bízhattak szüleitek. A legénységnek az volt a feladata, hogy titeket biztonságosan átvigyen utazási célotok felé, a túlsó partra.

Itt kaptátok meg saját kajütötöket – osztálytermeteket, és itt találkoztatok a fedélzeten azokkal, akik vagy előttetek szálltak be, vagy utánatok, más kikötőkben ültek fel.

Aztán megszólalt a hajó kisharangja. Jelezte az indulást. Gyönyörű pillanat volt. Felhúzták a horgonyt, és a hajó szép csendesen elindult. Kifutott veletek a kikötőből.

A partról szüleitek integettek, jó utat kívántak, és ti visszaintegettetek nekik.

Aztán már csak a legénység és ti maradtatok. Az utazás izgalmasnak ígérkezett. A hajó egyre beljebb úszott, a mélyebb vizekre.

Voltak csendes és békés vizek, amikor öröm volt a fedélzeten lenni. Ilyenkor messzire el lehetett látni. El, egészen a túlsó partig. Lehetett haladni.

De voltak viharos órák is. Amikor hánykolódott a hajó, és nehezen bírtátok az utazást. Becsaptak a hullámok, elborították a hajót. Összeszorult a szívetek. Egymásnak ütköztetek, a tárgyak ide-oda csúsztak a fedélzeten. Azonban a legénység mindig biztosan állta a vihart. A kapitány szilárdan állt a helyén. Tudta, hol és merre van zátony. A kormányos biztosan kormányozott. A legénység nem pihent, talpon volt. Szembeszálltatok az elemi erővel is. Folyamatosan érkezett hír a parton lévőkhöz arról, hogy a hajó halad, mindenki jól van.

Most már nagyon közeli a túlsó part. Kirajzolódott, hogy hova fut be veletek a hajó. Ugyan, jósolnak még szelet és esőt, de már megszoktátok a hajó ringását, a hullámokat, és tudjátok, hogy aki ezen a hajón utazik, nem süllyedhet el.

Ott, a túlsó parton már vár az új vendégház, látni a homlokzatát. Oda igyekeztek.

Azt reméljük, hogy meg is érkeztek, mert a fogadásotokra már minden készen áll.

Kedves diákok! Hosszú út van mögöttetek, szüleitek izgatott integetése szemetek előtt lebeg.

Most köszönjük a legénység magabiztos kormányozását.

Ettől kezdve elfoglaljátok helyeiteket a csónakokban, amelyekkel partot értek. Vigyázat, ne pottyanjatok a vízbe! Rajtatok áll, hogy szárazon partra lépjetek, és a szép vendégházba bemenjetek! Onnan majd gyönyörű kilátás nyílik erre a nagy tóra, az indulás partjára, a megtett hajóútra. Onnan új utak nyílnak meg előttetek, amelyekre egy új napon elindulhattok. A kalandos ösvényekhez új vezetőket kaptok majd, akik jól ismerik a hegyi ösvényeket!

Kitartást és biztos megérkezést kívánok!

Isten segítsen benneteket!

 

 

Kilenc évvel ezelőtt az akkor még kicsi és félénk ballagaóinknak a legnagyobb biztonságot az jelentette, hogy belekapaszkodhattak a tanító néni kezébe. Habár negyedik osztály végén elbúcsúztak tőle, az ő gondoskodó szeme, figyelme azóta is végigkísérte őket. Székely Emőke tanító néni így emlékezett a kezdetekre:

 

Kedves ballagó nyolcadikosaink!

 Messzi évekre visszanézni, hálás szívvel múltat idézni, csodákra emlékezni jó. Számbavenni ezer áldást, kegyelmet, megbocsátást, s indulni hittel, erővel azon az úton, amely most előttetek áll egy új kezdet küszöbén a jó Isten ajándéka.

Az emlékezés sokunk számára örömforrás, megújulás, az értékes pillanatok felkutatása. Ezt teszem néhány hete,ha rátok és az együtt töltött időre gondolok. Hálás vagyok, hogy bár egy picit a megszokottól  eltérően, de itt lehetünk, együtt ünnepelhetünk titeket, akikre oly büszkék vagyunk.

