Isten veletek, kedves ballagóink!

Szerkesztő: | 2021. június 7. | Hírek, Hírek

Jóllehet, a tavalyi járványügyi korlátozásokhoz képest enyhébb körülmények között, mégis a szokásostól eltérően, sajátos formában ünnepelt iskolánk közössége 2021 június 4-én. A végzős diákokért kondult a harang, szólt az utolsó csengő, nyílt a virág, öltözött díszbe a dombon ülő alma mater, mellette a templom, a Szent Miklós-hegy.

 

XII. A osztály, osztályfőnök: Dimén Varga László

 

XII. B osztály, osztályfőnök: András Ibolya

 

XII. C osztály, osztályfőnök: Szűcs-Olcsváry Melinda

 

XII. D osztály, osztályfőnökök: Pap Schulleri Beáta és Szakács István Péter

XII. E osztály, osztályfőnök: Nagy Hajnal Otilia

 

Köszönjük, hogy amint a múltban annyiszor, a Szent Miklós-plébániatemplom ez alkalomból is otthont adott kicsengetési ünnepségünknek, a Duna Televízió székelyudvarhelyi stúdiója jóvoltából pedig a technika segítségével ballagó diákjaink családtagjai otthonaikban is bekapcsolódhattak az élő közvetítésbe.

 

Iskolánk igazgatója, Laczkó György, így búcsúzott ballagóinktól:

 

Egy nagyon régi szovjet filmben a főhősünk, egy jelentéktelen, rettegő fiatal orosz katona a fronton halálfélelmében valahogyan megsemmisít két német tankot. Hősies tettéért jutalmul eltávozást, négy nap szabadságot kap a feletteseitől. Ezt a négy napot azzal tölti, hogy végigvonatozza azt a hatalmas országot azért, hogy hazaérjen a szülőfalujába és segítsen az édesanyjának megjavítani a roskadozó háztetőt. A bajtársai – amikor megtudják, hogy hazaindul a frontról, mindenféle személyes küldetést bíznak rá, ezek miatt többször meg kell szakítania az útját, így végül hazaérkezvén csak arra marad ideje, hogy megölelje az édesanyját, és máris indulnia kell vissza a harctérre. A hosszú utazás közben egy tehervonaton megismerkedik egy lánnyal, és szerelmes lesz. Ballada a katonáról – ez a film címe – egy zavaros, a világháború által összekuszált világban játszódik, és szinte végig az utazásról szól.

A Ti itt eltöltött éveitek is egyféle előre nem ismert, nem látható utazás volt. Ráadásul hasonlítható a mostani iskolai helyzetünk a világháború ziláltságához, hisz az elmúlt tanévekben többet volt üres az iskolánk felújított épülete, mint a világháború alatt. Ennek a járványsújtotta tanévnek számotokra utolsó iskolai napján, miután elveszítettünk sok, szép közösségi és ünnepi pillanatot, nézzünk vissza együtt a Gimiben eltöltött évekre.

Ebben a visszatekintésben tanulhatunk a szovjet film hősétől. A hősies tettéért jutalmul eltávozást kapó kiskatona a világháború zűrzavarában a négy szabadnapját nem a frontvonal mögötti zónában, valami füstös kocsmában tölti el, hanem a lényegre koncentrál, arra, amit igazán fontosnak, értékesnek tart az életében. Vállalja a kockázatos, fárasztó utazást az édesanyjához, a családjához; közben igyekszik a bajtársaihoz, a katonatársaihoz is hűséges maradni. Ha ebben a nyomasztó, járvány által tépázott tanévből visszatekintetek, érdemes a gimnáziumi éveitekben ezeket a fontos és értékes meghatározó tapasztalatokat megkeresnetek. Azokat, amelyek viszonyítási pontok lehetnek akár most, a járvány idején is, vagy akár a későbbi években. A találkozásokat, embereket, akik alakították, gazdagították a személyiségeteket.

Tisztelt Szülők!

Bár sajnos most Önök fizikailag nem állhatnak itt, de tudom, hogy nincs boldogabb pillanat az ember életében, mint látni felnőni gyermekét, látni azt, hogy eljutott valahova, és tudni azt, hogy mindaz a sok szeretet, szigorúság, odaadás nem volt hiábavaló. Úgy érzem, abban, hogy milyenek lettek gyermekeink, és milyen lesz az életük, közös a felelősségünk. Biztos vagyok benne, hogy mindenki a tőle telhető legjobbat adta, továbbá csak az a dolgunk, hogy feltétel nélkül szeressük azokat, akik a legdrágábbak nekünk.

