Nagykorúsítás (2026)
2026. január 30-án ezúttal a Városi Sportcsarnok adott otthont iskolánk azon ünnepségének, amikor felnőtté avatjuk végzős diákjainkat.
Ez az az este, amikor megszűnnek a „majd anya megoldja” és a „majd apa elintézi” mondatok, amikor elindul az éles üzem és egy új rendszer veszi kezdetét: az önállósági mód, szülői háttértámogatással vészhelyzet esetére.
Kedves maturandusaink, kívánjuk, hogy őszintén és szeretettel mindig azt az utat tudjátok választani, amelyiken a legjobban meg tudtok maradni embernek!
XII. A osztály
Osztályfőnök: Dávid Géza
XII. B osztály
Osztályfőnök: dr. Ozsváth Imola
XII. C osztály
Osztályfőnök: Marosfői Katalin
XII. D osztály
Osztályfőnök: Pap-Schulleri Beáta
XII. E osztály
Osztályfőnök: Nagy Hajnal
Iskolánk igazgatója, Laczkó György úr eképpen biztatta végzőseineket, akik most készülnek kilépni ebből a biztonságos rendszerből, és kezdik el felépíteni a sajátjukat.
Afrika esőerdejében, egy folyó mellett élő népnél a lányokat nem a faluban avatták felnőtté. Amikor eljött az idejük, az asszonyok hajnalban elvezették őket a vízhez. Nem siettek. Tudták, hogy ami fontos, az nem kér gyors lépteket. A folyóparton a lányt leültették, és a legidősebb asszony ezt mondta: „Ez a víz többet emlékszik, mint bármelyikünk. Ma hallgatni tanulsz.”
A lány egész nap ott maradt. Figyelte, ahogy a víz elsodorja az ágakat, tükrözi az eget, és ugyanaz marad akkor is, amikor minden más változik. Volt, hogy nevetni akart, volt, hogy sírni. A víz egyikre sem válaszolt csak folyt. Naplementekor az asszonyok visszatértek, és a lány kezébe adtak egy edényt. „Meríts” – mondták. A lány merített. A víz hideg volt, nehéz, élő. Az öregasszony így szólt: „Mostantól nemcsak hordozod az életedet, hanem megtartod másokét is. Lesz, hogy csendben. Lesz, hogy láthatatlanul. Ahogy a víz.” A lány ekkor lett nő, nem azért, mert már mindent tudott, hanem mert megtanulta: az erő nem mindig hangos.
A szavannán élő népnél a fiúkat éjszaka vitték ki a pusztába. Nem kaptak fegyvert, csak egy parazsat egy cserépedényben. Az öregek ennyit mondtak: „Reggelig életben tartod.”
A fiú leült, körülötte sötét volt. A tűz fénye kicsi volt, törékeny. Ha túl közel hajolt, megégette. Ha elhanyagolta, kialudt. A szél próbára tette, a félelem elvette a figyelmét. Az éjszaka hosszú volt. A fiú rájött: nem uralkodnia kell a tűzön, hanem figyelnie rá. Táplálnia, de nem pazarolnia. Őriznie, de nem birtokolnia. Amikor felkelt a nap, a parázs még izzott. Az öregek köré álltak, és az egyik így szólt: „Mostantól nem az erőd tesz férfivá, hanem az, hogy mit nem pusztítasz el vele.”
A fiú visszatért a közösségbe nem harcosként, hanem őrzőként.
A természeti népeknél a felnőtté válás nem egy dátum volt, hanem egy pillanat, amikor a közösség azt mondta:
Most már számítunk rád. Nem azért, mert mindent tudsz, hanem mert készen állsz felelősséget vállalni azért, amit még tanulsz.
Ezekben a beavatásokban a fiatalokat gyakran a természethez vitték. A vízhez és a tűzhöz. Nem próbák voltak ezek, hanem tükrök.
A víz azt mutatta meg nekik, hogy az élet folyamatosan változik. Hogy lesznek időszakok, amikor sodor, és lesznek olyanok is, amikor meg kell állni, figyelni, elengedni. A víz nem kérdezi, készen állsz-e – csak megy tovább. És neked meg kell tanulnod vele együtt mozdulni.
A tűz pedig arra tanított, hogy az erő nem játék. Hogy amit nem gondozol, az kialszik. Amit túl erősen akarsz irányítani, az elég. A tűz nem azt méri, mennyire vagy erős, hanem azt, mennyire tudsz felelősen bánni azzal, amid van.
Kedves Maturandusok!