2012 szeptembere fordulópont volt az életünkben. Ti kis 6 évesként, félénken, szüleitek tekintetét lesve, de  kíváncsisággal léptétek át a bentlakás küszöbét, mint első generációs előkészítő osztályosok. Én mint tanító is első évemet kezdtem szeretett iskolánkban új tantervvel, új célokkal, bizakodóan.

A beszoktatás egy hatalmas káosz volt, tele kérdőjellel. Az első szép esemény az osztály életében a szüretibálunk volt. Nagy szeretettel emlékszem arra a délutánra. Már akkor bebizonyítottátok, hogy tudtok teljesíteni, csapatként dolgozni. Az előkészítő osztály remek lehetőséget adott a színes, kreatív, tapasztalatokon alapuló tanulásra. Természetbe jártunk, korcsolyáztunk, úsztunk, rengeteget késműveskedtünk, észrevétlenül felkészültetek az első osztályra, amit Jakab Tünde Emese tanító nénivel kezdtetek.Ő egyengette mindennapjaitokat, tanított az írás-olvasás, számolás tudományára. Két csodaszép tanévet tudtok felidézni és hálás szívvel megköszönni a szeretetét, gondoskodását és a sok jót, amit tőle tanultatok, kaptatok.

Kiskamaszokkal találkoztam 3. osztály szeptemberében és 4. osztály végéig szinte felsorolhatatlan a sok gazdag élmény, amiket együtt éltünk át. Gyertek, emlékezzünk vissza! Többször volt lehetőségünk állatokat simogatni, facsemetéket ültettünk a testvérosztállyal a bentlakás udvarán,  közösen szülinapoztunk, sok értékes diploma büszke tulajdonosai lettetek, rendszeresen látogattuk a színházat, különböző projektekben vettünk részt, megtapasztalhattátok milyen egy step by stepes gyerek napja, közösen  barkácsolhattatok szüleitekkel, sokat sportoltatok, gyárakat látogattunk, évente megajándékozott a Mikulás, telet temettünk farsangi maskarában, közösen furulyáztunk kisebb-nagyobb sikerrel, az ünnepeket méltón megünnepeltük, néptáncoltatok, városi tömegfutáson izzadtunk, gyereknapoztunk, a Hargitára kirándultunk, focibajnokságokat nyertetek, modern táncot tanultatok és felfedeztük Kolozsvár kincseit.. Ezen emlékek felidézése ismét megerősítette bennem, hogy nagyon jó volt veletek.

Kedveseim, a ballagás különleges pillanata az életnek, hiszen jelzi, hogy valami véget ért. Emlékezés után, ti egy új útra léptek és rajtatok is múlik, hogy mi történik veletek. Szüleitek, tanítóitok, tanáraitok próbáltak tudást, emberséget adni az élethez, egy olyan le nem merülő GPS-t tenni a zsebetekbe, amire vigyázni és amit használni kell.

Kívánom, hogy legyetek eredményesek, kitartóak, magabiztosak és sokan koptassátok még négy éven át a Tamási Áron Gimnázium padjait. Szüleitek, tanáraitok továbbra is segítenek ezen az úton és találtok új társakat is. A legfontosabb, hogy váljatok jó emberekké!

Fogadjátok szeretettel az elemi 5 év emlékére tanítóitoktól a padra elhelyezett kis ajándékot!

Végül Böjte Csaba atya szavaival Emese tanci és jómagam nevében kívánok áldást a vizsgákra és az életetekre:

 „Legyél azzá, amiért születtél, merd vállalni önmagad, és boldog leszel!”

 

 

Nyolcadikosaink most elindultak a középiskola felé vezető ösvényen, de ha visszatekintnek egy kicsit, mindig is maguk mögött láthatják a bennüket nyomon követő hetedikeseket. Az  évzáró ünnepségre is természetesen elkísérték őket, hogy elbúcsúzzanak tőlük, hogy átadhassátok nekik a stafétabotot. Hadnagy Andorkó Dóra búcsúzó gondolatait Bálint Zsófia olvasta fel.

Kedves ballagó nyolcadikosok!

Kilenc évet töltöttetek el a Gimiben.

