Isten veletek, ballagóink!

Mintha az időjárás is tudta volna, milyen fontos nap virradt ránk 2026. június 5-én. Verőfényes napsütésben ballagott el iskolánk 143 tizenkettedikes diákja. 

 XII. A osztály

Osztályfőnök: Dávid Géza

  XII. B osztály

Osztályfőnök: dr. Ozsváth Imola

 XII. C osztály

Osztályfőnök: Marosfői Katalin

 XII. D osztály

Osztályfőnök: Pap-Schulleri Beáta

  XII. E osztály

Osztályfőnök: Nagy Hajnal

Laczkó György, iskolánk igazgatója szerint a ballagás egyszerre lezárás és új kezdet, amikor a diákoknak már nem a kész ösvényt kell keresniük, hanem a sajátjukat kell kijárniuk. A beszéd szeretettel és biztatással szólt a végzősökhöz, arra emlékeztetve őket, hogy az igazi bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, hogy az ember a bizonytalanság ellenére is elindul az ismeretlen felé.

Tanévünk legnagyobb ünnepén nagy tisztelettel és szeretettel köszöntöm végzős tanulóinkat, az osztályfőnököket, a gyermekeikre joggal büszke szülőket, meghívott vendégeinket, iskolánk valamennyi munkatársát, tanulóját és minden kedves jelenlévőt!
Tisztelt Ünneplő Közösség!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Az út mint szimbólum, életünknek, monda- és mesevilágunknak szerves építőköve. Minden térben és időben zajló folyamat legelemibb jelképe. Elterjedt hit szerint a lelkek útja az eget-földet összekötő Tejút, magyar mondákban a Hadak útja. A nagy vallások szerint út vezet a megvilágosodáshoz. Az esendő ember útja kanyargós vagy spirál alakú, viszont a kiválasztottaké királyi út, mely - ellentétben a spirállal – egyenes. Ilyen egyenes utat jár be a világfára mászó vagy akár a pokolba ereszkedő mesehős is. Legeredendőbben az út magát az életet jelképezi.

Kedves Fiatalok!

A Ti utatok, melyre négy évvel ezelőtt ráléptetek itt most valóban véget ér. Minden ballagás ünnepnap az iskolánk életében, de számotokra egyben történelmi pillanat is. 
Tervekkel, álmokkal, vágyakkal telve álltok most itt, de talán még nem értitek, mi értelme volt az elmúlt évek erőfeszítéseinek, mi értelme volt a sok tanulásnak, a sok próbatételnek és kihívásnak. Nem baj, ha így érzitek. Többet kell ahhoz élni és tapasztalni, hogy igazán felismerjétek az iskola, a műveltség, a helyes magatartás elsajátításának jelentőségét.

Most egy új útra léptek, útravalónak egy namíbiai nomád bölcsességet szeretnék elmondani nektek: 

Amikor egy fiatal harcos először indult át a sivatagon, nagyon félt.
Megkérdezte az öreg törzsfőt:
— Hogyan találom meg a helyes utat ott, ahol nincsenek utak?
Az öreg lehajolt, felvett egy marék homokot, és hagyta kifolyni az ujjai között.
— Nézd a homokot — mondta. — A szél minden éjjel eltörli a nyomokat. Mégis minden reggel új emberek indulnak útnak.
A fiú nem értette.
Az öreg így folytatta:

— Az út nem előtted van. Az út mögötted születik meg, minden lépéssel, amit meg mersz tenni.

A fiú elindult a sivatagba.
Nem tudta, mit talál majd.
Néha eltévedt. Néha vissza akart fordulni.
De minden nappal erősebb lett, mert már nem a kész utat kereste — hanem megtanult saját utat járni.
És amikor évekkel később visszatért, már nem ugyanaz az ember volt.
Az öreg mosolyogva csak ennyit mondott:

— Most már érted. A bátor ember nem az, aki nem fél az ismeretlentől. Hanem az, aki a félelmével együtt is elindul.

Az életben ritkán lesz előttetek teljesen tiszta út. Nem fogtok mindig biztos választ kapni arra, merre kell menni. De minden döntés, minden kudarc, minden új kezdet alakít benneteket.
És egyszer majd visszanéztek, és rájöttök: nem az volt a legfontosabb, hogy milyen gyorsan haladtatok — hanem hogy volt bátorságotok elindulni.

Kedves Búcsúzó Diákok!

