Szelterszi jegyzetek – újabb fejezet testvérkedésünk történetében

Szeltersz idén tavasszal nemcsak a madaraktól volt hangos, hanem három tantestület találkozásának örömétől is – és attól a sajátos hangzavartól, amikor ennyi pedagógus egyszerre próbál csak egy gyors gondolatot megosztani, emléket felidézni.

Április 30. és május 3. között újra egymásra talált a budapesti Szent István Gimnázium, a komáromi Selye János Gimnázium és a házigazda Tamási Áron Gimnázium tanári kara – mert vannak kapcsolatok, amelyek nemhogy nem kopnak az idővel, hanem egyre inkább patinát kapnak.

A kapcsolat gyökerei egészen 1990 januárjáig nyúlnak vissza, amikor a bizonytalanság idején a Szent István Gimnázium nyújtotta az első testvéri kezet. Ez a kézfogás azóta sem ereszt – sőt, 2002-ben, a Selye János Gimnázium csatlakozásával háromágúvá vált ez a barátság. Talán ekkor vált igazán nyilvánvalóvá: ami összetartozik, azt a térképek vonalai legfeljebb megkarcolni tudják, szétszakítani nem.

A kétévente megrendezett találkozók sorában a 2024-es budapesti állomás után most az erdélyi csapat következett, a házigazdák ezúttal Szászföldre, Brassóba kalauzolták vendégeiket. A Fehér torony bevétele után (ahol néhányan diszkréten újradefiniálták a „könnyed séta” fogalmát) meglátogattuk az Áprily Lajos Gimnázium kerítéskiállítását. Igazi tavaszi felfrissülés volt mindannyiunknak, amikor a három tantestület közösen, szinte kórusba rendeződve mondta el Áprily Lajos Tavaszodik című versét a ragyogó napsütésben. Ritka pillanat: amikor nemcsak a természet, hanem a közösség is egyszerre virágzik.

Másnap túrabakancsot húztunk, és a Vargyas-szoros vadregényes ösvényein folytattuk a kapcsolatépítést – szó szerint is. Lengőhidak, barlangok és acélsodronyok között haladva hamar kiderült, hogy a legbiztosabb kapaszkodó mégis egymás biztató mosolya, és néha egy jól időzített „Gyerünk, már majdnem ott vagyunk! Még csak egy híd!”.

A visszatérés után egy kvízben tettük próbára memóriánkat – és öniróniánkat. Régi fotók kerültek elő, amelyek láttán egy emberként állapítottuk meg: lehet, hogy a vonásaink karakteresebbek lettek, de öregedni? Na, azt nem! A dalok segítettek felidézni egykori helyszíneket, a „Gyuri 60” kérdéskör pedig szépen megágyazott az est következő részének: igazgatónk 60. születésnapjának ünneplésének. Volt ott minden, ami egy emlékezetes estéhez kell: közös éneklés, tánc, torta, 60 éves bor, „ilyen nincs is” virág, a Gereben rövid, de annál szívhez szólóbb fellépése, a Rekettye népi zenekar muzsikája és egy kis tánctanítás – mert tanulni sosem késő, főleg, ha közben jól is érezzük magunkat.

A búcsú másnap reggel már csendesebb volt. Az ajándékba kapott, iskolacímerekkel égetett óriási kaspók is helyet találtak a buszok gyomrában (nem kis logisztikai bravúrral), majd egy utolsó közös fotó után lassan kigördült a két busz a Boldog Özséb Ifjúsági Ház udvaráról.

Elmentek – de amit itt hagytak, az marad: nevetések, közös emlékek, és az a biztos tudat, hogy két év múlva újra találkozunk, ezúttal Komáromban. Mert vannak történetek, amelyeket nem befejezni, hanem folytatni kell.

Szűcs-Olcsváry Melinda