A nulladik plusz nyolc fejezet egy izgalmas kalandregényben, diadalmas és elbukó, de újból felálló, mindig fejlődő hősökkel, ide-oda  gubancolódó cselekmény szálakkal. Egyre bonyolultabb lett a szereplők közti kapcsolat, egyre több lett  az izgalmas fordulat, szaporodtak a  helyszínváltások,  gyakoribb lett az idősíkok váltogatása.

Most egy fejezet lezárul az életetekben, de hamarosan kezdetét is veszi egy másik, újabb, lehet, hogy néhány helyszín, néhány szereplő újból felbukkan, de mostantól már biztosan több szálon fut tovább a cselekmény, új színterekkel, új szereplőkkel gazdagodik.

Most, a nyolcadik fejezet végéhez közeledve elérkezett a búcsúzás ideje, búcsúztok tanáraitoktól, osztályfőnökötöktől, egymástól, iskolatársaitoktól és az osztálytermektől , valamint a titkokkal teleírt iskolapadoktól is. Mi mindennek voltak azok néma tanúi! Mi mindent tudnának nekünk mesélni!

Ti mindig egy lépéssel előttünk jártatok.

Sok szép, élménydús évet töltöttetek el itt, ebben az iskolában. Kalandjaitok helyszínei változtak, bővültek, veletek együtt nőttek. A Bentlakás előkészítőosztályában kezdtétek, majd a kicsi Gimi épületében folytattátok, végül a Főépületben fejeztétek be.

Emlékeztek e közös regény elejére, amikor 6-7 évesen félve léptétek át az iskola kapuját? Mikor még a tanító néni jelentette számotokra a minden veszélyt elhárító, varázserejű, biztonságot adó jótündért? Az Előszó és az első négy fejezet után   izgalommal színezett kíváncsisággal vártátok az ötödiket, vártátok milyenek lesznek a különböző órák, a tanárok. Kedves osztályfőnökötök, az Oszinéni segített eligazodni ebben az új rendszerben egy ideig ő volt a főszereplő, de fokozatosan mind egyformán főszereplők lettetek, s elérkezett a tinikorszak, s a regényetekben megszaporodtak a bolondos diákcsínyek, kisebb- nagyobb bortányok, lázadások. Most itt álltok nyolcadik osztály végén egy komoly megmérettetés előtt és azt érzitek milyen gyorsan elrepültek ezek az évek, s milyen hamar véget ért ez az utolsó fejezet!

Ha csak mellékszereplőkként is, de részben együtt írtuk ezt a regényt, s emlékeinkben megmarad a sok közös kaland, amely élményekkel volt tele.

Emlékeztek még arra, amikor bevettük együtt a segesvári várat? Ahogy próbára tettük az évszázados falépcsőket fel- és alárohangálásunkkal? Szinte még most is halljuk azt a hömpölygő zsivalyt, amivel megtelt a közös autóbuszunk.

Együtt éltük meg veletek a Gimi 425 éves szülinapját, az őszi sulibulikat és vetélkedőket, együtt szórakoztunk a Halloweenes angol projektek alkalmából, énekeltünk, táncoltunk, ijesztő jelmezeket húztunk magunkra, lakomáztunk és mulattunk.

Nem feledjük azt sem, amikor közösen szerepeltünk vegyes csapatokban az adventi  magyar nyelv és irodalom tematikájú vetélkedőkön, együtt örültünk az iskolai karácsonyfának a kisiskola udvarán, együtt énekeltünk, majd együtt majszoltuk a kisGimiseknek kiosztott szaloncukrokat.

Ugye, ti sem felejtettétek el, ahogy farsang egymás maskaráján nevetve, közösen vonultunk át a Bentlakásba, hogy évről évre újból megbizonyosodjunk: Ilyést elégették, vége van a télnek. Hasonló örömteli közös élmények voltak a kisGimis évzárók, ahol vidám énekszóval nyugtáztuk, hogy végre itt a vakáció. Az emlékezetes közös sporteseményeink, közös néptánc fellépések, közös táborok nem maradhatnak ki a sorból…..

S lehetett volna több is ezekből az élményekből, ha nem jött volna a fránya vírus.

