Százhetvennégy évvel azután, hogy Budapesten március tizenötödikén kitört a forradalom egy erdélyi kisvárosban, Székelyudvarhelyen is megmozdultak az ifjak. Ha forradalmat nem is robbantottak ki, de az tagadhatatlan, hogy sikerült nekik néhány óra erejéig forradalmi hangulatot teremteni a Tamási Áron Gimnáziumban és a város különböző szórakozóhelyein.

Reményik Sándor: Erdélyi március

Vörösmarty Mihály: Szózat

Na de kik is ezek a rejtélyes forradalmárok, akik Petőfi Sándort és társait megszemélyesítve lázba hozták az általában csendes és nyugodt városkánk jelentős részét?

A válasz felettébb egyszerű. A Tamási Áron Gimnázium két büszkesége, a Vox Gimiensis kórus és a komédiTÁsok diákszínjátszó csoport. A kettejük megfeszített, találékony és néha bizony kaotikus szervezésének eredménye volt a keddi nap, amelyet megannyi egyeztetés, közös és nem közös próba, szöveg és forgatókönyvírás, verstanulás illetve még egy rövid videó forgatása is megelőzött. De nem is pazarolnám tovább a szót az előkészületek ecsetelésére, úgysem ezeken van a lényeg, hanem a tulajdonképpeni ünnepi eseményeken.

Részlet a Pilvax kávéházból – némafilm

A modernkori forradalmáraink számára a nap korán reggel, mondhatni „a hajnalok hajnalán” fél hétkor kezdődött gyors felöltözéssel és a reggeli kávé felhörpintésével, ami után rohantak is fél nyolcra ezúttal nem a Pilvaxba, hanem az iskolába, hogy kezdetét vehesse az esemény. Amíg a kórus próbált és a hangosításhoz szükséges kábelrengeteg kigabajításával volt elfoglalva, addig a színisek kokárdákkal és lelkesítő szónoklatokkal várták az épületbe belépő mit sem sejtő tanárokat és diákokat.

Az első két szünetben pedig egyszerre három felület segítségével: a Facebookra feltett és fentebb említett pilvaxi jelenettel, a sulirádióban mondott beszédekkel és a folyosókon szavalt versekkel ejtették ámulatba az iskolában tartózkodókat. Külön ki szeretném emelni, hogy a tanárok sem voltak kímélve, ugyanis az egyik versmondó személy mindig a tanári előtt szavalt. Talán a véletlen műve, hogy az első tanári előtt elszavalt vers éppen Petőfi Sándor Dicsőséges nagyurak című alkotása volt. El lehet képzelni a meglepetést az arcokon.

Petőfi Sándor: Dicsőséges nagyurak

Füst Milán: A magyarokhoz

Szabó T. Anna: A reformkori nők

Mit jelent számodra március 15?

Mit jelent számodra a szabadság?

Szerinted megérte kirobbantani a márciusi forradalmat?

Mit tanulhatunk a márciusi hősöktől?

Te mivel tisztelegsz a hősök előtt?

A nagyszünetben  tényleg kitört a forradalom. A kórus Kossuth-nótákkal, míg a komédiTÁsok prózában szólították meg diáktársaikat, hogy vonuljanak együtt le az udvarra. Micsoda hangulat volt ott és mennyi ember! Mind, mind feltüzelve és a márciusi ifjakhoz hasonló lelkesedéssel. Szinte leírni sem lehet. Én pont ezért nem is fogok megpróbálkozni vele. Azt látni kell a saját szemünkkel és nem pedig papírra (jelen esetben World dokumentumba) leírni.

Az esemény élő közvetítése

Miután a lelkesítő Kossuth nótákat skandáló kóristákkal és komédiTÁsokkal együtt a gimi márciusi ifjai az iskola mögötti sportpályára vonultak szerény személyem arra vállalkozott, hogy kritikusan gondolkodó diáktársaim nevében is görbe tükröt tartsak a minket gyakran bábnak néző politukumnak. Egy pár ember arcát elnézve sokkolóan jól sikerült a paródia. A tükröt széttörve beszédem remélem feloldást kínált a végén azáltal, hogy amennyiben szeretet és összetartozás uralkodik sorainkban, akkor az olykor-olykor megerősödő szél nem tud minket széthúzó homokszemenként ide-oda fújni, mert mi hegyként állunk sziklaszilárdan.

Majd elhangzott a Tolcsvay László által megzenésített Nemzeti dal.  A libabőrösen szépre sikeredett Talpra magyar után következett a Tizenkét pont kihirdetése, ezúttal azonban a Nemzeti Múzeum lépcsői helyett a focipályára felvezető lépcsőkről hangzottak el az ifjak javaslatai. A helyszín tehát megváltozott, de az eszmény és a szabadság iránti vágy azóta is fennmaradt.

Nemzeti dal

Végül pedig az egész eseménysorozatot lezárta a közös himnuszéneklés, ezáltal feltéve az i-re a pontot. Olyan szépen szólt a magyar nép fohásza annyi ember szájából egyszerre, hogy a beszámoló írójának könnyek gyűltek a szemébe. Mert hiszen erről szól a március tizenötödikei megemlékezés. A hősök iránti tisztelgésről és az összetartozás megmutatásáról.

Zsombori Zalán, XI. B osztályos komédiTÁ-s

  

TÜNDÖKLŐ JEROMOS

írta: Tamási Áron

rendezte: Fincziski Andrea

koordinálta: Szűcs- Olcsváry Melinda

játszodták: a komédiTÁsok

 

„Sziasztok Tündöklők!” , „ Sziasztok Bubák!”  Így világlott fel a sok üres semmiséggel teli levő telefonunk, és hozott egy kellemesen melengető, igazán lélekből fakadó állapotot minden egyes Messenger üzenet, amiket a komédiTÁsok csoportba kaptunk.

Ha most őszinte akarok lenni magamhoz (márpedig az őszinteségben megerősítettem magam a felkészülés során, szóval az leszek) bevallom, hogy tudtuk, hogy mire vállalkozunk, de közben mégsem. Sokunknak volt már színpadi élménye, közönség előtt való szereplése, egy-két színpadon elkövetett félrelépés, hamis hang és a többi, és a többi. Itt viszont teljesen más volt a helyzet. Ez nem egy egyszerű fellépés, nem csak egy színpadi kiállás, amit ellötyöghetünk…  Ez egy egyszeri alkalmú Tündöklés << az előadott darabunk címéből adódóan is>>.

Amikor olvastam a felkérést a részvételre, a figyelmemet elkerülték az apróságok, mert a tekintetem megakadt a következő részleteken: „színdarab”, „Nemzeti Színház”, „fellépés”, „mi, gimisek”. Nem kell innen tovább meséljem, hogy madarat fogatni velem, vagy bárkivel a csapatból nem lett volna egy nehéz feladat.

Elkezdtük a játékot. A játékot, amely nem csak egy hétköznapi tevékenység, hanem tényleg, maga a való játék. Emberek közötti játék, lélek és lélek közötti játék. Elkezdtük önmagunk és mások megismerésének játékát. Azt, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy önmagunkat adva tudjuk színpadra vinni mindazt, amit át akarunk adni. Talán ez az egyik legértékesebb érzés, amit nyerhettünk.

A. Szabó Magda, a budapesti Tamási Áron Közalapítvány elnökasszonyának beajánlására a Nemzeti Színház meghívott bennünket az Ádámok és Évák Ifjúsági Programjára, amelyet idén, Tamási Áron emlékév lévén, az író színdarabjainak szenteltek. A csapatunknak kisorsolt darab, a Tündöklő Jeromos,  nem volt egyszerű feladat. Erős személyiségű karakterek, emberi értékek sérülése majd azok újjá alkotása, pénz és becsület kapcsolata, és hasonlóak kerülnek bemutatásra. Mai világunk aktualitását tükröző problémákat írt le Tamási egy közel 100 évvel ezelőtti történetben. Ennek ellenére, mi minden egyes percét élveztük, mert egymás társaságát élvezhettük. A csapat tagjai egytől egyig, legalább hallásból ismerték egymást, így nem kellett vad idegenekként kezdjük az ismerkedést. Azt láttam, éreztem magamban is, hogy néha meginogtunk, elbizonytalanodtunk, hogy valóban szeretnénk-e ezt csinálni, de volt ezeknek a kételyeknek két nagyon hatásos ellenszere: Finczi mosolya és az egymást bátorító ölelések, kézfogások.  Ezt a kettőt egyszerre alkalmazva mindannyiunk kételyei kámforrá váltak, és megújult erővel vágtunk bele a nagy előadásba.  Kialakult egy szavakkal leírhatatlan bizalmi kötelék, aminek egy dolog volt a kulcsa: az egymás és magunk felé tanúsított szeretet. Szeretnünk kellet azt, amit csinálunk, szeretnünk azt a légkört, amiben benne vagyunk, szeretnünk egymás mosolyát, jeleneteit. Mert hol szeretet, ott áldás, ahogyan a házi áldás is tartja.

A próbákon eltöltött idő minden másodperce egyedi volt, és minden tizedmásodperce megérte a befektetett munkát. Nevetések, mosolyok, táncolások, éneklések, bizalom – ilyenekkel teltek a csütörtök délutánjaink. Talán az jön le ebből a beszámolóból, hogy minden rózsaszín volt a felkészülés során, de aki így gondolja, az nagyot téved. Mert nem attól érte meg az időnknek minden egyes percét ez a projekt, hogy csak pozitív dolgokat tapasztaljunk, hanem hogy a realitásokat látva fejlődjünk. Én személyesen úgy érzem, hogy megismerhettem magam ez a néhány hónap alatt. Ehhez pedig őszinteségre volt szükség. Őszinteség Finczitől, őszinteség a társaimtól, őszinteség magamtól. Erre pedig a színpad tanított meg. Úgy érzem, ezt mindenki nevében nyugodtan kijelenthetem.

DOBPERGÉÉÉÉÉÉS!!!

Január 20. reggel 7 óra: elindultunk. Budapest talán még jobban várt ránk, mint ahogy mi vártuk, hogy odaérkezzünk – ahhoz, hogy otthon érezzük magunkat, rendeltek egy kis havazást is, hogy a téli, adventi hangulatunk, amit a darabban is megteremtettünk, legyen meg a valóságban is. A 10 órás út röpke pillanatok alatt eltelt, mert egy kellemes közegben az idő is másképpen telik.

A vendégszeretettel kapcsolatban nem panaszkodhattunk, mert úri körülmények között jártak a kedvünkben. A Duna budapesti panorámáját csodálhattuk, miközben a színészek büféjében fogyaszthattuk el vacsoráinkat.

Az étkezések között komoly munka zajlott a színfalak mögött. Na itt volt az, amikor 3 méterrel a föld fölött lebegtünk. Eszméletlen érzések, élmények kavalkádja kavargott bennünk. Egyszerűen hihetetlen a színház felszereltsége, és még hihetetlenebb az a szerencsés helyzet, amikor a nagyszínpadon több száz néző előtt, egyetlen határon túli iskolaként jelenítettük meg Tamási Áron világát a mi szemszögünkből újra alkotva.

Egyszeri és egyedi élményekben volt részünk. Ugyanazok a kulcsszavak csengenek most is a fejemben: „színdarab”, „Nemzeti Színház”, „fellépés”, „mi, gimisek”. De van még egy szó, ami így, a tapasztalataink után, szintén folyamatosan a fejemben cseng: BARÁTSÁG!

 

Fotó: Beliczay LászlóFotó: Beliczay LászlóFotó: Beliczay LászlóFotó: Beliczay László Fotó: Beliczay LászlóFotó: Eöri Szabó ZsoltFotó: Beliczay LászlóFotó: Beliczay László Fotó: Eöri Szabó ZsoltFotó: Eöri Szabó ZsoltFotó: Eöri Szabó Zsolt  

Köszönöm mindenki nevében a felkérést az iskola részéről! Köszönöm mindenkinek a nevében a rendezést Fincziski Andreának, vagyis Finczinek, ahogyan a város ismeri, a sok leckét, tanítást, ötletet, őszinte szavakat, bátorító öleléseket, és azt a felejthetetlen mosolyt a nevetésével együtt. Köszönjük Szűcs-Olcsváry Melinda tanárnőnek a segítségét, odaadását mind emberi, mind csapatvezető minőségben, akinek a szervezettsége és a belénk vetett bizalma nélkülözhetetlen volt abban, hogy egy ilyen csoda létrejöjjön. Köszönjük A. Szabó Magdának, a Tamási Áron Közalapítvány elnökasszonyának és a budapesti Nemzeti Színháznak a meghívást, a szeretetteljes vendéglátást és ezt az életre szóló lehetőséget.

Fotó: Eöri Szabó ZsoltFotó: Eöri Szabó Zsolt

 

Köszönöm mindegyik színésztársamnak a megismételhetetlen pillanatokat, beszélgetéseket, tanításokat, tébolyba vezető kacagásokat és mindent. Hálás vagyok értetek, mind! Köszönöm!

 

Andrészek Mátyás, XII. B osztály

 

„El kell érni az ég és föld között lebegést” – 125 éve született Tamási Áron

 

https://nemzetiszinhaz.hu/hirek/2022/01/vilagot-teremteni-adamok-es-evak-unnepe-2022