Most biztosan azt is érzitek, hogy az út, melyre négy évvel ezelőtt léptetek talán túlságosan is gyorsan fogyott el. Hogy még maradtak ki nem használt lehetőségek, hogy még be kell rúgni néhány gólt vagy dobni néhány kosarat. De itt véget ért egy út, és jön egy másik. 

Isten áldása kísérjen benneteket útjaitokon!

Szász Ildikó, iskolánk szülőbizottsági elnökének humorral átszőtt beszéde szeretetteljes útravalóvá vált: arra biztatta a ballagókat, hogy az okoseszközök világában is őrizzék meg a legfontosabbat – az emberséget, a hitet és a saját útjukat.

Főtisztelendő Főesperes úr, Kedves Ballagó Diákok!
Tisztelt Igazgató úr, Tisztelt Tanárok!
Kedves Szülőtársak, Nagyszülők és Vendégek!

Kevés nehezebb feladat van, mint egy ballagáson az utolsó beszédek egyikét megtartani. Mire az ember sorra kerül, a nagyszülők már a fényképeket nézegetik, a szülők az ebédet, a diákok pedig az estét tervezik.

Mindenki abban reménykedik, hogy a következő mondat így fog hangozni: „Köszönöm a figyelmet!”

Ráadásul anyaként különösen veszélyes helyzetben vagyok. Ha túl rövid leszek, otthon azt mondják majd: „Ennyi? Pedig annyi mindent akartál mondani!” Ha pedig túl hosszú leszek, akkor előfordulhat, hogy a ballagók vissza akarnak ülni az iskolapadba, csakhogy ne kelljen végighallgatniuk.

Ma pedig különösen nehéz dolgom van, mert olyan fiatalok előtt állok, akik egy perc alatt több információhoz jutnak a telefonjukon, mint amennyit mi annak idején egy egész hét alatt összegyűjtöttünk a könyvtárszobában. Így aztán nincs más választásom: megpróbálok versenyezni a TikTokkal, az Instagrammal és az összes többi alkalmazással. 

Szerencsére nekem van egy előnyöm is: amit mondani szeretnék, azt nem egy algoritmus, hanem egy édesanya szíve válogatta össze.

Úgyhogy megpróbálok rövidebb lenni, mint egy történelemóra, érdekesebb, mint egy szoftverfrissítés, és – remélhetőleg – maradandóbb, mint egy huszonnégy órán belül eltűnő sztori.

Kedves Fiatalok!

A ti nemzedéketek különleges helyzetben nőtt fel. 

Ti már úgy születtetek, hogy a telefon okos volt. 

Néha valóban okosabbnak is tűnt, mint a tulajdonosa. 
Meg tudja mondani az időjárást, a forgalmat, a tőzsde állását, sőt azt is, hogy hány lépést tettetek meg aznap.

Ma másodpercek alatt milliónyi válasz áll rendelkezésre. Csak egy kattintás, mondjuk, de néha egy egész világnézet lesz az eredménye.

Mi még azt mondtuk: megfejtem. Ma azt mondjátok: rákeresek. 

Nem a Ti hibátok, talán mi is ezt tettük volna a helyetekben.

De mivel mi megtapasztaltunk mást is, engedjétek meg a következőket…

A telefonotok pontosan tudja, mennyi képernyőidőtök volt az elmúlt héten. Bárcsak ugyanilyen pontosan tudná azt is megmondani, hány órát töltöttetek egy jó könyv társaságában. 
A chat-üzenetek gyorsak. Egy másodperc alatt megérkezik egy szívecske, egy mosolygó emoji vagy egy hüvelykujj. De egy esti beszélgetés a szüleitekkel, egy baráttal vagy a nagyszülőkkel olyan dolgokat adhat, amelyeket semmilyen alkalmazás nem tud letölteni: figyelmet, bölcsességet, tapasztalatot és szeretetet.

Persze nem akarom bántani a technikát. Hasznos találmány. De jó, ha emlékeztek rá: a mesterséges intelligencia rengeteg adatot tud feldolgozni, a természetes intelligencia viszont képes szeretni, megbocsátani, felelősséget vállalni és áldozatot hozni. 

És ezek azok a képességek, amelyekből a jövő épül.

Sok új divat, trend és hangos vélemény próbálja majd megmondani nektek, kik legyetek. Egyik nap ezt kell követni, másik nap annak az ellenkezőjét. Olykor úgy tűnik, hogy a világ percenként változtatja meg a szabályait. Ilyenkor különösen fontos, hogy legyenek biztos pontjaitok.

Mi, szülők, tudjuk, hogy ilyen biztos pont a család, amelyhez mindig hazatérhettek. 

Biztos pont a haza, amelynek történetét, nyelvét és kultúráját továbbvihetitek. 

És biztos pont a hit, az Istenbe vetett bizalom, amely sok embernek adott erőt a nehéz időkben, és ma is kapaszkodót jelenthet.
A hagyományos értékek nem régiek, hanem időtállók. Ezek a fák sem azért erősek, mert újak, hanem azért, mert mélyen van a gyökerük.

Amikor pedig a tekintetünk arrafelé fordul, emlékezzünk meg arról is, hogy ma egy angyallal kevesebben vagyunk.

Kedves Fiatalok!

A világ minden korábbinál gyorsabban változik majd körülöttetek. 

Reméljük, hogy miközben új tudást szereztek, megőrzitek a józan eszeteket. Reméljük, hogy miközben használjátok az okoseszközöket, nem feledkeztek meg a saját gondolataitokról. 

És reméljük, hogy miközben jelen lesztek a virtuális térben, nem veszítitek el a kapcsolatot a valósággal. És miközben keresitek az újat, nem fordítotok hátat annak, ami igazán értékes.

Legyen bátorságotok kérdezni, de legyen bölcsességetek mérlegelni is. Legyenek álmaitok, de maradjanak gyökereitek is.

Mi, szülők, egy kicsit nehezebben engedjük el a kezeteket. De tudjuk, hogy nem elveszítünk benneteket, hanem útnak indítunk.

Kívánom, hogy találjátok meg a helyeteket a világban, őrizzétek meg emberségeteket, hiteteket, szereteteteket és derűtöket. És amikor majd sok év múlva visszagondoltok erre a napra, büszkén mondhassátok: nem sodródtunk a zajjal, hanem megtaláltuk a saját utunkat.

Isten áldja a ballagókat, családjaikat és mindazokat, akik segítették őket ezen az úton! 

És igen, most jön: köszönöm a figyelmet!

A ballagás nemcsak a búcsú, hanem az útravaló pillanata is. Székely Ágnes, a XI. B osztály tanulója a tizenegyedikesek nevében idézte fel a közös gimnáziumi évek emlékeit, és kívánt sok sikert a végzősök előtt most megnyíló új kapukhoz.

Gimis diáknak lenni jó!

Ezt tudtátok, legalábbis sejtettétek ti is, amikor 8-os diákokként ezt az iskolát választottátok középiskolai éveitek színterének.

De miért is jó?

Mert Gimisnek lenni egyszerre kőkemény munka és nagyon jó buli. Nálunk nincs unalmas suli-hangulat, az épületből árad a történelem, a múlt, a folyosókat sokféle arcok töltik be, akik szünetekben bandáznak, nevetnek vagy éppen megbeszélik a megoldásokat egy-egy nehéz felmérő után.

Itt a saját rendezvények – mint például a Gólyabál – legendásak, mert kreatív, igényes diákok szervezik, a farsang hangulata is egyedülálló a városban, mert találkozik a hagyomány, őseink ritmusa és a modern világ, a ma hangulata. A Rekettye zenekar élő népzenéje, a Gerebenesek tánca, a Vox Gimiensis kórus angyali hangja és a komédiTÁsok önkifejezése mindenkinek megérinti a lelkét. De nálunk lehettél a Tadisz vagy az Ébredés tagja is, ha inkább a szervezésben, írásban találtad meg önmagad.

Tisztelt Igazgató úr, igazgatóhelyettes asszony! Kedves Tanáraink, Szülők, Vendégek és nem utolsósorban ti, kedves Végzős Diákok! 

Annyi klisét idézhetnék most nektek, klasszikus magyar költőktől vagy Ballag már a véndiák stílusú dalokból, közben pedig azt gondolnám, hogy milyen fergeteges útravalót adtam nektek. ,,Ilyenek voltunk” éneklik ilyenkor mindenhol, de vajon tényleg vadak és jók? Vagy csak egyszerűen próbálta mindenki megtalálni a saját útját, amelyen most is járhat, amelyen más nem tapossa le, amelyen megtalálja a hozzá hasonlókat. Legyetek jók, ha tudtok, a többi nem számít! De feltetted már a kérdést, hogy miért nem? Mondhatnám most azt is, amit az Elefánt is elmondott már, hogy ,,10, hogy semmit sem bánok, 9, hogy szerettem már” meg főleg azt, hogy ,,8, hogy mindennek vége egyszer”, mert nektek most ez a realitásotok, tényleg mindennek vége egyszer. Ezekben a hetekben mondja nektek minden felnőtt, hogy mostantól megváltozik az élet, ideje végre felelősségteljesen viselkedni, hiszen új kapuk nyílnak meg mától. Ők biztos jól tudják, hiszen olyan tapasztaltak, de mégis milyen kapuról van szó?

Mielőtt végleg kiléptek innen a csodálatos Gimi falai közül, szeretnélek egy pillanatra visszarepíteni titeket oda, ahol minden kezdődött. 

Emlékeztek az első kilencedikes napotokra, amikor először beléptetek a dombon levő iskola tömörfa ajtaján? Talán, most is így érzitek egy kicsit magatokat, csak most nem az iskolaajtó nyílik meg előttetek, hanem az élet kapuja. És még mindig húzom az időt, válaszoljak már a saját kérdésemre –gondolhatod. Tehát, mit is jelent ez az élet kapuja? A középiskola biztonságos, boldog világa és az ismeretlen nagybetűs élet közötti határvonal? Vajon? Tényleg a kapu mögött marad a gondtalan gyerekkor, a szülői és tanári gondoskodás? Ahogy a kapun átléptek, már a saját lábatokon, szülői és tanári felügyelet nélkül haladtok tovább, ti választjátok meg a továbbtanulás helyét, módját, a munkát, a karriert, életetek párját, fontos döntések is várnak rátok. Egyszerűen vár rátok a jövő.

Mi, tizenegyedikes társaitok arra gondolunk, hogy tiétek a pálya. De mire fogtok emlékezni az elmúlt 4 évből? A késés- és hiányzás igazolásra, az egyenruhaellenőrzésre, folyosói nevetésekre, tanulásra, kirándulásokra, életre szóló közös pillanatokra? Vagy éppen valami egészen másra? Ezeknek is megvolt az ideje, de most más következik. 

Nekünk ez a kapu még odébb van egy évvel, nektek mától kinyílik. Nagyon kérlek titeket, ne rejtsétek el nehéz helyre a kulcsát!

Szurkolunk nektek, hogy a kapun túl találjátok meg azt az életet, amit elterveztetek magatoknak. Ne feledjétek, ehhez mindig kérhetitek a Jóisten vezetését, segítségét! 
Jó utat kívánunk!

A végzős évfolyam nevében Gergely Eneh, XII.D osztályos tanuló búcsúzott diáktársaitól, tanáraiktól és szüleiktől. A vállukon hordozott „batyu” képével idézte fel mindazt a tudást, élményt és emberi értéket, amelyet a gimnáziumi évek során kaptak, és amely elkíséri őket az előttük álló úton.

Tisztelt ünneplő közösség, tisztelt tanári kar, tisztelt szülők és kedves diáktársaim!

Elsősorban hozzád szólnék, kedves ballagó!

Nézz magadba, csendesülj el, és idézz fel minden emléket, ami kedves számodra, ami ehhez az iskolához fűződik. Lényegében az elmúlt négy év közel sem csak a tanulásról szólt, hanem arról, hogy milyen embereknek adtunk teret az életünkben, és mi magunk hogyan váltunk azzá, akivé már kisgyermekkorunk óta válni szerettünk volna, ha nem is teljesen tudatosan.

Számunkra a gimnáziumi évek nemcsak a kognitív fejlődésünknek adtak biztos alapot, hanem olyan emberekkel is kereszteződtek útjaink, akiket igaz barátoknak mondhatunk, és kiknek társaságát soha nem feledjük el. Még sok mindent nem tudunk az élet ügyes-bajos dolgairól, viszont tény és való, hogy sok mindent megéltünk együtt.

Mindnyájan, akik most itt vagyunk, egy batyut viselünk a vállunkon. Te elgondolkodtál azon, hogy számodra ez mit szimbolizál? Mi az, amit magaddal viszel?
 
Bizonyára sok mindent beletehettünk ebbe a batyuba: türelmet, feltétel nélküli szeretetet, boldogságot, pozitív látásmódot, de emellé beleférhet az angol- és némettudásunk, az irodalom iránti szeretetünk, a matematika bonyolult képletei, a fizika és kémia feladatok megoldásai, illetve a biológia, történelem, földrajz titkai is… És még mennyi más tudás!