Mi, hetedikesek most elbúcsúzunk tőletek, bármennyire is kedvünk lenne tovább olvasni,  itt az idő, hogy becsukjuk ezt könyvet. Vegyes érzelmekkel telve állunk itt, a búcsú egyszerre keserű és édes, hisz tudjuk, a regényeink külön utakon folytatódnak Egy új időszak veszi kezdetét az életetekben, egy másik szintjére léptek a tudásnak, amely izgalmakkal és élményekkel lesz tele. Ugyanakkor félelemmel keveredő izgalommal tölt el minket az érzés, hogy nekünk kell helyetekbe lépni, a következő tanévben mi leszünk a nyolcadikosok, mi leszünk a Nagyok, mi állunk majd itt jövőben, székely ruhában, meghatódva.

Habár üres és csendes lesz az iskola nélkületek, soha ne feledjétek, hogy a Tamási Áron Gimnázium mindig visszavárja kedves diákjait.

Kívánjuk vágyaitok és álmaitok teljesülését a jövőben, kívánjuk, hogy találjátok meg a tudás legmegfelelőbb útját és írjátok saját izgalmas, kalandos, romantikus, komoly vagy vicces életút- regényeiteket tovább. Tovább, tovább, tovább.

 

 

A ballagók nevében Deák Panna és Takács Zsófia ünnepi gondolatait Marossy Anna tolmácsolta.

Kedves tanárok, szülők, rokonok ! Kedves osztálytársak!

Nyolcadik vége. Kilenc év együtt. Tanulás. Vagy nem tanulás. Mindig újabb és újabb megpróbáltatásoknak voltunk kitéve az évek során. Mi vagyunk az első évfolyam, akik nulláról indultunk, akik 6 éves korunk óta járunk iskolába, kísérleteztek velünk, egész eddigi gimis pályafutásunk során.

A tanítónéni kezdte a kísérletezgetést. Laboratóriumi körülmények között, a Bentlakásban elkülönített Előszítős inkubátorban palántálta el a piciny magocskát, dédelgette, becézgette, majd, mikor szárba szökött, lenyírbálta róla a vadhajtásokat. Voltak sikerek és kudarcok, mint minden kísérlet során, több tanító többet lát alapon, voltak szemléletváltások, új és új helyszínek, fejlettebb és modernebb technológiák. A kis magból makacsul szerteágazó, maga törvényei szerint növekvő facsemete cseperedett, igazi tudományos és emberi kihívás az Oszinéni nevű kutatás vezetőnek. Úgy kellett megvédenie a kísérlet vad sebességgel növekvő tárgyát a gyomoktól, károkozóktól, hogy közben ne kelljen mégsem visszanyesni kiváncsi ágait. A csemete fává cseperedett, a szertenyúló ágak mi vagyunk, de a kísérletnek még nincs vége.

Még eddig túléltük, reméljük továbbra sem robban fel velünk a kísérleti laboratórium. Habár az épület, ahol az 5-8 osztályos évek nagy részét töltöttük, most romokban áll, bizony Isten: nem mi robbantottuk fel! A fránya Covidról sem mi tehetünk, habár mi vagyunk azok is, akik a járvány miatt egy évet a négyből on-line töltöttünk, s az utolsó időszakot maszkban vészeltük át. A kísérlet még tart, kérjük kövessék figyelemmel majd a fejleményeket!

Addig is, kedves osztálytársak, hadd mondjak el egy mesét!

Emlékeztek még, hogy harmadikos korunkban írtunk egy közös meséskönyvet? Az első mese úgy kezdődött, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer 26 kisbagoly. A mese végén, a bagoly tanító nénivel együtt a kisbaglyoknak sikerült megfejteni egy rejtélyt, s megtudták, hogy a Tudás a legnagyobb kincs.

Nos, a kis baglyok története nem ért ott és akkor véget. Számuk egyre nőtt, a segítő baglyok is kicserélődtek, egyre többen vezették őket az újabb és újabb kihívások felé a Tanulás Végtelen Tengere fölött. Gyakoroltak is ügyesen, edzették kis szárnyaikat, hogy képesek legyenek megtenni az utat a következő és következő szigetecskékig, ahol pihenhettek kicsit, majd újból szárnyra keltek.

Útjaikon a kis baglyok sok új tapasztalattal gazdagodtak, szárnyuk nagyobb és izmosabb lett, egyre könnyebben tudtak repülni. Voltak rémisztő szélviharok, mikor csak Oszibagoly szárnyai óvták meg a már-már vakmerő kismadarakat attól, hogy a felcsapó hullámok a mélybe sodorják őket.  De megtanulták, hogy milyen szélirányban, hogyan érdemes haladni. Rájöttek, hogy sokkal okosabb, ha nem repkednek össze- vissza, hanem célirányosan haladnak. Megértették, hogy nem az a lényeg, hogy igyekezzenek minél hamarabb célba érni, hanem az, hogy figyeljenek oda a társaikra,  és segítsenek nekik ha kell. Megtanultak takarékoskodni az erejükkel, és azt is, hogy hogyan kell jó, önálló döntéseket hozni. A végére már mindenki a maga tempójában haladt, volt aki az utolsó pár méteren, buzgón felgyorsítva repült be a célba, volt aki ráérősen siklott a szelek szárnyán.

A Nyolcadik szigeten a baglyocskák megálltak egy kis időre. Innen, ugyanis, több út vezet, mind más és más sziget felé. Minden úton különböző tapasztalatokat lehet szerezni: van, ahová viharfelhőkkel és erős széllökésekkel megküzdve juthatnak csak el, de mindenki tudja hogy az eső nélkül nincs szivárvány. Más utak örök napsütést meg pihe- puha felhőket ígérnek, de vigyázat! A csábításoknak nem szabad bedőlni!

Mindenki maga kell eldöntse, hogy melyik úton megy tovább. A kis baglyok — akiknek a létszáma felduzzadt 30-ra — most búcsút vesznek egymástól, és elindulnak saját útjaikon. Hogy ezután mi fog történni? Azt majd elmondom 4 év múlva.

Bizony, ez a 30 kisbagoly a mi osztályunkat szimbolizálja. Akárcsak a baglyocskák, úgy mi is sokat fejlődtünk az együtt töltött idő alatt. Habár sokszor veszekedtünk, mindig megtaláltuk a megoldást és így, nyolcadik végére azt hiszem végre megértettük, hogy mit jelent osztályközösségnek lenni.

Tudom, a tanároknak, az Oszi néninek sokszor mi voltunk maga a rémálom, a véget nem érő rosszalkodásunkkal, zajongásunkkal, de ettől függetlenül végig kitartottak mellettünk, az eddigi úton, át a tanulás egyszer szélcsendes, máskor viharos, de mindig izgalmas kalandokban gazdag tengerén. Nehezen láttuk be, ha tévedünk, ezért mentünk sokszor a magunk feje után. De a tőlük tanultak segítségével most megpróbálunk mindent beleadni, és elindulni azon az úton, amit magunknak választottunk.

A mesének vége. Ismét itt állunk a valóság talaján, a kísérlet úgy folytatódik tovább, hogy most kiengednek minket az eddig számunkra védelmet nyújtó lombikunkból.

Köszönjük tanítónéniinknek és  tanárainknak, hogy e kísérletezős folyamatban, akár tankönyvek hiányában is, megtanították nekünk a tananyagot. Köszönjük, hogy ösztönöztek minket a tanulásra. Köszönjük osztályfőnökünknek, ezt az élmény- és érzelemdús négy évet, ami felejthetetlen marad az életünkben. Hálásak vagyunk családtagjaiknak és barátainknak, hogy bíztak bennük, hogy számíthattunk rájuk mindig, a szorult helyzetekben is. Köszönjük mindenkinek, aki segített és mellénk állt az elmúlt kilenc tanévben!

Az osztálytársaimnak  sok sikert kívánok a vizsgákhoz! Mindent bele!

 

 

Az ünnepi műsor keretében Kiss Kálmán: Szonett ballagóknak című versét Dávid Veronka, hetedik osztályos tanuló szavalta el, Szabó Lőrinc: Szövetség című költeményét Lukács Zsanett, nyolcadik osztályos tanuló adta elő, a hetedikesek és a nyolcadikosok is a dallamok szárnyán is búcsúztattak, és elköszöntek, gitáron játszottak Kacsó Balázs és Szűcs-Olcsváry Zámor, felkészítő tanár: András Gellért tanár úr.

Kapcsolódó tartalmak