Mikor a szív új útra hív

,, A magyar nyelv a gondolat gyorsírása’’ (Teller Ede), ennek ellenére érzéseinket, gondolatainkat körülményes dolog átadnunk, mikor azok igazán mélyek.

Hogyan lehet otthonról hazamenni? Hogyan lehetséges az, hogy valahol, a távolban, vannak még ilyen lelkületű emberek, mint én? Hogyan tud az a világ „oly távol és mégis közel” lenni? …És hogyan tud mindez ennyire mélységesen hiányozni?

A 2023-as „Édes anyanyelvünk” nyelvhasználati verseny 51. országos, Kárpát-medencei döntője október 13-án vette kezdetét Sátoraljaújhelyen. Az előző évektől eltérően, idén két külön napon volt az írásbeli és a szóbeli forduló.

Pénteken egy rövid megnyitó után kihúztuk a versenyszámainkat, enyém ezúttal a GII.-39 lett. Ezt követően megkaptuk a tételt, majd három óra állt rendelkezésünkre a kidolgozásához. Véleményem szerint ez a feladatsor embert próbálóbb volt a tavalyinál, a szintemet szerencsére sikerült tartanom. Örömmel töltött el, hogy ismét ott ülhetek, immáron utoljára.Aznap még sort kerítettünk egy bobozásra a Zemplén Kalandparkban, majd egy díszünnepségen is részt vettünk a Latabár Színházban.

Szombaton volt a szóbeli forduló, mely a pontszám nagyobb részét teszi ki. Őszintén szólva, harminckilencedikként –ami az én kategóriámban az utolsó volt- nem számítottam számottevő eredményre, mivel attól tartottam, a ,,fáradt agyaknak’’ már nem fogok tudni újat, relevánsat, kiemelkedőt mondani.

Így kissé reményvesztetten mentem a kiértékelőre is, de az vigasztalt, hogy azokkal az emberekkel lehetek együtt, akikből keveset küldött a Jóisten a földre.

Vasárnap a csomagokkal együtt Széphalom felé vettük az irányt, mivel ott volt az eredményhirdetés (videó). Tulajdonképpen nem azt pörgettem át az agyamon ezerszer, hogy vajon fogok-e kapni plakettet vagy sem, hanem, hogy nem akarok hazamenni. Ha tehetném, folyton újraélnék minden egyes pillanatot, amit a versenyeken töltöttem. Hiszem, és tudom, ott kötött barátságaim hosszú életűek és virágzóak lesznek, és talán ez az igazi győzelem.

Ennek ellenére igencsak vártam az ábécében az „Sz” betűt, mikor azokat a díjazottakat olvasták, akik Sátoraljaújhely város emlékplakettjét kapták. Hallottam a nevem. Leírhatatlan melegség járta át a testemet-lelkemet, és ismét bebizonyosodott: ott a helyem. Hiába minden visszatartó erő, nehézség, rögös út és akadály, az ember oda fog kilyukadni, ahol lennie kell –persze, ha ő is tesz érte.

Ez a verseny sokkal nagyobb szintre emelt annál, mint hogy helyesen használjam a magyar nyelvet, vagy összefüggően tudjak beszélni. Azt érzem, hogy tudom, mi a jó, tudom, mi a rossz, és tudok dönteni. Tudom, kit, mit érdemes megbecsülnöm, és életem gyökeres részévé vált, hogy soha ne hagyjam, hogy elvegyék tőlem azt, amitől én én vagyok. Bíró Sára tanárnő a nyelvtani, nyelvhelyességi ismeretek, a szólások és közmondások mellett pedig azt is megtanította, hogy ne legyek ,,kicsiny hitű’’. Az ő ügyszeretetéért mindig hálás leszek.

Visszatekintve az elmúlt másfél évre, csodálatos dolgok játszódnak le újra és újra bennem. Versenyzőként most voltam utoljára „Édes anyanyelvünk” versenyen, de remélem, hogy másként, más státusban és formában, ezután is részt vehetek rajta. A nyelv- és beszédművelés iránti lelkesedésemet pedig, ami örök marad, egyik kedvenc dalom kezdő sora fejezi ki legjobban: „Mikor a szív új útra hív...”

Szabó Mónika, XII.B