Ma nem küldünk benneteket egyedül az erdőbe, és nem kérjük, hogy őrizzetek parazsat hajnalig. De az élet igenis fog ilyen helyzetek elé állítani. Lesznek döntések, amikor nem lesz kézikönyv. Lesznek pillanatok, amikor senki nem mondja meg, mi a helyes.
A nagykorúság nem azt jelenti, hogy mostantól mindent egyedül kell megoldanotok. Azt jelenti, hogy ti vállaljátok a döntéseitek következményeit. Hogy tudtok segítséget kérni és felelősséget vállalni akkor is, amikor nem kértek.
Ma nem búcsúzunk tőletek. Ma helyet adunk nektek. Mostantól nemcsak részei vagytok a közösségnek hanem alakítói is.
És ahogy a régi beavatások üzenték: a felnőtté válás nem cél, hanem kezdet.
Isten segítsen benneteket!
Minden önálló döntés mögött ott vannak azok, akik éveken át figyelték, támogatták és nemsokára elengedni kényszerülnek maturandusainkat. Iskolánk szülőbizottsági elnöke, Szász Ildikó hangosította ki a lelátókon helyet foglaló szülők gondolatait.
Kedves Tisztelendő Atya!
Tisztelt Igazgató úr! Kedves Igazgató-helyettes Asszony!
Tisztelt Tanárok és kedves Szülők!
Kedves Gyermekeink!
Arra még a közelmúltban sem fogadtam volna nagyobb tételben, hogy eljön az idő, mikor – hellyel-közzel – valamiféle rutinra teszek szert a beszédmondás területén.
Arra pedig, hogy egyszer a saját fiam fog felkonferálni egy egész sportcsarnokot megtöltő rendezvényen, még álmomban sem gondoltam volna. Ráadásul a Tamási Áron Gimnázium Szülőbizottságának képviselőjeként, ami rendkívül hivatalosnak, unalmasnak és – mitagadás – meglehetősen ridegnek is hangzik. Főleg, ha az ember füle az édesanyámhoz szokott.
Kedves Szülőtársak!
Ha viszont már így hozta az élet, akkor bizonyára nem veszik zokon, hogy elsősorban egy édesanya szemszögéből közelítem meg a mondandómat.
És kérem, azért se nehezteljenek rám, ha egy kicsit személyesre sikerül. Akik közelebbről ismerik a mi családunkat, azok tudják, hogy három gyermekünk átlagéletkora nagyjából most éri el a tizennyolc évet.
Amikor – a beszédre készülve – megkérdeztem tőlük, hogy mégis mit lehet mondani ilyenkor egy tizennyolc évesnek, ami érdekes, tanulságos, de egyben szívhez szóló is lenne, csak lemondóan legyintettek. Nyugi, Anya, nincs ilyen.
Én pedig akkor gondolkodtam el rajta, most pedig – elnézve Titeket – szembesülök is vele, hogy egy olyan szertartás előtt állunk, amiről azt hittem, sosem fog elérkezni. Legalábbis nem ilyen hamar. Hiszen tegnap még egy bölcsőben ringattunk, ma pedig itt álltok előttünk felnőtt emberként.
És bár a szívünk lüktetése még mindig azt súgja, hogy „ő az én kicsi gyermekem”, a szemünk már látja, hogy milyen egyedülálló, csodálatos személyiség lett mindannyiatokból.
Pedig élénken él az emlékezetünkben, amikor megtanultatok beszélni, és a „miért?” volt a kedvenc szavatok. Akkor még azt hittük, ez a legnehezebb szülői kihívás. Aztán jött a kamaszkor, és rájöttünk: a csendes, váll- és szemöldökrándító válaszok a legnehezebbek. De ma, ezen a napon eszmélünk rá, hogy minden „miért?”, minden csend és minden hányaveti, szórakozott megnyilvánulás része volt annak az útnak, ami idáig vezetett.
Kedves Gyermekeink!
Van néhány titok, amit ma este meg kell osztanunk Veletek.
Először is: mi, édesanyák még mindig nem értjük azt a matematikát, amit tavaly vagy tavalyelőtt tanultatok. Már évekkel korábban felhagytunk a probálkozással.
Másodszor: bár mindig azt mondtuk, hogy „majd megtanulod”, mi sem vagyunk teljesen biztosak afelől, pontosan miként is működik a való élet. Cserébe egész ügyesen mímeltük.
És a harmadik: bármennyire is próbáltuk megőrizni a látszatot, soha nem voltunk tökéletes anyák. De a szeretetünk tökéletes volt – és mindig is az lesz.
Ma már nem mi kötözzük be a cipőtöket, de kérünk, soha ne felejtsétek: ha elbotlanátok, mindig itt leszünk, hogy segítsünk felállni.
