Nagykorúsítás (2016)
Dr. Bekő István iskolánk szülőbizottsági elnöke így búcsúztatta és üdvözölte a 131 gyerekből lett felnőttet:
Kedves Ünnepeltek! Kedves Ünneplők!
Megpróbálok úgy szólni hozzátok, mint aki Nagykorú. Készültünk a mai napra. Elővettük az ünnepi ruhát, szívünk-lelkünk is ünneplőbe öltözött, mert gyermekünknek ma van a nagykorúsítása. Bizonyos értelemben mi is nagykorúsodunk általatok.
Amikor születtetek, édesanyákká és édesapákká tettetek bennünket. Mi akkor értettük meg, mit köszönhetünk a mi édesanyánknak és édesapánknak. A barikád másik oldalán kell lenni, hogy más szemmel lássunk. Majd megtapasztaljátok!
Ma ugyanígy van: veletek együtt mi is nagykorúsodunk, korosodunk. Új látást, új érzést és új célt kapunk. Ha még nem vettétek észre, életünk egyik célja és értelme vagytok.
Az elmúlt napokban visszapörgettünk 19 esztendőt, amelyen átjöttünk. Miközben édesanyátok mosogatott, mosott, vasalt, vagy édesapátok borotválkozott, szerelt, tett-vett a lakásban amolyan férfi módon, filmkockaszerűen bukkantak fel az emlékek. Megemlítek párat.
Milyen csodás és boldog hír ért bennünket! Gyermek születik! Izgatott várakozás, névkeresés. Aztán a megmozdulás. A születés. Mit mondjunk? Jól átrendeztétek az életünket! Hozzátok igazítottunk mindent. Egy idő után, mintha mindig is így lett volna. Már nem is emlékszünk arra, milyen volt nélkületek.
Hogy lestünk minden változást! Figyeltük a fogacskátokat, amikor kihulltak, eltettük. Együtt tátottuk veletek a szánkat, amikor enni kellett. Boldog pillanat: elindult! A gyermek elindult, jár! Vagy, az első szavak, gügyögések: de mit is akar mondani? Próbáltuk megfejteni. Azóta is átéljük: hova lép a gyermek? Hova megy a gyermek? Valamit mondott. Mit akar mondani?
Láttuk a szemünk előtt kibontakozó, erősödő, magának teret igénylő jellemeteket. Ma is így van, csak az arányok lettek mások. Nagyobb a szoba, s ti nem maradtatok picinyek. Vagy mégis?
Következett a bölcsőde, napközi, iskola.
A szülő szíve majd megszakad! Mit él át a szegény gyermek! Ott kell hagyni! Egyedül! Vagy a szülő szíve azért szakad meg, mert nem tudja otthagyni? Nem tudja elengedni?
Majd ez következett: találjuk meg a legjobbat! Legjobb tanítót és iskolát! Ahol a gyermekünk legtöbbet tanulhat! Ahol nem lopja idejét! Mennyire mássá lesz az ember – ha szülő is! Mert néhány iskolai év után hagyjuk magunkat becsapni, mint amikor kicsiny korotokban hagytuk, hogy ti nyerjetek. Elfogadtuk lógásos meséteket. És falaztunk.
Mennyit görnyedtünk a tankönyvek és füzetek fölött! Nem panaszként mondjuk! Drága görnyedések ezek! Együtt izgultunk, együtt nevettünk. De együtt küzdöttünk s tanítottuk nektek, hogy van egy hely ezen a világon, ahol a teljesítményt mérik és pontozzák. Egy hely, amely leképezi az ideális társadalmat! Egy hely, melynek mintájára kellene a világot is működtetni, s nem azt kérdezni, hogy miképpen készít fel az iskola az életre? E szent hely az iskola.
Azon vettük észre magunkat, hogy ti nagyok lettetek. Tombolás, érzelmek, szerelem, csalódás, kitörő igazságérzet. Te, ez a gyermek megnőtt! – néztünk össze. Egy nagy gyermek lett!
S most, itt vagyunk.
Szívből mondjuk: Istennek hála! A képeskönyvet lehetne tovább is lapozni. Életünknek gyönyörű fejezete! Örömünk telik benne! Köszönet érette!
És köszönet érettetek Istennek! És köszönet a tanítóknak-tanároknak, köszönet az iskolának!
Drága Gyermekek!
Reátok nézünk, és látjuk bennetek a jövőt, amint itt lépked a mi jelenünkben. De látjuk bennetek azt a Gyermeket is, aki voltatok, és számunkra mindig is lesztek. A felnőtt, törékeny, könnyen sérülő, de büszke és nagynak látszani akaró Gyermeket!
Amit most mondok, zárjátok szívetekbe, soha el ne feledjétek. Az összes többi nem számít. De ez igen.
Egy szó: s z e r e t ü n k!
Lássátok bennünk azt, akik mindig is voltunk számotokra: a szülőt, a biztonságot, a segítséget, a családot, az otthont. Ez mindig megmarad.
Ölelő karunk mindig vár reátok!
Isten vezessen és áldjon!
Üdvözölünk a Nagykorúak Klubjában!
Dr. Bekő István
Elhangzott 2016. február 4-én, a Tamási Áron Gimnázium nagykorúsítási ünnepségén
