In memoriam Tamási Áron

Iskolánk volt diákjának versével emlékezünk a Gimi névadójára, aki ezelőtt 52 évvel, 1966. május 26-án hunyt el Budapesten.

Farkas Wellmann Éva: Tamási Áron elárvult stációi

Most már jelek csak, árvult stációk.

Iratokkal, helyrajzi számmal,

fényképek tömkelegével, száz vitával

bizonyíthatóan: élt ez az ember.

Megfogni próbálja megannyi számadat,

de az emlékezet lassanként kisiklik,

és az egymással feleselő

vagy párhuzamokba rendeződő

történetek alól már csak az

idült lelkesedés szüremlik.

Derű.

Egy ellőtt hüvelykujjú kisgyerek

riadt bája, aki büntetésül kapja az iskolát.

Rádörren a nagybácsi-prépost.

Azt javasolom e helyzetben én most,

hogy földmunkára alkalmatlan lévén…

Aztán a fegyver átka elől menekülni

mégsem tudó, háborúságok tanúja-felnőtt

egyre szakadozó mosolya.

Az otthoniakat féltő levelek.

Az egyre cserélődő fiatal feleségek.

(Mind lányok.)

A makacsul íródó Székelyföld

Kolozsváron, majd Budapesten

(egy ideig előbb Amerikában),

a Magdó által festett anyaportré alatt.

A meg-megújuló száműzetés kedélye.

(Két világháborúval, egy forradalommal.)

Csepmészni haza a híreket.

De nem járhatók át ezek a határok.

Megmenteni a távolból is

a rokonok egészségét,

a zsidó ismerősöket az elhurcolástól.

Az édesanyát az aggodalomtól.

Ötvenhatot a bemocskolástól.

Magát nem a megbetegedéstől.

Megírni az otthont még több alakban.

Bajlátott emberré válni. Megtöretni.

Egyetlen diagnózissá lenni.

Névvé, halál okává lenni.

Ezt bizonyító dokumentummá lenni.

Vonatra tetetni, s feladatni

az öcs nevére, a hajdani címre, Farkaslakára.

Számos anyagi, érzelmi és irodalmi jellegű

problémává lenni.

(Kisimult arccal mindezzel nem törődni,

a derültséget mégiscsak hátrahagyni.)

Két cserefa árnyékába lefeküdni.

Megjelent a Székelyföld folyóirat XX. évfolyam 11. számában (2016, november)

                                                Ozsváth Imola, magyartanár