Ma már nem mi választjuk ki a ruhátokat, de reméljük, hogy a jó ízléseteket tőlünk örököltétek, és nem édasapátoktól.
Most már felnőttként léptek tovább. Vannak álmaitok, terveitek, egy egész élet előttetek.
És persze néha félünk, néha büszkék vagyunk, néha pedig csak csodálkozunk azon, milyen bölcsek és érettek lettetek.
Mindig, de mindig itt fogunk állni mögöttetek. Nem előttetek, ahogy eddig, hogy egyengessük az utatokat – hiszen a Ti utatok a Tietek –, hanem mögöttetek. Ha hátra néztek, tudjátok: vannak, akik feltétel nélkül hisznek Bennetek.
Kedves Gimis Nagycsalád!
Ünnepeljük hát ezt a napot! Ünnepeljük a felnőtté válást, az elérhetetlennek tűnő célokat, a felkészültség látszatát és a belső bizonytalanság bizonyosságát. Ünnepeljük a múltat, a jelent és a jövőt.
Egy édesanya azonban nem fejezheti be jó tanács nélkül: a felnőtté válás titka nem más, mint megtanulni egyensúlyozni a felelősséget a szabadsággal, a komolyságot a humorral, és a számlák pontos befizetését azzal, hogy néha mégis rendelsz egy-egy pizzát, mert éppen nincs kedved főzni.
Büszkék vagyunk Rátok, szeretünk és a Jóisten gazdag áldását kérjük felnőtt életetekre.
Nagykorúvá vált végzőseink egy különleges határvonalhoz érkeztek, a próbák ideje lassan lezárul, a botlások, az óvó kezek, a pátyolgatás évei után most valóban élesre vált a játék. Ettől a pillanattól kezdve a döntéseknek súlya, a lépéseknek következményei vannak. Ebben a fordulópontban a végzős diákok nevében szólt diáktársaihoz és az egybegyűltekhez Vajna Zsejke, a XII.B osztályos tanuló.
Kedves évfolyamtársaim! Tisztelt tanárok! Kedves szülők!
Úgy gondolom, hogy az elmúlt egy évben volt egy nagy kihívás, amely elég sokunkat érintett, így rengeteg beszélgetést elindított, izgalmakat okozott, de a végén nagy boldogságot szerzett. Már sejthetitek, hogy a sofőrsulira és a jogosítvány megszerzésére gondolok.
Remélem, hogy sokan értitek majd, mikor azt mondom, hogy olyan érzés mintha gyermekkorunk egyik fordulópontján egy útkereszteződéshez érkeztünk volna, ahol a jelzőlámpa piros fénye megállásra utasítana mindnyájunkat. Megálltunk, és mivel tudtuk, hogy bőven van még időnk, a sebességváltót üresbe kapcsoltuk, kiengedtük a kuplungot és hátradőltünk egy kicsit.
Miután elkényelmesedtünk az ülésünkben, körbepillantottunk. Összenéztünk a mellettünk álló autó sofőrjével, integettünk, egymásra mosolyogtunk, így szépen lassan új embereket ismertünk meg, barátokat szereztünk és kapcsolatokat építettünk.
Aztán a kocsiban ülve, elkezdtük kapcsolgatni a rádiót, szórakozásra vágyva, míg ki-ki meg nem találta a neki megfelelő csatornát. Így volt, aki énekelt a kórusban, táncolt a Gerebenben, játszott a komédiTÁsokkal, írt az Ébredésbe vagy szervezett a Tadisszal.
Volt időnk tükörbe nézni, megismerni a szembe mosolygó arcot, elgondolkodtunk rajta, hogy kik vagyunk, milyenek, és milyenek szeretnénk lenni.
Remélem, mind jól megfigyeltük a jelzőtáblák utasításait! Hiszen tanárainktól sokszor nem csupán új leckéket, irodalmi műveket, képleteket, vagy idegen kifejezéseket tanulhatunk, hanem az életre is neveltek bennünket. Megosztották velünk tapasztalataikat, tanácsaikat és életbölcsességeiket. Volt, aki odafigyelésre, türelemre, más szeretetre, empátiára nevelt minket, megint más pedig munkára, pontosságra sarkallott bennünket.
Utunk során volt időnk gondolkodni, megtervezni a számunkra legmegfelelőbb útvonalat, hogy ha majd zöldre vált a lámpa, merre menjünk tovább: Jobbra? Balra? Egyenesen? Terveztünk, és lehet, kicsit újratervezünk minden nap.
Miközben várakoztunk érkeztek új arcok a kereszteződésbe, így megismerkedhettünk és összebarátkozhattunk a nálunk kisebbekkel. Ám olyanok is voltak, akiktől el kellett búcsúznunk, hiszen nagyobbakként, ők hamarabb elindulhattak.
Most pedig nézzünk együtt a visszapillantó tükörbe: Emlékeztek még arra, amikor az anyósülésnél is voltak pedálok és a szüleink is segítettek vezetni? Fogták a kezünket, tanácsokkal láttak el, de közben engedték, hogy hibázzunk, és bátorítottak. Sokszor késő estig maradtak fent velünk, meghallgatták, ahogy felmondjuk a leckéket, és akkor is türelmesen magyaráztak bármit, mikor mi már feladtuk.
Aztán, emlékeztek, hogy szurkoltunk a kezdetek kezdetén a gólyabálon? Emlékeztek a kirándulásokra, beszélgetésekre a folyosón, a farsangi mulatságokra? Vagy épp a gólyabálra, amit közösen, nagy gonddal és odafigyeléssel szerveztünk meg? Úgy gondolom, ez volt az első, komoly felelősségekkel járó mérföldköve a nagykorúvá válásunknak.
Figyeljetek! Lassan ideje előre nézni, mert a lámpa fénye hamarosan sárgára vált. Készüljünk együtt, nyomjuk be a kuplungot, kapcsoljunk sebességbe, mert ha majd felvillan a zöld jelzés, indulni kell. Izgalmas és egy kicsit feszült pillanat ez mindnyájunknak: egyik percben indulnál már, a másikban pedig azt kívánod, bárcsak maradhatnál még. Mintha évszázadok teltek volna el azóta, hogy először kocsiba ültünk, a jármű ugyanolyan, de valami mégis más. Megváltoztunk, mi sofőrök: tanultunk, fejlődtünk, növekedtünk, jártunk már gödrös és sima utakon egyaránt. Valószínűleg most már ügyesebben indulunk, óvatosabban kanyarodunk, és biztonságosabban váltunk sebességet. Bár az útjaink hamarosan különböző irányba vezetnek, pár pillanatig még együtt állhatunk a kereszteződésben. Itt, ahol tudatosítjuk: a jogosítványt megszereztük, most már saját magunk vagyunk felelősek döntéseinkért, egyedül indulunk a megtervezett útvonalon: szabadon, a megszerzett tudás birtokában, óva intő tanácsok mentén. De egyedül. Immár felnőttként.
Indulás előtt arra kérlek benneteket, hogy kapcsoljátok be a biztonsági övet! Vigyázzunk saját magunkra és egymásra is, mert tudom, hogy sokan hazavárnak minket!
Mindenkinek jó utat kívánok!
Iskolánk kórusa, a Vox Gimiensis, rávilágított arra, amire az elkövetkezőkben szüksége lesz végzőseinknek: figyelni egymásra, megtartani a saját hangot, és közben része maradni az egésznek. Vannak döntések, amelyeket nem lehet megúszni, csak végiggondolni. És vannak utak, amelyek közül nem mindegy, melyikre lépünk rá. Iskolánk diákszínjátszó csapata, a komédiTÁsok, Vörösmarty Mihály Csongor és Tünde című művén keresztül mutatta meg a választás súlyát és nehézségét. Iskolánk néptánccsoportja, a Gereben bonchidai táncokat mutatott be, a zenét iskolánk népi zenekara, a Rekettye szolgáltatta. József Attila Eszmélet című versével Hegedűs Tímea Angyalka, XI.D osztályos tanuló, aláhúzta azt, hogy vannak szövegek, amelyek nem megnyugtatnak, hanem ébren tartanak. A lelátókon helyet foglaló büszke szülők számára az est fénypontja minden bizonnyal a maturandusok tánca volt. Végzőseink angol és bécsi keringőt táncoltak, igazi királyai és királynői voltak felnőtt életük első báljának. VIDEÓ
Kedves maturandusok!
Ez az este nem azt mondta ki, hogy készen vagytok. Azt mondta ki, hogy elég erősek vagytok ahhoz, hogy tanuljatok tovább – az élettől.
Vigyétek magatokkal mindazt, amit itt kaptatok: kérdéseket, példákat, barátságokat. És ha néha bizonytalanok lennétek, jusson eszetekbe: volt egy iskola, ahol hittek bennetek.
Hálás köszönet a fotókért, esténk közvetítéséért és rögzítéséért Dávid Attilának, Hidi Hunornak, Pál Árpádnak és Sükösd Györgynek.
A nagykorúsított diákjaink osztályvideói:
