Tamási magyar íróként őrködött a magyarság jó szelleme felett
A. Szabó Magda asszony beszéde a Tamási-szobor előtti flashmobon
Megtisztelő számunkra, hogy a budapesti Tamási Áron Közhasznú Alapítvány képviseletében Ekler Andrea kurátortársammal együtt részesei lehetünk a koszorúzás szép hagyományának.
Kedves kilencedikes diákok!
Nektek alig két hete alma materetek „Székelyudvarhely homloka”, ez a gyönyörű gimnáziumi épület, amely ma úgy ragyog, mint új korában. Olyannak láthatjátok most, mint átadása évében, 1910-ben, amikor falai közé fogadta a ti korotokbéli Tamási Áront.
A Római Katolikus Főgimnáziumot aztán többször tépázta a történelem vihara, de mintha rá is érvényes lenne Párizs városának latin jelmondata: fluctuat nec mergitur – hánykolódik, de nem süllyed el. Megmaradt, s rangos magyar gimnáziumként 1990 óta egykori diákja, Tamási Áron nevét viseli.
Annak a diáknak a nevét, aki farkaslaki szegény földmíves gyermekeként indult útjára, hogy íróvá váljék. Olyan íróvá, aki soha nem feledte, honnan jött, hű maradt szülőföldjéhez, magáénak érezte gondját, tenni akart megmaradásáért, felemelkedéséért. Így írt erről egy 1937-es írásában:
„A sors úgy rendelte, hogy a magyarság egyik töredékének fia lettem, s a történelem úgy fordult, hogy ez a néptöredék más állam határai közé került. A vér, a hűség és az erkölcsi érzék egyaránt azt parancsolja nekem, hogy ennek a töredéknek életéért és szellemi erejének fenntartásáért harcoljak. Székely vagyok, és ott van a helyem, ahol az övék.” (Magyar sorskérdések, Válasz 1937/5)
Hogy odáig eljuthasson, sorsfordító véletlenek is igazították útját.
Hiszen a család legidősebb fiaként az lett volna osztályrésze, mint az édesapjáé: a föld, a megerőltető kétkezi munka. De mert kilencéves korában, karácsony hajnalán egy pisztollyal a bal hüvelykujját ellőtte (aki nem ismeri a részleteket, ajánlom, olvassa el a Bölcső és Bagolyban megörökített történetet), így alkalmatlanná vált a ráváró feladatra. Nagybátyja, a gyulafehérvári nagyprépost támogatásával sikerült bejutnia az anyaváros, Székelyudvarhely nagymúltú gimnáziumába. A tudomány eleinte nem adta meg könnyen magát számára:
„Áron az első osztályban erősen megbicsaklott. Csak úgy hullottak az intők. Év végére sokat igazodott. Második osztályban felverekedte magát úgy, hogy alapítványt (ma úgy mondanánk ösztöndíjat) kérhettek, amit harmadikra meg is kapott.” –írta emlékezésében egykori iskolatársa, Molnár Jenő.
Onnantól fogva viszont – ahogy Tamási írta magáról – „dolgoztam jó reménységgel, gondolván, hogy majd évek múltával amúgy is a fejem fog felül kerekedni”.
Negyedikes mikor kitört az első világháború, hatodikos, amikor hadköteles fiatalemberként besorozták, 1917 áprilisában katonaruhában magánvizsgázott a hetedikes anyagból. 1918 tavasza már a piavei fronton találta. Közben áprilisban hadiérettségit tett itt Udvarhelyen, majd visszatért a harctérre. A júniusi nagy piavei offenzíva után a századból tizenheten maradtak életben.
Ő hazatérhetett és íróként beteljesítette azt, amire az életét feltette: magyar íróként őrködött a magyarság jó szelleme felett.
Kedves Kilencedikesek!
Életajándék, hogy szerencsésebb kor adatott nektek, mint a századelő diákjának, Tamási Áronnak.
Kívánom, hogy az ő példáját követve legyenek olyan céljaitok, amelyekért állhatatosan és kitartással tudtok küzdeni, s nemcsak önmagatokért. Hanem azért a közösségért is, amelynek tagjai vagytok.
Amikor nap mint nap eljöttök e mellszobor előtt, gondoljatok arra is, hogy a háborút megélt, Amerikát megjárt Tamási Áron számára milyen fontos volt a haza, amit úgy nevezett: az otthon.
Ahogyan ő fogalmazta:
„Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges […] s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
A. Szabó Magda
A beszéd a Tamási-szobor előtti téren hangzott el 2026. szeptember 18-án.