Tisztelt Osztályfőnökök, kedves Kollégák!

Nehéz, de örömteli feladat volt az itt álló ballagó diákokat idáig eljuttatni. Köszönöm, hogy következetes, türelmes és tartós munkával a tudás megszerzésére, megbecsülésére ösztönöztétek diákjainkat. Köszönöm mindazt a törődést, szeretetet, aggódást, amit a gimnáziumi évek alatt kaptak tőletek tanulóink. Mi, pedagógusok évről évre ballagtatunk, számos osztályt végigviszünk, mégis tudjuk, hogy minden diák egyszeri és megismételhetetlen. Pedagóguspályánk mindenkori legszebb ismétlődése a ballagás.

Kedves Ballagóink!

Kérünk benneteket, hogy utatok során, egy-egy megálló erejéig gyertek majd vissza osztályfőnökötökhöz, tanáraitokhoz, akik számára fontos a visszajelzés, osszátok meg velük életetek történéseit!

És most folytassátok utazástok, és ne feledjétek: az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúltak, hanem azok, amelyekre emlékezünk!

Isten áldása kísérjen!

 

Dr. Bekő István Márton iskolánk szülőbizottsági elnöke szüleik hangján szólt a ballagókhoz.

 

Kedves Ballagók! Szeretett Gyermekeink!

Az a megtiszteltetés ért, hogy jelen lehetek ezen a MÁSféle kicsengetésen. A Szülőbizottság elnökeként ünnepi beszédet mondhatok. A felkérésnek és a reám nehezedő felelősségnek terhe alatt igyekszem alázattal és ünnepélyesen eleget tenni. Közvetett módon, veletek együtt érzékeltem én is az elmúlt napok örömébe vegyülő feszültséget. Beszédemnek két része van: az első, és … a második.

Az első rész: egy tanítás

Június 4. Az iskola kirándul.

Kimegy a kadicsfalvi Rez-hez. Egész nap kint van tanár és diák. Ki fog rá emlékezni? Csak azok, akikkel megtörtént.

Ma 100 éve ez történt ennek az iskolának az életében. Az Értesítőből tudom. Voltak még június 4-ék. Ma is az van. Van olyan negyedike, amelyre minden magyar emlékezik. De ki emlékszik majd, évek múlva e maira? Kevesen, vagy senki. Nem is az a fontos. Hanem az, hogy most, ünnep van. A Ti ünnepetek. A miénk.

Talán úgy érzitek, az idei ballagás nem olyan, mint a 2 évvel ezelőtti. De olyan sem, mint a tavalyi! Ne hasonlítgassátok! Ez ilyen, ilyennek kellett lennie!

Mert ilyen volt ez a tanév is. Más, mint az eddigiek. Ahogy lehetett. Úgy hordoztuk: együtt, tanárok, diákok, családok.

Minden kornak vannak nehéz és furcsa tanévei. A 100 évvel ezelőtti, az 1921-es a világháború utáni tanévek egyike volt. Úgy indult, hogy hirtelen más állampolgárokként kellett iskolába menni, soha nem tanult idegen nyelveket megtanulni, és azokból pár hónap alatt érettségire felkészülni.

Vagy: nem kezdődhetett el a tanév időben: csak 2 hét késéssel, mert pénzbeváltás volt.

Közben december-januárban kényszerszünetet kellett tartani. Mert nem volt tüzelő. Az iskola leállt.

Vagy: minden családból hiányzott valaki: meghalt a fronton. Soha nem jött haza: egy apa, testvér, rokon.

Gondoljátok, könnyű volt így készülni az érettségire? Pedig kellett. Mert az élet nem állt le.

Az, a 100 évvel ezelőttiek kora volt. Vállalniuk kellett. Vállalták.

Ez a kor pedig, így, ahogyan van, a miénk. Ilyen. Minden szokatlanságával és furcsaságával. Nekünk ebben kell ballagni, érettségizni, pályát választani, szeretni, békességben lenni, megbocsátani, jövőt tervezni, tudást megőrizni, gyarapítani és hinni, összefogni és összetartani. Értelmes és vallásos embernek lenni. Ez a mi közös ügyünk. 100 év, vagy 101 év, vagy 1125 év után is. Üzenjük 2021-nek és a következő esztendőknek: az új sereg előállt! Indulásra kész! És veletek együtt mi is lépünk a jövendőbe, amely a miénk is, Isten áldásával!

Ennyi volt a tanítás, az első rész. Most jöjjön a második rész.

Ennek azt a címet adtam, hogy Nem hagyhatok szó nélkül … 3 gondolatot!

Elmondom azt, amit szülőként mondani szeretett volna mindenki, aki akár bent van a templomban, akár a templomon kívül vagy távolból követi a ballagási ünnepet:

    1. Nem hagyhatom szó nélkül: mennyire szerettünk volna itt lenni! Sokaságtól roskadozó karzaton, préselődve, egymás nyakába lihegve, izzadtan, ünneplőben, keresgélő tekintettel, hogy megpillantsunk ebben az ünnepi pillanatban! De nem lehetünk itt! Sokszor nem lehettünk ott, veletek. Vannak apák, akik nem lehettek jelen a születéskor. Pedig, de csodás! Vannak anyák, akik borsszemmé zsugorodtak volna, csakhogy láthassák a nagy Őt! Ó! Sajna, ott sem lehettek! S nem mehettünk be a vizsgatermekbe se! Bocsánattal mondjuk: sokszor jelen kellett volna lenni, és magunk hibájából nem voltunk ott. Nem lehetünk jelen minden sorsdöntő pillanatban. Most sem. Megküzdünk ezzel a helyzettel is, mert fegyelmezettek vagyunk. Senkire nem eresztünk tüzet, mert nem illik, nem ünnepi. Azonban nem hagyhatjuk szó nélkül: mennyire szeretünk benneteket! Mennyit aggódtunk érettetek! Mennyire szeretnénk, ha megmaradnátok becsületes, rendes, jóérzésű embernek! Lélekben pedig, úgyis mindig veletek vagyunk! Ott vagyunk! Tedd a szívedre a kezed, s érzed, hogy veled vagyunk!
    2. Továbbá, nem hagyhatom szó nélkül, hogy ma oda kellene állni szülőként minden tanár elé, és csak megfogni a kezét, megszorítani: Ennyit tenni. Minden szó felesleges. De a kézszorításból megértenék: mi, szülők, nagyon hálásak vagyunk! Ez így is illik. Így tisztességes. Sajnos, a távolságtartás ebben is megakadályozott: de esemesben, telefonon, vagy személyesen megtesszük. Ki-ki úgy, ahogyan képes rá, vagy képviseletben. Ezért mondom most én a szülők helyett: mi nagyon sokat köszönünk a Gimnáziumnak, tanároknak, osztályfőnököknek, a példaadásnak, a tudásnak, az irányításnak! Azért hoztuk ide gyermekünket, mert tudtuk, hogy az egykori Római Katolikus Státus Székelyudvarhelyi Főgimnáziumának mai utódja, a Tamási Áron Gimnázium, Erdély egyik legjobb iskolája. Még a járvány idején is igaz ez, amikor olyan bravúrosan kellett on-line tanítani, mintha a tanárok erre felkészítést kaptak volna. Kedves Tanárok! Így is álltátok a sarat, pedig erre senki nem készített fel benneteket! Köszönjük! Azt kívánjuk, gyermekeink mindig büszkén vallják, hogy Gimis diákok voltak. Köszönjük Gimi! Köszönünk minden!
    3. Végül, nem hagyhatom szó nélkül, hogy minket úgy tanítottak: mielőtt valamihez kezdesz, tervezel, elvégzel, vagy amikor valamit befejeztél, az életed minden eseményét és minden napját, vidd az ÚR Isten elé! Szerettünk volna itt imádkozni! Itt leborulni! Veletek együtt hálát adni, együtt fohászkodni. Mint régen, amikor az első imát tanultuk együtt! De aztán felnőttetek, és mi hagytunk, hogy magatok imádkozzatok. Mi pedig érettetek imádkozunk. Szüntelen. Az elmúlt idő arra is megtanított, hogy sok éjjelen és nappalon, templomban és belső szobában, hosszú imában vagy sóhajban Isten elé vigyük hálánkat, kérésünket. Ma is ezt tesszük. Milyen különös! Nem vagyunk ott, s mégis ott vagyunk! Mert soha nem vagyunk távol tőletek! Jegyezzétek meg jól: soha nem leszünk távol tőletek!
      Ma is együtt lehetünk veletek e világmindenség óriási templomában! Ünnepi imáink csokra Isten mennyei trónusa elé kerül érettetek, jövőtökért, boldogulásotokért!

 

Az Úr Isten áldása legyen rajtatok!

 

A tizenegyedikes évfolyam nevében Andrészek Mátyás bíztatta végzőseinket.

 

Tisztelt meghívottak, Igazgató úr, Igazgatóhelyettes asszony, tisztelt tanárok, kedves ballagó diákok!

Június negyedikét írjuk ma 11 óra 18 perc a jelenlegi idő. Ez a dátum mindamellett, hogy szomorú, egyben ünnep is, hordoz magával egy másodlagos jelentést. Az összetartozást. A ti összetartozásotokat ünnepeljük ma, kedves végzősök. Tudjátok, az életben sose történik semmi véletlenül. Nem véletlen, hogy erre a napra esett a Kicsengetésetek. Nem véletlen, hogy ti lettetek ez az évfolyam, nem véletlen az, hogy majdnem négy évvel ezelőtt egymás mosolyát látva egyből tudtátok: „nekem itt a helyem, Itthon vagyok”.

Ballagásotok alkalmával hadd váltsunk egymással néhány szót. Legutóbbi találkozásunk óta eltelt pár hónap, a helyzet változatlan, továbbra is a tiétek az elsőbbség, mutassátok meg nekünk, hogyan kell biztonságosan behajtani a körforgalomba!

Bár könnyebb lenne nevetve visszaemlékezni az együtt megélt pillanatokra, ez most a búcsú ideje. De csakis rajtunk múlik, hogy mennyire tekintjük ezt véglegesnek, szomorúnak vagy éppen vidámnak.

Mi azt szeretnénk, ha sikerülne kissé feloldani most a bennetek levő feszültséget, a búcsú által keltett ürességet megtölteni, hiszen a kicsengetés nem csak az elválásról szól. Mondjuk arról is egy kicsit, de mégis úgy gondoljuk, az örömnek kell diadalmaskodnia. Az összetartozás örömének. Az, hogy nem kell egymástól búcsút vennetek véglegesen, a lelketek egy része örökké összefonódik.

Kedves, már régóta nagykorúvá avatott XII. A, B, C, D, E osztályos diákok! Mit éreztek négy év után, ha a Gimire tekintetek? Ti vagytok azok a különleges diákok, akik együtt formálódtatok az iskolánkkal. Ahogy az épületet felújították, és felfedték az elhalványult remekműveket, úgy hozták ki belőletek tanáraitok és barátaitok azokat az értékeket, melyeket ti sem sejtettetek, hogy magatokban rejtetek.

Kilencedik elején legtöbben ismeretlenül kerültetek be egy új közösségbe, ami mára már a második családotokká vált. Habár a kihívásokat olykor úgy élhettétek meg, mint egy focimeccset, melyen ti inkább a labdák voltatok, mintsem a focisták, mégis rajtatok múlt a győzelem a véghajrában.

Ez volt az a hely, ahol megélhettétek az első szerelmet, együtt tettétek meg az első lépéseket az önállósodás útján, és felnőtt önmagatokban újabb csodákra leltetek.

Nem véletlenül mondják, hogy ezek a legszebb évek, hiszen életre szóló barátságok kötődnek, és örök élmények születnek. Ti is így gondoljátok? Melyik emléket élnétek újra? Talán egy közös kirándulást, egy gólyabálos bulit, egy jól megtervezett osztálylógást, esetleg egy átbeszélgetett intris éjszakát… Emlékek sokasága sejlik fel bennetek, mindenik azt súgja, hogy az itt töltött idő, felejthetetlen.

A súly, mely vállatokat nyomja, csak átmeneti. Akárcsak a félévi dolgozatok időszaka, amelyből igazán rég nem volt részünk, lassan azt se tudjuk, hogy milyen volt az érzés. Ezen túllesztek, és örömmel fogtok egy, kettő és sok év múlva visszagondolni az elmúlt gimis évekre. Az arcotokon pedig egy kacér mosoly fogja elárulni, hogy igenis jól eső érzés felidézni az emlékeket.

Végül, de nem utolsó sorban a vállatokon logó tarisznya mellé szeretnénk adni egy lelki batyut, ami nem fokozza a rajtatok levő terhet, hanem segíthet elindulni a teljesség felé.

 

Weöres Sándor: 10 lepcső

Szórd szét kincseid- a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid- a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid- a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid- a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid- az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid- a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid- a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid- a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid- a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed- halálod- a teljesség legyél te magad.

 

Június 4-ike, 11 óra 24 perc. Kedves Tizenkettedikesek! Itt ültök egymás mellett. A gondolataitok ide-oda cikáznak. Mégis van köztetek valami varázslatos, valami magasabb rendű. Az össze- és egymáshoz tartozásotok gondolata, érzése ez. Soha nem vagytok egyedül, ez vezéreljen utatokon!

Ügyesek legyetek!

Isten áldjon benneteket!

U.I.: Azt kívánjuk, a vizsgák során az ötleteitek, gondolataitok, megoldásaitok úgy pattanjanak ki belőletek, mint az a régóta emlegetett Isteni Szikra.

 

Fóri Nóra és László Petra XII. B osztályos ballgók diáktársaik nevében búcsúztak.

 

Kedves diáktársaink, kedves tanári kar, kedves képernyő előtt ülő szülők!

2017. szeptember 11-ét írnak a naptárak, az újságok, a telefonok kijelzői. A fullasztó meleg és a még számodra idegennek tűnő egyenruha, amit ide-oda ráncigálsz magadon, kicsit sem könnyíti meg az új ciklus kezdetét. Fennkölt beszédek, egymásra nevető diákok, az első csengőszó, te pedig csak állsz ott, nem találva a helyed, még mit sem sejtve arról, hogy az a 27 idegen osztálybéli szempár az évek során a részeddé válik, hogy a kényelmetlennek tűnő egyenruhát büszkén öltöd magadra minden reggel, hogy az iskola tekintélyt parancsoló homlokzata örökre a szemedbe ég majd, új otthont adva megannyi kalandnak.

És lásd, megintcsak itt vagyunk, viszont ez nem a kezdet, hanem a befejezés órája. Félve lapozunk a ciklus utolsó oldalához, mert amikor ennek az oldalnak is a végéhez érünk, akkor csukódik be a könyv, akkor záródik le igazán.

Ettől a  végtelennek tűnő, de mégis pillanatok alatt elröpülő négy évtől borzasztó nehéz elbúcsúzni egy egész évfolyam nevében, így hát futtassuk le az emlékeinket programként, pillantsunk rá egy mikroszkóp alatt, nézzük végig a kémiai reakciót, szavaljuk teljes átéléssel a megmaradt sorokat, hallgassuk figyelemmel ezt a prédikációt.

Bármennyire is fáj, lassan be kell csuknod a könyvet és fel kell tenned a polcra az élet többi kötete mellé. Légy hálás a Gimi falainak azért, hogy menedéket nyújtottak ennyi éven keresztül. Köszönd meg a kémia labornak a számtalan kísérlet helyszínét, az angol kabinetnek a csoport bontások élményét, a barótinak a különleges bemutatókat, az info labornak a sikeres ECDL vizsgákat, a könyvtárnak az elfeledett példányok gyakoriságát, a tornaterem tartógerendáinak a mínuszt hozó pontokat, a röplabda meccsek alkalmával, a büfé félszendvicseit, az udvarnak a napfényben fürdőzést, a szerpentin erőpróbáit, a kapuk reggeli „holazakód” figyelmeztetéseit, a lépcsőknek a napi mozgást, valamint a titkos liftezések adrenalin löketeit.

Számodra ezek mind otthont adó terek, kedves emlékek helyszínei, de ami ezt igazán megtöltötte élettel, azok csakis a tanáraid. Köszönd meg, hogy sokszor a leckék helyett az élet tanulságait adták le; hogy előbb bíztak benned, mint te önmagadban; hogy akkor sem hagytak cserben, amikor az internetkapcsolat megtette azt; hogy ha elkaptak liftezni csak mosolyogtak rajta; hogy elérték azt,  hogy „a város homloka” ne csak egy jelző, hanem a valóság legyen. Nevelőid, akik gyakran nem is tudták, hogy éppoly büszke vagy rájuk, mint amilyenek ők terád.

2021. 20 június 4-ét írnak a naptárak, az újságok, a telefonok kijelzői. Nincs fülledt levegő, nincs egyenruha, nincsen idegen érzés benned. Fennkölt beszédek, arcmaszkot viselő diákok, utolsó csengőszó, te pedig csak ülsz ott, és nem bírsz felállni, mert a szíved a búcsúzás terhétől nehéz. 142 másik szempár osztozik veled ebben az embert próbáló pillanatban. Ezek a ciklus utolsó sorai, kedves diáktársaink. Ezeket olvasni olyan, mintha kivágnának egy darabot belőled és azzal együtt kerülne fel a polcra. Viszont ez az a dolog, ami szebbé és elviselhetőbbé teszi az elválást. Mindnyájan itt hagyunk egy kis részt magunkból, mely örökre az iskola falain belül marad, megbújik a folyóson, a mosdóban, az osztálytermek falain, a tanári ajtajában, a tabló mögött. És éppen ezért, sose felejtsétek, hogy akármilyen távol is kerülültök a Gimitől és akármilyen messze sodor az élet, a lelketek egy darabjára itt mindig rátaláltok. Itthon.

 

 

Köszönet a képekért Dávid Attilának!

Kapcsolódó tartalmak