Nagykorúsítás (2023)
2023. február 10-én azért öltözött ünneplőbe a Gimi, hogy megünnepelhesse végzőseink felnőtté válását.
XII. A osztály
Osztályfőnök: Sándor Zita
XII. B osztály
Osztályfőnök: Péter István
XII. C osztály
Osztályfőnök: Kelemen Éva
XII. D osztály
Osztályfőnök: Lukács Levente
XII. E osztály
Osztályfőnök: Török Edith Tarzicia
Szász Ildikó iskolánk szülőbizottsági elnöke szüleik hangján szólt a 151 felnőtté cseperedett gyerekhez.
Főtisztelendő Főesperes úr!
Tisztelt Igazgató úr!
Tisztelt Igazgató-helyettes Asszony!
Tisztelt Tanárok, kedves Szülők és kedves Diákok!
Hálásan köszönöm és rendkívül megtisztelőnek érzem, hogy az idei nagykorúsítási ünnepségen jómagam szólhatok a szülők nevében.
Megtisztelő, de ugyanakkor szerfelett nehéz, hiszen – be kell vallanom – napok óta kísér, vagy inkább kísért a mondanivalóm.
Ha most szétnézek, akkor – rajtunk, szülőkön kívül – csupa olyan embert látok, akik tisztában vannak az érzéseikkel: gyermekeink a végre nagykorúak vagyunk boldog valóságában, az egyházi- és intézményvezetők, tanárok pedig – a jól végzett munka sikerélményétől – büszkén és elégedetten.
Persze mi, szülők is boldogok, büszkék és elégedettek vagyunk, és nekünk is van sikerélményünk, hogyne lenne, de a gyermeked nagykorúsításának pillanatában – a meghatottságon és elérzékenyülésen túl – meglehetősen bizonytalannak is érzed magad.
Felemás érzéseid vannak. Egymáshoz nem illő, felemás érzéseid.
Kifejező magyar nyelvünk ezt úgy foglalja szavakba, hogy egyik szemünk sír, a másik nevet.
A leginkább zavarba ejtő viszont az, hogy ugyanazért sír, amiért nevet.
Hiszen a mai nappal végérvényesen és visszavonhatatlanul felnőttek a gyermekeink, mi pedig nem igazán tudjuk, hányadán is állunk az érzéseinkkel.
Meglehetősen ciki. Vagy gáz… - ahogy ők mondanák.
Mert hiába állnak itt előttünk szemrevaló nagylányokként és fess nagyfiúkként, mi még mindig hajlamosak vagyunk a takaróba bugyolált kisgyermeket látni bennük.
Hiába állnak itt, ettől a minutumtól kezdve nagykorúként, ha mi visszasírjuk az időt, amikor egy puszi, egy kis kanál orvosság vagy egy nagy gombóc fagyi jóvátett mindent.
És hiába állnak itt kész felnőttként, ha könnybe lábad a szemünk, midőn arra gondolunk, hogy nem is olyan régen még a betűvetéssel ismerkedtek, mesét olvastak és még mi is értettük a házi feladataikat.
Kedves Szülőtársaim!
Pedig ezt akartuk, nem?
Hogy felneveljük őket tisztességben, becsületben.
Nem ezért vállaltuk, nem ezért küszködtünk? Nem ezért aggódtunk?
Nem ezért imádkoztunk?
Most pedig attól félnénk, hogy a szívünknek az a része, ami csak akkor nyílt ki, mikor gyerekünk született, most becsukódik?
…
Nem fog.
De, mint minden változás, ez is felemás érzéseket kelt.
A jól begyakorolt, de lassan kinőtt szülői szerep nem szűnik meg, csak némileg átalakul: innentől nem mellettük, hanem mögöttük kell állnunk, jó szorosan, hogy ne is kelljen visszanézniük ahhoz, hogy tudják: ránk mindig számíthatnak.
Tiszteletben fogadtuk, szeretetben neveltük fel és szabadságban bocsátjuk el őket, és nem adhatunk nagyobb ajándékot nekik, mint hogy végtelenül büszkék vagyunk és leszünk rájuk.
Szülőnek lenni a világ legjobb állása, semmivel sem mérhető össze. A fizetséget itt ugyanis nem pénzben, hanem a soha el nem múló, szüntelen szeretetben mérik.
És ez azért van így, mert lehet, hogy a gyerekeink kezét csak egy ideig fogjuk, de a szívüket mindörökké.
Ahogy Kányádi Sándor mondja:
„Már csak magamat Benned,
és magamban Téged óvlak,
ameddig célja volna még
velünk a Fennvalónak!”
A Jóisten gazdag áldását kérve Rátok és Mindnyájunkra, köszönöm a megtisztelő figyelmet!
Verzár Zsófia, XII. A osztályos tanuló bátorította végzős társait, hogy merjék elhagyni a biztonságot ígérő buborékot.
Nagykorúsításunk ünnepén szeretnék pár gondolatot megosztani elsősorban veletek, kedves diáktársak, és Önökkel, tisztelt ünneplő közösség, hogy mi is az én olvasatomban a felnőtté válás.
Egy rövid történettel indítanék:
Volt egyszer egy lány. Egy buborékban élt. Nagyon sokáig. Nagyon szerették. És ő is szeretett mindent és mindenkit. Mondhatnánk, hogy aztán jött az élet... de nem jött, vagyis nem hirtelen. Az élet már ott volt neki, csak idővel kezdte felfogni a létezését.