Sokan félünk a változástól. Nagy kihívásnak tűnik – és az is - elválni a szülői háztól, a régi barátoktól, a megszokott környezettől, és új életet kezdeni. De mikor, ha nem most? Ami igazán fontos, azt úgyis visszük magunkkal a batyuban: a megszerzett tudást, az itthon szerzett barátságok emlékeit, a nevetéseket, az éjjelekig tartó beszélgetéseket azokkal az emberekkel, akikkel közösen megtapasztalhattuk, milyenek ezek a nehéznek tűnő, de emlékezetes évek. Egymás gyógyszerei tudtunk lenni. Ezek vissza nem térő történések voltak, amelyeket most kellett megélnünk, és amelyek által építkezni tudunk a jövőben.

A te kezedben van a döntés. Mi az, amit megtartasz a batyudban, és mint értéket magaddal viszel, és mi az, amit eddig teherként cipeltél, és most leteszed, mert értelmetlenül nyomja a válladat?
 

Pl. egy döntés, ami évek óta teher számodra, egy lelki seb, amit nem tudsz egyedül meggyógyítani, egy kapcsolat, egy érzés, egy csalódás. Bár sokszor éreztük magunkat padlón a kilátástalannak tűnő időszakokban, saját magunkkal megbarátkozni sem volt valami könnyű – és most sem az. Emberek jöttek-mentek az életünkben, és ezt igenis nehéz volt elfogadni, csalódások közepette néha elvesztettük a fókuszt arról, ami igazán fontos. De ki tudja, mi az igazán fontos?

Örömmel vagy éppen szomorúsággal, de igent kell mondanunk a változásra. Gyermeknek lenni csupa varázslat volt. Akkoriban az volt a legnagyobb problémánk, hogy anya vagy apa nem engedett ki játszani a szomszéddal, mert már este hét elmúlt. Akkor még nem tudtuk, de megalapozódott az életünk a szüleink gondoskodásán és szeretetén keresztül. Ők gyökeret adtak számunkra, amelyekből mi az életünk során erőt tudunk meríteni, tudva, honnan jöttünk, hova tartunk, és hova kell majd visszatértünk - batyuval a vállunkon.

Kedves szülők, most ezért is köszönetet mondunk, hisz Goethe szavaival élve:
 
„A két legnagyobb dolog, amit a gyermekeinknek adhatunk, a gyökerek és a szárnyak.”

Így az iskolás éveink végéhez közeledve már beláthatjuk azt is, hogy innentől fogva már nem lesznek ott a tanáraink, hogy bátorítsanak, esetleg noszogassanak, pl. hogy: „Fiam! Ebből nem lesz érettségi!” Ezúttal is szeretném megköszönni a tanárainknak azt a sok odaadást, kedvességet és tudást, amely felénk áradt, amivel “feltarisznyáltak”.

Csak mi maradunk, a batyunk és a nagyvilág, amit még nem volt szerencsénk a családi fészekben, illetve az iskolapadból közvetlen közelről megtapasztalni. Akármennyire is ijesztőnek tűnik a közelgő ismeretlen, indulnunk kell, de miénk lehet a mindenkori kapaszkodót jelentő gondolat, hogy a legfontosabb embernek maradni.
Egyszerűnek tűnik kimondani: „ember vagyok”, de milyen ember is vagyok valójában? Fel kell tennünk a kérdéseket: Tudok-e feltétel nélkül szeretni és elfogadni másokat? Vagy csak egyszerűen magamnak akarok élni? Esetleg az egyetlen dolog, ami hajt az életemben, az a karrierem és a pénz?

Így, pályaválasztásunk előtt nemcsak az számít, hogy mit fogunk dolgozni a jövőben, hanem az is, milyen emberként tudjuk megállni a helyünket abban a szakmában, amit kiválasztottunk, és miként válhatunk „igaz emberekké”. Ahogy Váci Mihály is tanácsolja:

„És érezzék egy kézfogásról rólad, / hogy jót akarsz, és te is tiszta jó vagy, / s egy tekintetük elhitesse véled: / szép dolgokért élsz – és érdemes élned.”

Minden ami számodra és mások számára érték, illetve értékké formálódhat az évek során most éppen ott hever a válladon. Ezért is váljon ez a batyu a döntés jelképévé: azzá, amit leteszel, mert már a súly alatt görbülsz, és értelmetlen továbbvinni; valamint azzá, amit magaddal viszel, és ami által képes leszel fejlődni.

Végezetül pedig, törekedjünk arra, hogy mások batyuin, terhein is könnyítsünk, vagy értékekkel gazdagítsuk azokat, képviseljük a cselekvőképes szeretetet.
 

Hálás köszönet a fotókért Dávid Attilának és Sükösd Györgynek!