Nagykorúsítás (2020)

Szerkesztő: | 2020. február 6. | Hírek, Hírek

2020. január 31-én került sor iskolánk ez évi nagykorúsítási ünnepségére.

Szász Ildikó  iskolánk szülőbizottságának nevében szólt a maturandusokhoz és az őket ünneplő közösséghez.

Főtisztelendő Főesperes úr! Tisztelt Igazgató úr! Tisztelt Szülők és Tanárok, kedves Diákok!

Némi kockázatot, és néhány kelepcét is rejtegető akadályt kénytelen elkerülni annak, akinek egy nagykorúsítási ünnepségen kell beszédet mondania.

Ha nem sikerül elkerülni mindjárt az elsőt – ami nem más, mint maga a felkérés! –, akkor az ember fia, jelen esetben lánya rögtön szembesül a második kihívással: szinte minden idevágó gondolata kimeríti tulajdonképpen az unalmas közhelyek tárházát.

A felkérést – a szülői bizottság alelnökeként – nem kerülhettem ki, sőt, megtiszteltetésnek érzem, de a beszéd megírásakor jóval több gondolat és fogalom hullott ki a rosta fogain, mint ami bennmaradt.

Kihullott – többek között – a nagybetűs élet, kibuktak a szomorkásan kedves visszaemlékezések, megdőltek a jó és a még jobb tanácsok is.

Nem is maradt más benne, csak a köszönet, a hála és a szeretet!

Kedves Szülők!

Az emberi szívet nem úgy tervezte a Jóisten, hogy a testén kívül is dobogni tudjon.

És mégis: minden gyermek azt jelenti, hogy a szülő meztelen szíve a mellkasán kívül dobog.

Sőt, együtt dobban, mikor először néznek egymás szemébe.

Aztán a sajátja – gyermeke állapotától függően – néha szorul, néha nehezedik, néha kalimpál vagy egyenesen sajog.

Többször dagad a büszkeségtől, gyakran repes.

A következő pillanatban lehet, hogy már megint megszakad, meghasad, vagy éppen csak megreped.

Vérzik és nyilallik: mintha kést forgatnának benne!

Ugyanakkor büszke, ha gyermekének helyén van a szíve, és néha meg-megáll, ha a szíve a száján van…

Kedves Gyerekek!

Engedjétek meg, hogy nagykorúsításotok küszöbén még egyszer, utoljára, így szólíthassalak.

Az én szüleim – és a legtöbb szülő – azt mondták, hogy addig nem érthetem meg az ő szeretetüket, amíg nekem magamnak nem lesznek gyermekeim.

Hálát adok a Jóistennek, hogy megérhettem és megérthettem.

Azt kívánom Nektek is, hogy mindig hálás szívvel gondoljatok szüleitekre, akik most ott állnak és el sem tudják dönteni, hogy mit érezzenek: kő esett-e le vagy éppen most tört össze a szívük?

Leesett egy kő, mert tisztességgel és becsülettel felneveltek, és mostantól átadnak a – na, tessék! – nagybetűs életnek, vagy éppen összetörjenek, mert szemük fénye rálépett az önállósodás szükségszerű, de annál rögösebb útjára.

Azt kívánom Nektek, hogy érjétek és éljétek meg a szülővé válás földöntúli boldogságát, hogy megérthessétek az ő szeretetüket.

Hogy megérhessétek és megtapasztalhassátok: milyen is az, ha az ember szíve a testén kívül dobog?!

A Jóisten gazdag áldását kérve Rátok és Mindnyájunkra, köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Köszönet a fotókért a Dávid Fotó-nak.

Kapcsolódó tartalmak