Nagykorúsítás (2024)
2024. január 26-án azért öltözött ünneplőbe a Gimi, hogy megünnepelhesse azoknak a felnőtté válását, akikre most a legbüszkébbek vagyunk, a végzőseinkét.
XII. A osztály
Osztályfőnök: Deák Zsuzsanna
XII. B osztály
Osztályfőnök: Székely Zoltán
XII. C osztály
Osztályfőnök: Boca Adriana-Irina
XII. D osztály
Osztályfőnök: Bíró Sára
XII. E osztály
Osztályfőnök: Péter Krisztina
Bekő Melinda-Erzsébet, iskolánk igazgatóhelyettese így köszöntötte a nagykorúvá vált fiatalokat:
Kedves Nagykorúsítandó Fiatalok! Tisztelt Velünkünneplő Közösség!
Az elmúlt időszak duplán aláhúzva eszünkbe véste, amit eddig is mindig tudtunk: a legnagyobb érték az élet, és legnagyobb kincsünk ti vagytok, kedves diákjaink, drága gyermekeink.
Ti adtatok értelmet eddig is az iskolának, az oktató-nevelő munkának. Ti adtatok értelmet szüleitek terveinek és küzdelmeinek, fáradozásaiknak és megvalósításaiknak.
A ti életetek teszi aktuálissá az elesések utáni talpra állást, az újjáépüléseket. Nélkületek mindezek elvesztek, és elveszítették jelentőségüket. Nélkületek elveszítette jelentőségét a jövő.
Nehéz szavak ezek. Már nem gyerekeknek való gondolatok.
Ami ezután vár rátok, az maga a valóságos élet.
Ne ijedjetek meg tőle, bár néha nekünk is eszünkbe jut: a legszebb és leggondtalanabb állapot addig volt, ameddig nem nőttünk fel, ameddig a szülői ház védelme vett körül, ameddig nem kellett minden lélegzetvételünkért személyes felelősséget vállalni.
Ma nagyon kétlábbal kell mindenkinek a valóság talaján állnia.
Soha, egyetlen nemzedéket sem fenyegetett még az a veszély, hogy ennyire összekeverednek a fogalmak és az értékek, a valódi és a hamisítvány. Összekeveredik a valóságos és a virtuális világ, a valós intelligencia és a mesterséges - az ember lassan belevész a virtuálisba.
Pedig a valóságos élet az igazi élet, annak van igazán értelme, és minden egyébnek csak a valóságnak alárendelt szerepe lehet.
A valódi édesanyát és a valódi édesapát soha nem fogja helyettesíteni a virtuális anya és a virtuális apa. A testvért sem a virtuális robottestvér. Az osztálytárs mindig megmarad hús-vér embernek, akárcsak az embertárs. A virtuálisban, ha elfogy az életed új életeket kaphatsz, vagy mindent újrakezdhetsz.
Egyedül a valóságos élet van tele érzelemmel, öregedéssel, visszafordíthatatlannal, megísmételhetetlennel.
Ezért, az igazi életet bízom rátok.
Az igazi szeretetet, az igazi embert, az igazi értékeket. Az igazi napfényt és igazi folyót, igazi erdőt és igazi hegyet. Igazi tengert és igazi hópelyhet, igazi szerelmet és igazi fájdalmat.
Nektek fel kell nőnötök, hogy magatok parancsoljatok az eszközöknek, gépeknek, robotoknak, intelligenciáknak, és ne azok parancsoljanak nektek. Kell tudnotok, hol a határ, mikor kell azt mondani: elég! Mikor kell valamit kikapcsolni, leállítani.
Az életet, az igazit ne kapcsoljátok ki! Azt éljétek meg. Éljétek meg az emberséget, éljétek meg a becsületességet, a segítőkészséget, éljétek meg magyarságotokat, székelységeteket, férfi és női azonosságotokat.
Ne tévesszen meg benneteket korunk új felvilágosodási forradalmának szalmalángja! Legyetek eléggé bölcsek ahhoz, hogy ami emberileg és évezredesen kipróbált, ne cseréljétek fel kipróbálatlan felvillanásokért! Az észt ne cseréljétek fel okoskodásra, a tudományost ne vessétek félre a bölcselkedésekért, az igazit se a mű dolgokért.
Ne keveredjetek bele gazságokba és csalásokba. Maradjatok becsületesnek. Az illik a valós és igazi emberhez.
Ne kommentek szintjén éljetek, hanem igazi cselekvésekben.
Bárhová vinne utatok, ne feledjétek honnan indultatok!
Ne szégyelljétek családotokat, mindig szeressétek őket! Szavaikat és intéseiket, féltéseiket és aggódásaikat ne vessétek soha meg!Ha pedig megöregednek, öleljétek át őket, hordozzátok őket odaadó türelemmel és végtelen szeretettel!
Soha ne feledjétek, hogy haza mindig visszajöhettek!
Itthon mindig várnak titeket!
Legyetek nagyon boldogok! Szívből kívánom nektek!
A szülői közösség nevében Szász Ildikó, a Gimnázium szülőbizottságának elnöke szólt a maturandusokhoz és az őket ünneplő közönséghez:
Főtisztelendő Főesperes úr!
Tisztelt Igazgató úr! Tisztelt Igazgató-helyettes Asszony!
Tisztelt Tanárok, kedves Szülők és kedves Diákok!
Szinte napra pontosan egy évvel ezelőtt ugyanitt álltam és arról szóltam, hogy napok óta kísér, de inkább kísért a mondandóm, mert ilyenkor, gyermekeink nagykorúsításakor bennünk, szülőkben, felemás érzések kavarognak. Ilyenkor az egyik szemünk sír, a másik nevet – mondtam egy esztendeje… Most pedig újfent itt állok és mit nem adnék a tavalyi gondjaimért. Hiszen most, kedves Szülők, nem az egyik, hanem mindkét szemünk sír, és bizony a szívünk is vérzik.
Van-e a beszédmondásnak olyan rejtett dimenziója, amelyben benne van a rémület és a kétségbeesés jeges emlékezete, benne van az összekapaszkodás és az együttérzés melege, de benne van – felnőtté váló gyermekeink kipirult arcára nézve – a remény és a jövő biztató, mosolygós ígérete is?
Létezik-e az ékesszólásnak olyan kiterjesztése, vagy inkább varázsfonala, amibe kapaszkodva teljesíthetjük mindezt? Mert ha nincs, akkor céltalan minden emberi szó és hasztalan minden tiszta szívű próbálkozás.
Lehet-e szavakkal soha nem gyógyuló sebeket orvosolni, és lehet-e – legyenek azok bármilyen magvasak – gondolatokkal hitet és bizakodást önteni vitéz, de megrendült lelkekbe?
És egyáltalán: lehet-e vérző szívvel mosolyogni?
Kedves Gimis Közösség!
Mikor megválaszolhatatlan kérdésekkel szembesül az ember, akkor nem fordulhat máshoz, csak a Jóistenhez. Az Úrhoz, akitől ha erőt kérünk, nehézségeket is ad, hogy megedződjünk.
Akitől – ha bölcsességet kérünk – gondokat is ad, hogy megtanuljuk megoldani azokat.
Ha bátorságot kérünk, akkor veszélyeket is ad, hogy legyőzhessük őket.
Ha pedig szeretetre vágyunk, akkor bajba jutott embereket is kapunk, hogy segíthessünk rajtuk.
Kegyes jóindulata mellett a jóra kapunk alkalmakat.
Nem úgy kapjuk, ahogy kérjük, mégis mindent megkapunk, amire szükségünk van életünk zarándokútján.
Féltve szeretett gyermekeink!
Ezen az úton néhányan messze elöl haladnak, őket követni kell és lehet, mások leszakadtak tőlünk. Ők majd bennünket fognak követni.
Az elmúlt napok, hetek arra taníthattak meg, hogy egyedül nagyon nehéz, ha nem teljességgel lehetetlen.
Éppen ezért, egy zarándok nem viselhet csuklyát, vagy fátylat, amely mások elől elfedi az arcát, de mindig legyen nála egy edényben parázs, hogy társai megmelegedhessenek.
Nem vihet magával olyan kulacsot, amiben csak a saját ivóvize van, de kell legyen egy lámpása, amellyel a maga szívét világítja meg, hogy társai olvashassanak benne.
Nem vihet a vállán olyan botot, amelynek nem kampós a vége, de mindig legyen nála egy erszény arany, amit ne az út szélén szórjon el, hanem osszon szét társai között.
Senki nem ígéri, hogy könnyű lesz. Sőt, átkozottul nehéz lesz.
De én nem féltelek. Nem féltelek, mert a legnehezebbet már felnőtté válásotok napján megtanultátok.
É ez nem más, mint vérző szívvel mosolyogni!
A Jóisten áldása kísérjen Benneteket!
A búcsúzó évfolyam részéről Szabó Mónika, XII. B osztályos tanuló vállalkozott arra, hogy tudatosítsa másik 147 társában, hogy bizony ez már a felnőttkor.
Tisztelt tanárok, szülők, rokonok, egybegyűltek! Kedves diáktársak!
Feltevődhet a kérdés, miért lesz egyszer mindennek vége: jónak is, rossznak is. Negyedik éve, hogy megkezdődött az igazi, gimis élet. Akkor volt még ez, mikor gyerekként, szárnyainkat bontogatva azt a döntést hoztuk, a Tamási Áron Elméleti Líceum lesz a mi helyünk. Ez majd segít abban, hogy tizenkettedikesként erős szárnyakkal szállhassunk abba az irányba, amerre szeretnénk. Lehet, ezek messzi helyek lesznek, de aki ügyes, egy kedvező széljárással majd újra hazatalál.
Azt hittük, tizenkét év alatt annyi mindent megtanulunk, olyan okosak leszünk, hogy aztán egy ideig nem is lesz szükségünk más tudásra, csakhogy az élet ennél jóval furfangosabb. Lehet, hogy most jelesen fölkészülünk az érettségire, felvételire, de úgy gondolom, még számos alapköve van a felnőtté válásnak. Ezeket a dolgokat azonban csak egyedül tanulhatjuk meg.
Mi is igazán a felnőtté válás? Az, hogy megtanulunk igazán megküzdeni magunkért, vakmerően harcolni az álmainkért, felelősséget vállalni a tetteinkért, és ami még lényeges, megtanulunk döntéseket hozni.
Felnőtté válva tudjuk, hogy döntéseink meghatároznak minket és mindazokat az értékeket, amelyeket képviselünk, így fontos idejében leszögeznünk az elveinket.
Felnőttként meg kell próbálnunk a történések fölé emelkedni, hogy külső szemlélőként tekinthessünk létezési módunkra. Így nyerünk majd egy élettanulságot: egy olyan szemléletet, ami mellett sem idealisták, sem világfájdalmasak nem leszünk - tudunk majd szeretni, de neheztelni, csalódni, kétségbeesni nem.
A felnőttséghez tartozna az is, hogy tudjuk, van egy humoros vonása az életnek, hogy mindenki mindent tud, de senki nem mondja meg, merre menjünk, mit tegyünk, hogy célt érjünk. Higgadtan tudomásul kell vennünk, hogy magunknak kell eljutnunk arra tudatszintre, hogy felelősséget vállaljunk mind a döntéseinkért, mind a tetteinkért. Éreznünk kell a súlyát mindannak, amit teszünk, mert ezentúl saját magunk egyetlen fő támaszai leszünk.
Napsütéses volt a gyerekkor, de vége, és ahhoz, hogy eredményes életbe kezdjünk, ezt felismerve kell továbblépnünk. Az élet egy értékes ajándék. Az élet egy szempillantás alatt véget érhet… és az élet túl rövid ahhoz, hogy ne magunknak éljünk. Magunknak, de másokért. A határozórag fontos. Továbbá az is lényeges, hogy az egyes szám helyett minél többször használjuk a többes számot, és az ,,én”-ből legyen ,,mi”, mert igaz emberekkel átkarolva mégis könnyebb az élet.
A gyerekkor önfeledt vidámság, a serdülőkor érdekes kutakodás, a fiatal felnőttkor pedig fáradalmas izgalom, mert még nem tudni, melyik magok hogyan kelnek ki. Egy időben sokszor használtam a szólást, hogy “Jobb a boldog tudatlanság!” - mivel belegondolva, ez az egyszerűbb út. Most viszont inkább azt mondom, jobb, hogy saját meggyőződéssel tudok különbséget tenni, és választani jó és rossz között. Ha a sötétben megszokja a szem –az a teljes világosság.
Végezetül mit mondhatnék? Végig a felnőtté válásról beszéltem, és bizonyos meglátásaimat próbáltam átadni az ,,illetékeseknek” remélve, hogy hozzá tudok tenni egy kicsit az ünnepünkhöz. Ugyanakkor azt is meg kell jegyeznem: egy kicsit mindig gyereknek kell maradnunk. Ne feledjük el, honnan indultunk, és vigyük tovább, ami érték.
Remélem, mindannyian olyanok leszünk, mint a tiszta gyümölcsfák: növekedők, minden szélnek ellenállók, bőségesen termők, és ami a legfontosabb: táplálók -mind testileg, mind lelkileg.
Sok tehetséges diákunk hozzájárult ahhoz, hogy igazán emlékezetes ünnepi műsor születhessen meg az este folyamán.
Fellépett iskolánk kórusa, a Vox Gimiensis, a Gimi néptánccsoportja, a Gereben, iskolánk színjátszó csapata, a komédiTÁsok Maugli mesék: Gimis felcseperedés című játéka a felnőtté válásról mesélt nekünk.
XI. osztályosok részéről Ambrus Rita XI.E osztályos tanuló Mozart Adagio-részletet adott elő fuvolán, majd Kacsó Balázs XI.D osztályos tanuló verssel köszöntötte nagykorúvá váló diáktársait. A XII. évfolyam részéről Murzán Zoltán XII.B osztályos tanuló saját alkotását adta elő gitárkísérettel, Waldhofer Hangától, szintén XII.B osztályos tanulótól Babits Mihály verset hallhattunk, majd ezt követően András Dóra és András Nóra XII.C osztályos tanulók egy dallal örvendeztettek meg bennünket. Ünnepségünk záró akkordjaként a maturandusok tánca következett, végzőseink bécsi keringővel készültek az estére.
Hálás köszönet az esemény szakszerű közvetítéséért és gyönyörű pillanataink kimerevítéséért Dávid Attilának, Jakab Emilnek, Pál Árpádnak és Szabó Sámuelnek!
A nagykorúsított diákjaink osztályvideói:
XII. A osztály
XII. B osztály
XII. C osztály
XII. D osztály
XII. E osztály