A buborék harcolt érte és ő is a buborékjáért. De egyre nehezebb volt neki, a környezet mázsás súllyal telepedett rá. Aztán egyszer csak nem bírta tovább, engedte kipukkadni a buborékját. Megijedt. Szomorú volt, aztán boldog. Aztán nem érzett semmit. Nagyon sokáig üressé és céltalanná vált. Hiányzott neki a buborékja, minden szélfuvallatban, napsugárban, dallamfoszlányban őt látta. Sok idő telt el így, napról napra élve. Majd egyszer meglátta a Holdban, amit keresett: önmagát. És tudta. Tudta, hogy már nem kell neki a buborék, képes együtt repülni a viharral. A buborék emlékét hát jól elzárta, mélyen a szívébe rejtette, és ha szüksége volt rá, ezt a verset mondogatta magának:
Pillanatban folyvást jelen lenni.
Nem várni senkit és semmit.
Néha teher, néha áldás,
De tudom, nem tehetnék mást.
A mában látni a jövőt.
Bátorítani minden követőt.
Esőben is lenni napsugár,
Hátha felragyog a szivárvány.
Kicsi vagyok ehhez a világhoz,
Lehajolni minden virághoz.
Megváltani sosem tudnám,
Elfeledni nem akarnám.
Szeretet van minden dalban,
Remény minden mozdulatban.
Ha ez vagyok, otthon vagyok.
Másképp élni nem tudok.
Mi mind ilyenek voltunk.
Apró buborékban élő tünemények, akiknek rövidebb-hosszabb ideig megadatott a szokások és szabályok biztonsága, mely megvédett minket a kihívást jelentő helyzetektől. Aztán meg kellett tanuljunk fokozatosan a buborékunk nélkül élni. Talán ez a felnövés. Elfogadni a változást, és úgy tekinteni rá, mint áldásra, lehetőségre és nem teherre vagy akadályra. Megismerni a határainkat, néha túlmerészkedni rajtuk, megijedni az ismeretlentől, visszább lépni, megállni, vagy a győztesek eufóriájával konstatálni, hogy kicsit többet látunk a világból.
A legnagyobb hiba és önakadályozás talán, amit magunk ellen cselekedhetünk, ha görcsösen ragaszkodunk a múltunkhoz, a mágikus buborékunkhoz, és nem adunk lehetőséget magunknak az örömre, vagy ha nem akarjuk látni az életet teljes valójában, az összes jóval és rosszal egyaránt, érezve annak egyensúlyát.
A felnőtté váló lelkek nevében csak annyit mondhatok zárásként: időre és bizalomra van szükségünk. Igyekszünk eleget tenni a feladatnak!
Lászlóffy Anna XII. D osztályos tanuló saját prózaversével idézte meg a tovaröppenő gyerekkort.
TOVATŰNT
Tizenegy éve tűnt el az illető.
Nem tudni pontosan hol és az év melyik szakában, nem tudni azt sem, hogy a születésnapja előtt
vagy után, hogy fürdött-e azon az estén, vagy épp reggelen, hogy mit evett, és kivel ébredt, nem
tudni merre, hova, meddig, nem tudni a súlyát és a centiben mért magasságát, mert elfogyva tűnt
el, minden pillanatban egyre kevesebb boldogsággal, csak a hiányát növelve önmaga felé.
Szép arca volt és balerina akart lenni, meg hattyú, vízbefullt sellő, vagy tünde, tiszta és fehér.
Szerette a sokpöttyös katicabogarakat, megfosztotta a pillangókat a hímporuktól, hogy ő is velük
repülhessen, vigyázott a csigákra, mezei virágokból főzte a levest mindig a kertbe vágyva, hogy
felélje annak gyümölcseit.
Sokáig aludt délutánonként is. Kávé helyett elfogadta a velejáró két kockacukrot, a hajmosástól
félt, a kocsiban mindig hányt, álmai csillogtak, de ha sötét volt, csontvázak kergették. Amikor
eltörött a kék sárkányos tányérja sírt, a melegebb napokon sétálni ment, kavicsokat gyűjtött,
fűmagot ültetett.
Csillagokból állt a világ. A nyarak megfoghatatlanságában két műanyag paripára emlékezett, egy
pirosra és egy sárgára, az ünnepekből csak az ajándékokra, az újszülöttekből a tejre, a reggelekből
a kristályok tört fényére, a mesékből a színekre, a szobából a szappanbuborékokra a zongora
körül.
Tizenegy éve tűnt el az illető.
Ennyi idő alatt bőven kinőtte a játszóterek csendjét, az először kóstolt sütemények illatát és a
rajzfilmek egyszerűségét, nemléte azonban senkit nem foglalkoztatott, mert együtt nőttek fel a
belőle áradt hiánnyal.
Hogy ki ő? Nem tudni róla.
Ezért is keresi már a tizenegyedik éve önmagát.
A felnőtté vált diákjainkat köszöntötte még iskolánk igazgatója, Laczkó György úr, főtisztelendő Márton József főesperes úr és a tizenegyedikes évfolyam képviseletében Kovács Orsolya XI. D osztályos tanuló.
Sok tehetséges diákunk hozzájárult ahhoz, hogy igazán emlékezetes ünnepi műsor születhessen meg az este folyamán.
Fellépett iskolánk kórusa, a Vox Gimiensis, a Gimi néptánccsoportja, a Gereben, zenélt iskolánk népi zenekara, a Rekettye és énekelt Verzár Zsófia XII. A oszályos tanuló, András Áron, Gál Tamás, Kelemen Tas és Simon Kriszta, XII. A és XII. B osztályos tanulók zenével, a „lélek anyanyelvén” szóltak évfolyamtársaikhoz és végezetül saját János Vitéz átdolgozással lépett fel iskolánk színjátszóköre, a komédiTÁsok.
Hálás köszönet a fotókért a Dávid Fotó-nak.
A nagykorúsított diákjaink osztályvideói:
