Hírek

Hírek


XXII. Csak tiszta forrásból udvarhelyszéki népdalvetélkedő és könyvbemutató

“A magyar népdal az egész magyar lélek tükre, a magyar nyelvvel egyidős; a magyarság történelme során kialakult és az évszázados – évezredes – használatban csiszolódott… érték. Benne mindannyian magunkra ismerhetünk, belőle mások is megismerhetnek bennünket”. (Kodály Zoltán)

 

A könyvbemutatóval egybekötött népdalvetélkedő megyei döntőjét a Tamási Áron Gimnázium szervezte 2021. június 19-én. A rendezvény társszervezője a Hargita Megye Tanácsához tartozó Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, házigazdája Székelyudvarhely Polgármesteri Hivatala és támogatója a Concentus Consult.

A megyei döntőt egy online előválogatás előzte meg, ahol a 76 kisvideóval nevezett be a történelmi Udvarhelyszék népdalkedvelő diákserege. A zsűrizésre azokat a kollégákat kértük, akik az elmúlt nehéz helyzetben vállalták, hogy felkészítik diákjaikat és támogatásukkal további reményt adtak. Az elődöntő során elsősorban a tiszta, csengő hang, a szép hangszín, a népdalok értéke és az előadásmód hitelessége, meggyőző ereje érvényesült. Köszönjük az értékelő munkát Pap Katalinnak, László Máriának, Ágoston Juditnak, Fancsali Adélkának, Nagy Enikőnek, Nemes Annamáriának, Sorbán Enikőnek, Fábián Annamáriának és Szabó Zsuzsának. Az értékelő csapatnak volt még egy tagja, aki úgy hallgatta végig a népdalokat, hogy közben az életéért küzdött a városi háttérkórházban. Fájó hiányában Sipos Péterffy Zoltán emlékére szólt aznap a lelkes dal!

 

A Városháza Szent István termében, a járványügyi előírások betartásával szervezett rendezvényt Pálfi Kinga, Székelyudvarhely alpolgármestere nyitotta meg, majd Bíró Barna Botond, Hargita megye Tanácsának alelnöke osztotta meg gondolatait. A Lelkes zenekar muzsikája után a jelenlevők örömére 58 népdal hangzott el 29 népdalkedvelő diák előadásában.

 

Dr. Szalay Zoltán szerkesztésében kiadott Csak tiszta forrásból Magyar népdalok 3. kötete válogatás a Maros-Küküllők vidéke, Marosszék és Udvarhelyszék népdalkincséből. Ennek kötetnek a bemutatása a Székelyföldi Énekiskola növendékeinek segítségével történt, Györfi Erzsébet vezetésével.

Az népdalosaink értékelését szakmai zsűri végezte: Dr. Szalay Zoltán, Györfi Erzsébet, Haáz Margó, Szabó Zsuzsa, Galaczi Hajnalka és Bartalis Izabella. Az értékelést Bartalis Izabella foglalta össze, megosztva észrevételeit és átadva a versenyzőknek az értékes díjakat:

1-2. osztály

1.díj: Ilyés – Hadnagy Jázmin, Marthi Buzogány-Flóra

2.díj: Nagy Veronika

3.díj: Tódor Rebeka, Várday Lilla

Dicséret: Ivácsony Hanna Zsófia

 

3-4 osztály

1.díj: Kovács Sarolta

2.díj: Szombatfalvi Julianna Éva

3.díj: Ágoston Anna, Fülöp Zsuzsa

Dicséret: Hadnagy Fanni, Pakot Zsófia

 

5-6. osztály

1.díj: Deák Boglárka

2.díj: Lakó Csenge, Nagy Fanni

3.díj: Tódor Panna

Dicséret: Elekes András, Lakatos Réka

8-10. osztály

1.díj: Nagy Nikoletta, Pál Orsolya Timea

2.díj: Bálint Imola

 

Köszönet a Gimnázium szervezői csapatának: Fancsali Adélka, László Mária és Nyárádi Izabella tanítóknak. Ezúton gratulálunk iskolánk diákjainak: Szentgyörgyi Katának (Előkészítő osztály),Várday Lilla és Ivácsony Hanna-Zsófia 1. osztályos tanulóknak.

 

A magyar népdal ma is él, és mindaz, aki dalolja, tovább élteti. Felmenőink, akár egy-két nemzedékre visszamenőleg, naponta daloltak. Számukra a dal a mindennapi élet szerves része volt.

Kodály Zoltán pontosan fogalmazott: „A zene lelki táplálék és semmi mással nem pótolható… Teljes lelki élet zene nélkül nincs. Vannak a léleknek régiói, melyekbe csak a zene világít be.” Énekeltek munka közben, dalban mondták el a szomorúságukat, a szerelmüket, az örömüket. Ezeket a dalokat nemzedékről nemzedékre hagyományozták, mint gazdag örökséget.

Ennek a gazdag örökségnek a megismeréséért, megtanulásáért és továbbadásáért született a fent bemutatott rendezvény, amely megtekinthető az alábbi linken: https://youtu.be/UgSUBlt0018

Szabó Zsuzsa, programfelelős

 

 

 

 

 


I.Kárpát-medencei földrajz- és földtudományi verseny 2021

Szűcs-Olcsváry Melinda  |   jún. 15, 2021  |  Hírek

Iskolánk három csapata, azaz 9 diák vett részt, az első ízben szervezett Kárpát-medencei földrajz- és földtudományi vetélkedőn, mely négy fordulóból állt.

Az első három fordulót on-line  rendezték a szervezők, míg a negyedik forduló egy kis dokumentumfilm összeállításából állt.

A csapatok:

Nadezhda: Andrészek Mátyás, Bekő Máté, Széles László

Geovirátus: András Áron, Kelemen Tas-Szilárd, Zsombori Zalán

Zöldevők: Márton Eszter, Vass Bálint, Pál Attila

 



 

Mindenki nagy lelkesedéssel vágott neki a feladatnak, járta be, kutatta fel a filmecskékben szereplő helyszíneket, majd részletes és szakszerű ismertetéssel szolgáltak a csapatok.

A diákok felkészítésében segítettek: Márton István geológus, Laczkó György és Máthé Attila földrajz szakos tanárok.

Az alábbi hivatkozásokat megnyitva megtekinthetők a csapatok által készített videók, fogadjátok szeretettel, hiszen nagy lelkesedés és energia áll mögötte.

Nadezhda

Geovirátus

Zöldevők

Máthé Attila földrajz tanár


Visszajövök! Elballagtak a nyolcadikosaink is

Gimi  |   jún. 11, 2021  |  Hírek

2021. június 11-én elballagtak a nyolcadikosaink is, ők az első évfolyamunk, ahol sokuknak 9 évig volt otthonuk a „kicsi gimi”, ők ugyanis tényleg a nulláról kezdték.

 

 

 

 

Bekő Melinda Erzsébet igazgatóhelyettes hajós utazáshoz hasonlította és idézte fel a kisballagóink iskolánkban eltöltött éveit.

Tisztelt Szülők és Vendégek!  Kedves Kollégák! Szeretett VIII-osaink!

Mint a 2020-2021-es tanév nyolcadikosai, ma kiballagtok a Tamási Áron Gimnázium általános iskolájából, hogy az életeteknek új fejezete nyíljon meg előttetek.

Ami most veletek történik, egy hajós utazáshoz hasonlít.

Át kell menni egyik partról a másikra. Közben pedig egy hajóban kell utazni.

A Gimnázium I-VIII vagy V-VIII-as tagozata volt számotokra az indulás partja. Ez, az egyik part.

Kicsi csónakokon érkeztetek a nagy hajóhoz, amelynek oldalán ez a név látható: Gimnázium.

Sorra beszálltatok. Csónakjaitok visszamentek a partra. Itt, a hajón hangzott el először a ti nevetek is az utasnévsorban. Ezt a névsort azóta fejből is tudjátok.

Itt ismertétek meg azt a legénységet, akire rá bízhattak szüleitek. A legénységnek az volt a feladata, hogy titeket biztonságosan átvigyen utazási célotok felé, a túlsó partra.

Itt kaptátok meg saját kajütötöket – osztálytermeteket, és itt találkoztatok a fedélzeten azokkal, akik vagy előttetek szálltak be, vagy utánatok, más kikötőkben ültek fel.

Aztán megszólalt a hajó kisharangja. Jelezte az indulást. Gyönyörű pillanat volt. Felhúzták a horgonyt, és a hajó szép csendesen elindult. Kifutott veletek a kikötőből.

A partról szüleitek integettek, jó utat kívántak, és ti visszaintegettetek nekik.

Aztán már csak a legénység és ti maradtatok. Az utazás izgalmasnak ígérkezett. A hajó egyre beljebb úszott, a mélyebb vizekre.

Voltak csendes és békés vizek, amikor öröm volt a fedélzeten lenni. Ilyenkor messzire el lehetett látni. El, egészen a túlsó partig. Lehetett haladni.

De voltak viharos órák is. Amikor hánykolódott a hajó, és nehezen bírtátok az utazást. Becsaptak a hullámok, elborították a hajót. Összeszorult a szívetek. Egymásnak ütköztetek, a tárgyak ide-oda csúsztak a fedélzeten. Azonban a legénység mindig biztosan állta a vihart. A kapitány szilárdan állt a helyén. Tudta, hol és merre van zátony. A kormányos biztosan kormányozott. A legénység nem pihent, talpon volt. Szembeszálltatok az elemi erővel is. Folyamatosan érkezett hír a parton lévőkhöz arról, hogy a hajó halad, mindenki jól van.

Most már nagyon közeli a túlsó part. Kirajzolódott, hogy hova fut be veletek a hajó. Ugyan, jósolnak még szelet és esőt, de már megszoktátok a hajó ringását, a hullámokat, és tudjátok, hogy aki ezen a hajón utazik, nem süllyedhet el.

Ott, a túlsó parton már vár az új vendégház, látni a homlokzatát. Oda igyekeztek.

Azt reméljük, hogy meg is érkeztek, mert a fogadásotokra már minden készen áll.

Kedves diákok! Hosszú út van mögöttetek, szüleitek izgatott integetése szemetek előtt lebeg.

Most köszönjük a legénység magabiztos kormányozását.

Ettől kezdve elfoglaljátok helyeiteket a csónakokban, amelyekkel partot értek. Vigyázat, ne pottyanjatok a vízbe! Rajtatok áll, hogy szárazon partra lépjetek, és a szép vendégházba bemenjetek! Onnan majd gyönyörű kilátás nyílik erre a nagy tóra, az indulás partjára, a megtett hajóútra. Onnan új utak nyílnak meg előttetek, amelyekre egy új napon elindulhattok. A kalandos ösvényekhez új vezetőket kaptok majd, akik jól ismerik a hegyi ösvényeket!

Kitartást és biztos megérkezést kívánok!

Isten segítsen benneteket!

 

 

Kilenc évvel ezelőtt az akkor még kicsi és félénk ballagaóinknak a legnagyobb biztonságot az jelentette, hogy belekapaszkodhattak a tanító néni kezébe. Habár negyedik osztály végén elbúcsúztak tőle, az ő gondoskodó szeme, figyelme azóta is végigkísérte őket. Székely Emőke tanító néni így emlékezett a kezdetekre:

 

Kedves ballagó nyolcadikosaink!

 Messzi évekre visszanézni, hálás szívvel múltat idézni, csodákra emlékezni jó. Számbavenni ezer áldást, kegyelmet, megbocsátást, s indulni hittel, erővel azon az úton, amely most előttetek áll egy új kezdet küszöbén a jó Isten ajándéka.

Az emlékezés sokunk számára örömforrás, megújulás, az értékes pillanatok felkutatása. Ezt teszem néhány hete,ha rátok és az együtt töltött időre gondolok. Hálás vagyok, hogy bár egy picit a megszokottól  eltérően, de itt lehetünk, együtt ünnepelhetünk titeket, akikre oly büszkék vagyunk.

2012 szeptembere fordulópont volt az életünkben. Ti kis 6 évesként, félénken, szüleitek tekintetét lesve, de  kíváncsisággal léptétek át a bentlakás küszöbét, mint első generációs előkészítő osztályosok. Én mint tanító is első évemet kezdtem szeretett iskolánkban új tantervvel, új célokkal, bizakodóan.

A beszoktatás egy hatalmas káosz volt, tele kérdőjellel. Az első szép esemény az osztály életében a szüretibálunk volt. Nagy szeretettel emlékszem arra a délutánra. Már akkor bebizonyítottátok, hogy tudtok teljesíteni, csapatként dolgozni. Az előkészítő osztály remek lehetőséget adott a színes, kreatív, tapasztalatokon alapuló tanulásra. Természetbe jártunk, korcsolyáztunk, úsztunk, rengeteget késműveskedtünk, észrevétlenül felkészültetek az első osztályra, amit Jakab Tünde Emese tanító nénivel kezdtetek.Ő egyengette mindennapjaitokat, tanított az írás-olvasás, számolás tudományára. Két csodaszép tanévet tudtok felidézni és hálás szívvel megköszönni a szeretetét, gondoskodását és a sok jót, amit tőle tanultatok, kaptatok.

Kiskamaszokkal találkoztam 3. osztály szeptemberében és 4. osztály végéig szinte felsorolhatatlan a sok gazdag élmény, amiket együtt éltünk át. Gyertek, emlékezzünk vissza! Többször volt lehetőségünk állatokat simogatni, facsemetéket ültettünk a testvérosztállyal a bentlakás udvarán,  közösen szülinapoztunk, sok értékes diploma büszke tulajdonosai lettetek, rendszeresen látogattuk a színházat, különböző projektekben vettünk részt, megtapasztalhattátok milyen egy step by stepes gyerek napja, közösen  barkácsolhattatok szüleitekkel, sokat sportoltatok, gyárakat látogattunk, évente megajándékozott a Mikulás, telet temettünk farsangi maskarában, közösen furulyáztunk kisebb-nagyobb sikerrel, az ünnepeket méltón megünnepeltük, néptáncoltatok, városi tömegfutáson izzadtunk, gyereknapoztunk, a Hargitára kirándultunk, focibajnokságokat nyertetek, modern táncot tanultatok és felfedeztük Kolozsvár kincseit.. Ezen emlékek felidézése ismét megerősítette bennem, hogy nagyon jó volt veletek.

Kedveseim, a ballagás különleges pillanata az életnek, hiszen jelzi, hogy valami véget ért. Emlékezés után, ti egy új útra léptek és rajtatok is múlik, hogy mi történik veletek. Szüleitek, tanítóitok, tanáraitok próbáltak tudást, emberséget adni az élethez, egy olyan le nem merülő GPS-t tenni a zsebetekbe, amire vigyázni és amit használni kell.

Kívánom, hogy legyetek eredményesek, kitartóak, magabiztosak és sokan koptassátok még négy éven át a Tamási Áron Gimnázium padjait. Szüleitek, tanáraitok továbbra is segítenek ezen az úton és találtok új társakat is. A legfontosabb, hogy váljatok jó emberekké!

Fogadjátok szeretettel az elemi 5 év emlékére tanítóitoktól a padra elhelyezett kis ajándékot!

Végül Böjte Csaba atya szavaival Emese tanci és jómagam nevében kívánok áldást a vizsgákra és az életetekre:

 „Legyél azzá, amiért születtél, merd vállalni önmagad, és boldog leszel!”

 

 

 

Nyolcadikosaink most elindultak a középiskola felé vezető ösvényen, de ha visszatekintnek egy kicsit, mindig is maguk mögött láthatják a bennüket nyomon követő hetedikeseket. Az  évzáró ünnepségre is természetesen elkísérték őket, hogy elbúcsúzzanak tőlük, hogy átadhassátok nekik a stafétabotot. Hadnagy Andorkó Dóra búcsúzó gondolatait Bálint Zsófia olvasta fel.

Kedves ballagó nyolcadikosok!

Kilenc évet töltöttetek el a Gimiben.

A nulladik plusz nyolc fejezet egy izgalmas kalandregényben, diadalmas és elbukó, de újból felálló, mindig fejlődő hősökkel, ide-oda  gubancolódó cselekmény szálakkal. Egyre bonyolultabb lett a szereplők közti kapcsolat, egyre több lett  az izgalmas fordulat, szaporodtak a  helyszínváltások,  gyakoribb lett az idősíkok váltogatása.

Most egy fejezet lezárul az életetekben, de hamarosan kezdetét is veszi egy másik, újabb, lehet, hogy néhány helyszín, néhány szereplő újból felbukkan, de mostantól már biztosan több szálon fut tovább a cselekmény, új színterekkel, új szereplőkkel gazdagodik.

Most, a nyolcadik fejezet végéhez közeledve elérkezett a búcsúzás ideje, búcsúztok tanáraitoktól, osztályfőnökötöktől, egymástól, iskolatársaitoktól és az osztálytermektől , valamint a titkokkal teleírt iskolapadoktól is. Mi mindennek voltak azok néma tanúi! Mi mindent tudnának nekünk mesélni!

Ti mindig egy lépéssel előttünk jártatok.

Sok szép, élménydús évet töltöttetek el itt, ebben az iskolában. Kalandjaitok helyszínei változtak, bővültek, veletek együtt nőttek. A Bentlakás előkészítőosztályában kezdtétek, majd a kicsi Gimi épületében folytattátok, végül a Főépületben fejeztétek be.

Emlékeztek e közös regény elejére, amikor 6-7 évesen félve léptétek át az iskola kapuját? Mikor még a tanító néni jelentette számotokra a minden veszélyt elhárító, varázserejű, biztonságot adó jótündért? Az Előszó és az első négy fejezet után   izgalommal színezett kíváncsisággal vártátok az ötödiket, vártátok milyenek lesznek a különböző órák, a tanárok. Kedves osztályfőnökötök, az Oszinéni segített eligazodni ebben az új rendszerben egy ideig ő volt a főszereplő, de fokozatosan mind egyformán főszereplők lettetek, s elérkezett a tinikorszak, s a regényetekben megszaporodtak a bolondos diákcsínyek, kisebb- nagyobb bortányok, lázadások. Most itt álltok nyolcadik osztály végén egy komoly megmérettetés előtt és azt érzitek milyen gyorsan elrepültek ezek az évek, s milyen hamar véget ért ez az utolsó fejezet!

Ha csak mellékszereplőkként is, de részben együtt írtuk ezt a regényt, s emlékeinkben megmarad a sok közös kaland, amely élményekkel volt tele.

Emlékeztek még arra, amikor bevettük együtt a segesvári várat? Ahogy próbára tettük az évszázados falépcsőket fel- és alárohangálásunkkal? Szinte még most is halljuk azt a hömpölygő zsivalyt, amivel megtelt a közös autóbuszunk.

Együtt éltük meg veletek a Gimi 425 éves szülinapját, az őszi sulibulikat és vetélkedőket, együtt szórakoztunk a Halloweenes angol projektek alkalmából, énekeltünk, táncoltunk, ijesztő jelmezeket húztunk magunkra, lakomáztunk és mulattunk.

Nem feledjük azt sem, amikor közösen szerepeltünk vegyes csapatokban az adventi  magyar nyelv és irodalom tematikájú vetélkedőkön, együtt örültünk az iskolai karácsonyfának a kisiskola udvarán, együtt énekeltünk, majd együtt majszoltuk a kisGimiseknek kiosztott szaloncukrokat.

Ugye, ti sem felejtettétek el, ahogy farsang egymás maskaráján nevetve, közösen vonultunk át a Bentlakásba, hogy évről évre újból megbizonyosodjunk: Ilyést elégették, vége van a télnek. Hasonló örömteli közös élmények voltak a kisGimis évzárók, ahol vidám énekszóval nyugtáztuk, hogy végre itt a vakáció. Az emlékezetes közös sporteseményeink, közös néptánc fellépések, közös táborok nem maradhatnak ki a sorból…..

S lehetett volna több is ezekből az élményekből, ha nem jött volna a fránya vírus.

Mi, hetedikesek most elbúcsúzunk tőletek, bármennyire is kedvünk lenne tovább olvasni,  itt az idő, hogy becsukjuk ezt könyvet. Vegyes érzelmekkel telve állunk itt, a búcsú egyszerre keserű és édes, hisz tudjuk, a regényeink külön utakon folytatódnak Egy új időszak veszi kezdetét az életetekben, egy másik szintjére léptek a tudásnak, amely izgalmakkal és élményekkel lesz tele. Ugyanakkor félelemmel keveredő izgalommal tölt el minket az érzés, hogy nekünk kell helyetekbe lépni, a következő tanévben mi leszünk a nyolcadikosok, mi leszünk a Nagyok, mi állunk majd itt jövőben, székely ruhában, meghatódva.

Habár üres és csendes lesz az iskola nélkületek, soha ne feledjétek, hogy a Tamási Áron Gimnázium mindig visszavárja kedves diákjait.

Kívánjuk vágyaitok és álmaitok teljesülését a jövőben, kívánjuk, hogy találjátok meg a tudás legmegfelelőbb útját és írjátok saját izgalmas, kalandos, romantikus, komoly vagy vicces életút- regényeiteket tovább. Tovább, tovább, tovább.

 

 

 

A ballagók nevében Deák Panna és Takács Zsófia ünnepi gondolatait Marossy Anna tolmácsolta.

Kedves tanárok, szülők, rokonok ! Kedves osztálytársak!

Nyolcadik vége. Kilenc év együtt. Tanulás. Vagy nem tanulás. Mindig újabb és újabb megpróbáltatásoknak voltunk kitéve az évek során. Mi vagyunk az első évfolyam, akik nulláról indultunk, akik 6 éves korunk óta járunk iskolába, kísérleteztek velünk, egész eddigi gimis pályafutásunk során.

A tanítónéni kezdte a kísérletezgetést. Laboratóriumi körülmények között, a Bentlakásban elkülönített Előszítős inkubátorban palántálta el a piciny magocskát, dédelgette, becézgette, majd, mikor szárba szökött, lenyírbálta róla a vadhajtásokat. Voltak sikerek és kudarcok, mint minden kísérlet során, több tanító többet lát alapon, voltak szemléletváltások, új és új helyszínek, fejlettebb és modernebb technológiák. A kis magból makacsul szerteágazó, maga törvényei szerint növekvő facsemete cseperedett, igazi tudományos és emberi kihívás az Oszinéni nevű kutatás vezetőnek. Úgy kellett megvédenie a kísérlet vad sebességgel növekvő tárgyát a gyomoktól, károkozóktól, hogy közben ne kelljen mégsem visszanyesni kiváncsi ágait. A csemete fává cseperedett, a szertenyúló ágak mi vagyunk, de a kísérletnek még nincs vége.

Még eddig túléltük, reméljük továbbra sem robban fel velünk a kísérleti laboratórium. Habár az épület, ahol az 5-8 osztályos évek nagy részét töltöttük, most romokban áll, bizony Isten: nem mi robbantottuk fel! A fránya Covidról sem mi tehetünk, habár mi vagyunk azok is, akik a járvány miatt egy évet a négyből on-line töltöttünk, s az utolsó időszakot maszkban vészeltük át. A kísérlet még tart, kérjük kövessék figyelemmel majd a fejleményeket!

Addig is, kedves osztálytársak, hadd mondjak el egy mesét!

Emlékeztek még, hogy harmadikos korunkban írtunk egy közös meséskönyvet? Az első mese úgy kezdődött, hogy egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer 26 kisbagoly. A mese végén, a bagoly tanító nénivel együtt a kisbaglyoknak sikerült megfejteni egy rejtélyt, s megtudták, hogy a Tudás a legnagyobb kincs.

Nos, a kis baglyok története nem ért ott és akkor véget. Számuk egyre nőtt, a segítő baglyok is kicserélődtek, egyre többen vezették őket az újabb és újabb kihívások felé a Tanulás Végtelen Tengere fölött. Gyakoroltak is ügyesen, edzették kis szárnyaikat, hogy képesek legyenek megtenni az utat a következő és következő szigetecskékig, ahol pihenhettek kicsit, majd újból szárnyra keltek.

Útjaikon a kis baglyok sok új tapasztalattal gazdagodtak, szárnyuk nagyobb és izmosabb lett, egyre könnyebben tudtak repülni. Voltak rémisztő szélviharok, mikor csak Oszibagoly szárnyai óvták meg a már-már vakmerő kismadarakat attól, hogy a felcsapó hullámok a mélybe sodorják őket.  De megtanulták, hogy milyen szélirányban, hogyan érdemes haladni. Rájöttek, hogy sokkal okosabb, ha nem repkednek össze- vissza, hanem célirányosan haladnak. Megértették, hogy nem az a lényeg, hogy igyekezzenek minél hamarabb célba érni, hanem az, hogy figyeljenek oda a társaikra,  és segítsenek nekik ha kell. Megtanultak takarékoskodni az erejükkel, és azt is, hogy hogyan kell jó, önálló döntéseket hozni. A végére már mindenki a maga tempójában haladt, volt aki az utolsó pár méteren, buzgón felgyorsítva repült be a célba, volt aki ráérősen siklott a szelek szárnyán.

A Nyolcadik szigeten a baglyocskák megálltak egy kis időre. Innen, ugyanis, több út vezet, mind más és más sziget felé. Minden úton különböző tapasztalatokat lehet szerezni: van, ahová viharfelhőkkel és erős széllökésekkel megküzdve juthatnak csak el, de mindenki tudja hogy az eső nélkül nincs szivárvány. Más utak örök napsütést meg pihe- puha felhőket ígérnek, de vigyázat! A csábításoknak nem szabad bedőlni!

Mindenki maga kell eldöntse, hogy melyik úton megy tovább. A kis baglyok — akiknek a létszáma felduzzadt 30-ra — most búcsút vesznek egymástól, és elindulnak saját útjaikon. Hogy ezután mi fog történni? Azt majd elmondom 4 év múlva.

Bizony, ez a 30 kisbagoly a mi osztályunkat szimbolizálja. Akárcsak a baglyocskák, úgy mi is sokat fejlődtünk az együtt töltött idő alatt. Habár sokszor veszekedtünk, mindig megtaláltuk a megoldást és így, nyolcadik végére azt hiszem végre megértettük, hogy mit jelent osztályközösségnek lenni.

Tudom, a tanároknak, az Oszi néninek sokszor mi voltunk maga a rémálom, a véget nem érő rosszalkodásunkkal, zajongásunkkal, de ettől függetlenül végig kitartottak mellettünk, az eddigi úton, át a tanulás egyszer szélcsendes, máskor viharos, de mindig izgalmas kalandokban gazdag tengerén. Nehezen láttuk be, ha tévedünk, ezért mentünk sokszor a magunk feje után. De a tőlük tanultak segítségével most megpróbálunk mindent beleadni, és elindulni azon az úton, amit magunknak választottunk.

A mesének vége. Ismét itt állunk a valóság talaján, a kísérlet úgy folytatódik tovább, hogy most kiengednek minket az eddig számunkra védelmet nyújtó lombikunkból.

Köszönjük tanítónéniinknek és  tanárainknak, hogy e kísérletezős folyamatban, akár tankönyvek hiányában is, megtanították nekünk a tananyagot. Köszönjük, hogy ösztönöztek minket a tanulásra. Köszönjük osztályfőnökünknek, ezt az élmény- és érzelemdús négy évet, ami felejthetetlen marad az életünkben. Hálásak vagyunk családtagjaiknak és barátainknak, hogy bíztak bennük, hogy számíthattunk rájuk mindig, a szorult helyzetekben is. Köszönjük mindenkinek, aki segített és mellénk állt az elmúlt kilenc tanévben!

Az osztálytársaimnak  sok sikert kívánok a vizsgákhoz! Mindent bele!

 

 

Az ünnepi műsor keretében Kiss Kálmán: Szonett ballagóknak című versét Dávid Veronka, hetedik osztályos tanuló szavalta el, Szabó Lőrinc: Szövetség című költeményét Lukács Zsanett, nyolcadik osztályos tanuló adta elő, a hetedikesek és a nyolcadikosok is a dallamok szárnyán is búcsúztattak, és elköszöntek, gitáron játszottak Kacsó Balázs és Szűcs-Olcsváry Zámor, felkészítő tanár: András Gellért tanár úr.

 

 


XIX. „Fától fáig, verstől versig” Kányádi Sándor versmondó verseny, regionális szakasz

A Nagygalambfalvi Általános Iskola szervezte a XIX. „Fától fáig, verstől versig” Kányádi Sándor versmondó versenyt 2021-ben, online.

 

Iskolánkból két kis versmondót jutalmaztak: Mihály Boróka I. osztályos tanuló III. díjban részesült és Kurtus Fanni-Abigél Dicséretben. A két kis versmondót az alábbi linkeken lehet mehallgatni:

https://youtu.be/-TXPVFPJvac

https://youtu.be/MeVmI9cc9JU

A szervezők a következő üzenettel zárták a versenyt: “Kányádi Sándor mindig azt mondogatta, hogy: “Az igazi költő esetében (…) csak halála után derül ki teljes bizonyossággal, hogy az volt-e, aminek hitték őt, aminek hitte olykor maga is magát. Akkor derül ki, hogy az unokák, dédunokák érdemesnek tartanak-e valamit kézbe venni.” Ez mostanra már egyértelműen kiderült! Az idén is több mint 400 gyerek tartotta érdemesnek kézbe venni a Kányádi kötetet és megtanulni belőle a neki legjobban tetsző verset. Isten nyugtassa, drága Sándor bácsi!”

Kányádi Sándor a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagjaként azt a gondolatot népszerűsítette, hogy tegyük elérhetővé magyar irodalmunkat a világhálón és minél több értékes oktatási tartalmat osszunk meg ezeken a felületeken, hiszen a jövőnk egy darabkája. Nos, ez a gondolat élni kezdett és virágzik az online oktatás alatt, hiszen százával került fel a virtuális térbe a költőóriás verses hagyatéka. Élvezet volt belehallgatni. Köszönet a Nagygalambfalvi Általános Iskolának a nagyszerű szervezésért és az értékes jutalmakért, amelyek postán érkeztek.

Szabó Zsuzsa, László Mária

 

 

„Érdekesnek találtam a virtuális térben szervezett versenyt. A tanci javaslatára A tavon című költeménnyel jelentkeztem be. Nagyon élveztem a felkészülést, a nővérem segítségével többször is felvettük videóra. Amikor újranéztük, sokat nevettünk a hibákon. Kíváncsian vártam az eredményhirdetést. Jól esett a dicséret a szavalásomért. Szívesen tanultam ezt a verset, mert nagyon tetszett a humora.”

Kurtus Fanni-Abigél

Tamási Áron Gimnázium, IV. osztály

 


Isten veletek, kedves ballagóink!

Szűcs-Olcsváry Melinda  |   jún. 07, 2021  |  Hírek

Jóllehet, a tavalyi járványügyi korlátozásokhoz képest enyhébb körülmények között, mégis a szokásostól eltérően, sajátos formában ünnepelt iskolánk közössége 2021 június 4-én. A végzős diákokért kondult a harang, szólt az utolsó csengő, nyílt a virág, öltözött díszbe a dombon ülő alma mater, mellette a templom, a Szent Miklós-hegy.

 

XII. A osztály, osztályfőnök: Dimén Varga László

 

XII. B osztály, osztályfőnök: András Ibolya

 

XII. C osztály, osztályfőnök: Szűcs-Olcsváry Melinda

 

XII. D osztály, osztályfőnökök: Pap Schulleri Beáta és Szakács István Péter

XII. E osztály, osztályfőnök: Nagy Hajnal Otilia

 

Köszönjük, hogy amint a múltban annyiszor, a Szent Miklós-plébániatemplom ez alkalomból is otthont adott kicsengetési ünnepségünknek, a Duna Televízió székelyudvarhelyi stúdiója jóvoltából pedig a technika segítségével ballagó diákjaink családtagjai otthonaikban is bekapcsolódhattak az élő közvetítésbe.

 

Iskolánk igazgatója, Laczkó György, így búcsúzott ballagóinktól:

 

Egy nagyon régi szovjet filmben a főhősünk, egy jelentéktelen, rettegő fiatal orosz katona a fronton halálfélelmében valahogyan megsemmisít két német tankot. Hősies tettéért jutalmul eltávozást, négy nap szabadságot kap a feletteseitől. Ezt a négy napot azzal tölti, hogy végigvonatozza azt a hatalmas országot azért, hogy hazaérjen a szülőfalujába és segítsen az édesanyjának megjavítani a roskadozó háztetőt. A bajtársai – amikor megtudják, hogy hazaindul a frontról, mindenféle személyes küldetést bíznak rá, ezek miatt többször meg kell szakítania az útját, így végül hazaérkezvén csak arra marad ideje, hogy megölelje az édesanyját, és máris indulnia kell vissza a harctérre. A hosszú utazás közben egy tehervonaton megismerkedik egy lánnyal, és szerelmes lesz. Ballada a katonáról – ez a film címe – egy zavaros, a világháború által összekuszált világban játszódik, és szinte végig az utazásról szól.

A Ti itt eltöltött éveitek is egyféle előre nem ismert, nem látható utazás volt. Ráadásul hasonlítható a mostani iskolai helyzetünk a világháború ziláltságához, hisz az elmúlt tanévekben többet volt üres az iskolánk felújított épülete, mint a világháború alatt. Ennek a járványsújtotta tanévnek számotokra utolsó iskolai napján, miután elveszítettünk sok, szép közösségi és ünnepi pillanatot, nézzünk vissza együtt a Gimiben eltöltött évekre.

Ebben a visszatekintésben tanulhatunk a szovjet film hősétől. A hősies tettéért jutalmul eltávozást kapó kiskatona a világháború zűrzavarában a négy szabadnapját nem a frontvonal mögötti zónában, valami füstös kocsmában tölti el, hanem a lényegre koncentrál, arra, amit igazán fontosnak, értékesnek tart az életében. Vállalja a kockázatos, fárasztó utazást az édesanyjához, a családjához; közben igyekszik a bajtársaihoz, a katonatársaihoz is hűséges maradni. Ha ebben a nyomasztó, járvány által tépázott tanévből visszatekintetek, érdemes a gimnáziumi éveitekben ezeket a fontos és értékes meghatározó tapasztalatokat megkeresnetek. Azokat, amelyek viszonyítási pontok lehetnek akár most, a járvány idején is, vagy akár a későbbi években. A találkozásokat, embereket, akik alakították, gazdagították a személyiségeteket.

Tisztelt Szülők!

Bár sajnos most Önök fizikailag nem állhatnak itt, de tudom, hogy nincs boldogabb pillanat az ember életében, mint látni felnőni gyermekét, látni azt, hogy eljutott valahova, és tudni azt, hogy mindaz a sok szeretet, szigorúság, odaadás nem volt hiábavaló. Úgy érzem, abban, hogy milyenek lettek gyermekeink, és milyen lesz az életük, közös a felelősségünk. Biztos vagyok benne, hogy mindenki a tőle telhető legjobbat adta, továbbá csak az a dolgunk, hogy feltétel nélkül szeressük azokat, akik a legdrágábbak nekünk.

Tisztelt Osztályfőnökök, kedves Kollégák!

Nehéz, de örömteli feladat volt az itt álló ballagó diákokat idáig eljuttatni. Köszönöm, hogy következetes, türelmes és tartós munkával a tudás megszerzésére, megbecsülésére ösztönöztétek diákjainkat. Köszönöm mindazt a törődést, szeretetet, aggódást, amit a gimnáziumi évek alatt kaptak tőletek tanulóink. Mi, pedagógusok évről évre ballagtatunk, számos osztályt végigviszünk, mégis tudjuk, hogy minden diák egyszeri és megismételhetetlen. Pedagóguspályánk mindenkori legszebb ismétlődése a ballagás.

Kedves Ballagóink!

Kérünk benneteket, hogy utatok során, egy-egy megálló erejéig gyertek majd vissza osztályfőnökötökhöz, tanáraitokhoz, akik számára fontos a visszajelzés, osszátok meg velük életetek történéseit!

És most folytassátok utazástok, és ne feledjétek: az életet nem azok a napok jelentik, amelyek elmúltak, hanem azok, amelyekre emlékezünk!

Isten áldása kísérjen!

 

Dr. Bekő István Márton iskolánk szülőbizottsági elnöke szüleik hangján szólt a ballagókhoz.

 

Kedves Ballagók! Szeretett Gyermekeink!

Az a megtiszteltetés ért, hogy jelen lehetek ezen a MÁSféle kicsengetésen. A Szülőbizottság elnökeként ünnepi beszédet mondhatok. A felkérésnek és a reám nehezedő felelősségnek terhe alatt igyekszem alázattal és ünnepélyesen eleget tenni. Közvetett módon, veletek együtt érzékeltem én is az elmúlt napok örömébe vegyülő feszültséget. Beszédemnek két része van: az első, és … a második.

Az első rész: egy tanítás

Június 4. Az iskola kirándul.

Kimegy a kadicsfalvi Rez-hez. Egész nap kint van tanár és diák. Ki fog rá emlékezni? Csak azok, akikkel megtörtént.

Ma 100 éve ez történt ennek az iskolának az életében. Az Értesítőből tudom. Voltak még június 4-ék. Ma is az van. Van olyan negyedike, amelyre minden magyar emlékezik. De ki emlékszik majd, évek múlva e maira? Kevesen, vagy senki. Nem is az a fontos. Hanem az, hogy most, ünnep van. A Ti ünnepetek. A miénk.

Talán úgy érzitek, az idei ballagás nem olyan, mint a 2 évvel ezelőtti. De olyan sem, mint a tavalyi! Ne hasonlítgassátok! Ez ilyen, ilyennek kellett lennie!

Mert ilyen volt ez a tanév is. Más, mint az eddigiek. Ahogy lehetett. Úgy hordoztuk: együtt, tanárok, diákok, családok.

Minden kornak vannak nehéz és furcsa tanévei. A 100 évvel ezelőtti, az 1921-es a világháború utáni tanévek egyike volt. Úgy indult, hogy hirtelen más állampolgárokként kellett iskolába menni, soha nem tanult idegen nyelveket megtanulni, és azokból pár hónap alatt érettségire felkészülni.

Vagy: nem kezdődhetett el a tanév időben: csak 2 hét késéssel, mert pénzbeváltás volt.

Közben december-januárban kényszerszünetet kellett tartani. Mert nem volt tüzelő. Az iskola leállt.

Vagy: minden családból hiányzott valaki: meghalt a fronton. Soha nem jött haza: egy apa, testvér, rokon.

Gondoljátok, könnyű volt így készülni az érettségire? Pedig kellett. Mert az élet nem állt le.

Az, a 100 évvel ezelőttiek kora volt. Vállalniuk kellett. Vállalták.

Ez a kor pedig, így, ahogyan van, a miénk. Ilyen. Minden szokatlanságával és furcsaságával. Nekünk ebben kell ballagni, érettségizni, pályát választani, szeretni, békességben lenni, megbocsátani, jövőt tervezni, tudást megőrizni, gyarapítani és hinni, összefogni és összetartani. Értelmes és vallásos embernek lenni. Ez a mi közös ügyünk. 100 év, vagy 101 év, vagy 1125 év után is. Üzenjük 2021-nek és a következő esztendőknek: az új sereg előállt! Indulásra kész! És veletek együtt mi is lépünk a jövendőbe, amely a miénk is, Isten áldásával!

Ennyi volt a tanítás, az első rész. Most jöjjön a második rész.

Ennek azt a címet adtam, hogy Nem hagyhatok szó nélkül … 3 gondolatot!

Elmondom azt, amit szülőként mondani szeretett volna mindenki, aki akár bent van a templomban, akár a templomon kívül vagy távolból követi a ballagási ünnepet:

Nem hagyhatom szó nélkül: mennyire szerettünk volna itt lenni! Sokaságtól roskadozó karzaton, préselődve, egymás nyakába lihegve, izzadtan, ünneplőben, keresgélő tekintettel, hogy megpillantsunk ebben az ünnepi pillanatban! De nem lehetünk itt! Sokszor nem lehettünk ott, veletek. Vannak apák, akik nem lehettek jelen a születéskor. Pedig, de csodás! Vannak anyák, akik borsszemmé zsugorodtak volna, csakhogy láthassák a nagy Őt! Ó! Sajna, ott sem lehettek! S nem mehettünk be a vizsgatermekbe se! Bocsánattal mondjuk: sokszor jelen kellett volna lenni, és magunk hibájából nem voltunk ott. Nem lehetünk jelen minden sorsdöntő pillanatban. Most sem. Megküzdünk ezzel a helyzettel is, mert fegyelmezettek vagyunk. Senkire nem eresztünk tüzet, mert nem illik, nem ünnepi. Azonban nem hagyhatjuk szó nélkül: mennyire szeretünk benneteket! Mennyit aggódtunk érettetek! Mennyire szeretnénk, ha megmaradnátok becsületes, rendes, jóérzésű embernek! Lélekben pedig, úgyis mindig veletek vagyunk! Ott vagyunk! Tedd a szívedre a kezed, s érzed, hogy veled vagyunk!Továbbá, nem hagyhatom szó nélkül, hogy ma oda kellene állni szülőként minden tanár elé, és csak megfogni a kezét, megszorítani: Ennyit tenni. Minden szó felesleges. De a kézszorításból megértenék: mi, szülők, nagyon hálásak vagyunk! Ez így is illik. Így tisztességes. Sajnos, a távolságtartás ebben is megakadályozott: de esemesben, telefonon, vagy személyesen megtesszük. Ki-ki úgy, ahogyan képes rá, vagy képviseletben. Ezért mondom most én a szülők helyett: mi nagyon sokat köszönünk a Gimnáziumnak, tanároknak, osztályfőnököknek, a példaadásnak, a tudásnak, az irányításnak! Azért hoztuk ide gyermekünket, mert tudtuk, hogy az egykori Római Katolikus Státus Székelyudvarhelyi Főgimnáziumának mai utódja, a Tamási Áron Gimnázium, Erdély egyik legjobb iskolája. Még a járvány idején is igaz ez, amikor olyan bravúrosan kellett on-line tanítani, mintha a tanárok erre felkészítést kaptak volna. Kedves Tanárok! Így is álltátok a sarat, pedig erre senki nem készített fel benneteket! Köszönjük! Azt kívánjuk, gyermekeink mindig büszkén vallják, hogy Gimis diákok voltak. Köszönjük Gimi! Köszönünk minden!Végül, nem hagyhatom szó nélkül, hogy minket úgy tanítottak: mielőtt valamihez kezdesz, tervezel, elvégzel, vagy amikor valamit befejeztél, az életed minden eseményét és minden napját, vidd az ÚR Isten elé! Szerettünk volna itt imádkozni! Itt leborulni! Veletek együtt hálát adni, együtt fohászkodni. Mint régen, amikor az első imát tanultuk együtt! De aztán felnőttetek, és mi hagytunk, hogy magatok imádkozzatok. Mi pedig érettetek imádkozunk. Szüntelen. Az elmúlt idő arra is megtanított, hogy sok éjjelen és nappalon, templomban és belső szobában, hosszú imában vagy sóhajban Isten elé vigyük hálánkat, kérésünket. Ma is ezt tesszük. Milyen különös! Nem vagyunk ott, s mégis ott vagyunk! Mert soha nem vagyunk távol tőletek! Jegyezzétek meg jól: soha nem leszünk távol tőletek!
Ma is együtt lehetünk veletek e világmindenség óriási templomában! Ünnepi imáink csokra Isten mennyei trónusa elé kerül érettetek, jövőtökért, boldogulásotokért!

 

Az Úr Isten áldása legyen rajtatok!

 

A tizenegyedikes évfolyam nevében Andrészek Mátyás bíztatta végzőseinket.

 

Tisztelt meghívottak, Igazgató úr, Igazgatóhelyettes asszony, tisztelt tanárok, kedves ballagó diákok!

Június negyedikét írjuk ma 11 óra 18 perc a jelenlegi idő. Ez a dátum mindamellett, hogy szomorú, egyben ünnep is, hordoz magával egy másodlagos jelentést. Az összetartozást. A ti összetartozásotokat ünnepeljük ma, kedves végzősök. Tudjátok, az életben sose történik semmi véletlenül. Nem véletlen, hogy erre a napra esett a Kicsengetésetek. Nem véletlen, hogy ti lettetek ez az évfolyam, nem véletlen az, hogy majdnem négy évvel ezelőtt egymás mosolyát látva egyből tudtátok: „nekem itt a helyem, Itthon vagyok”.

Ballagásotok alkalmával hadd váltsunk egymással néhány szót. Legutóbbi találkozásunk óta eltelt pár hónap, a helyzet változatlan, továbbra is a tiétek az elsőbbség, mutassátok meg nekünk, hogyan kell biztonságosan behajtani a körforgalomba!

Bár könnyebb lenne nevetve visszaemlékezni az együtt megélt pillanatokra, ez most a búcsú ideje. De csakis rajtunk múlik, hogy mennyire tekintjük ezt véglegesnek, szomorúnak vagy éppen vidámnak.

Mi azt szeretnénk, ha sikerülne kissé feloldani most a bennetek levő feszültséget, a búcsú által keltett ürességet megtölteni, hiszen a kicsengetés nem csak az elválásról szól. Mondjuk arról is egy kicsit, de mégis úgy gondoljuk, az örömnek kell diadalmaskodnia. Az összetartozás örömének. Az, hogy nem kell egymástól búcsút vennetek véglegesen, a lelketek egy része örökké összefonódik.

Kedves, már régóta nagykorúvá avatott XII. A, B, C, D, E osztályos diákok! Mit éreztek négy év után, ha a Gimire tekintetek? Ti vagytok azok a különleges diákok, akik együtt formálódtatok az iskolánkkal. Ahogy az épületet felújították, és felfedték az elhalványult remekműveket, úgy hozták ki belőletek tanáraitok és barátaitok azokat az értékeket, melyeket ti sem sejtettetek, hogy magatokban rejtetek.

Kilencedik elején legtöbben ismeretlenül kerültetek be egy új közösségbe, ami mára már a második családotokká vált. Habár a kihívásokat olykor úgy élhettétek meg, mint egy focimeccset, melyen ti inkább a labdák voltatok, mintsem a focisták, mégis rajtatok múlt a győzelem a véghajrában.

Ez volt az a hely, ahol megélhettétek az első szerelmet, együtt tettétek meg az első lépéseket az önállósodás útján, és felnőtt önmagatokban újabb csodákra leltetek.

Nem véletlenül mondják, hogy ezek a legszebb évek, hiszen életre szóló barátságok kötődnek, és örök élmények születnek. Ti is így gondoljátok? Melyik emléket élnétek újra? Talán egy közös kirándulást, egy gólyabálos bulit, egy jól megtervezett osztálylógást, esetleg egy átbeszélgetett intris éjszakát… Emlékek sokasága sejlik fel bennetek, mindenik azt súgja, hogy az itt töltött idő, felejthetetlen.

A súly, mely vállatokat nyomja, csak átmeneti. Akárcsak a félévi dolgozatok időszaka, amelyből igazán rég nem volt részünk, lassan azt se tudjuk, hogy milyen volt az érzés. Ezen túllesztek, és örömmel fogtok egy, kettő és sok év múlva visszagondolni az elmúlt gimis évekre. Az arcotokon pedig egy kacér mosoly fogja elárulni, hogy igenis jól eső érzés felidézni az emlékeket.

Végül, de nem utolsó sorban a vállatokon logó tarisznya mellé szeretnénk adni egy lelki batyut, ami nem fokozza a rajtatok levő terhet, hanem segíthet elindulni a teljesség felé.

 

Weöres Sándor: 10 lepcső

Szórd szét kincseid- a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid- a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid- a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid- a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid- az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid- a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid- a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid- a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid- a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed- halálod- a teljesség legyél te magad.

 

Június 4-ike, 11 óra 24 perc. Kedves Tizenkettedikesek! Itt ültök egymás mellett. A gondolataitok ide-oda cikáznak. Mégis van köztetek valami varázslatos, valami magasabb rendű. Az össze- és egymáshoz tartozásotok gondolata, érzése ez. Soha nem vagytok egyedül, ez vezéreljen utatokon!

Ügyesek legyetek!

Isten áldjon benneteket!

U.I.: Azt kívánjuk, a vizsgák során az ötleteitek, gondolataitok, megoldásaitok úgy pattanjanak ki belőletek, mint az a régóta emlegetett Isteni Szikra.

 

Fóri Nóra és László Petra XII. B osztályos ballgók diáktársaik nevében búcsúztak.

 

Kedves diáktársaink, kedves tanári kar, kedves képernyő előtt ülő szülők!

2017. szeptember 11-ét írnak a naptárak, az újságok, a telefonok kijelzői. A fullasztó meleg és a még számodra idegennek tűnő egyenruha, amit ide-oda ráncigálsz magadon, kicsit sem könnyíti meg az új ciklus kezdetét. Fennkölt beszédek, egymásra nevető diákok, az első csengőszó, te pedig csak állsz ott, nem találva a helyed, még mit sem sejtve arról, hogy az a 27 idegen osztálybéli szempár az évek során a részeddé válik, hogy a kényelmetlennek tűnő egyenruhát büszkén öltöd magadra minden reggel, hogy az iskola tekintélyt parancsoló homlokzata örökre a szemedbe ég majd, új otthont adva megannyi kalandnak.

És lásd, megintcsak itt vagyunk, viszont ez nem a kezdet, hanem a befejezés órája. Félve lapozunk a ciklus utolsó oldalához, mert amikor ennek az oldalnak is a végéhez érünk, akkor csukódik be a könyv, akkor záródik le igazán.

Ettől a  végtelennek tűnő, de mégis pillanatok alatt elröpülő négy évtől borzasztó nehéz elbúcsúzni egy egész évfolyam nevében, így hát futtassuk le az emlékeinket programként, pillantsunk rá egy mikroszkóp alatt, nézzük végig a kémiai reakciót, szavaljuk teljes átéléssel a megmaradt sorokat, hallgassuk figyelemmel ezt a prédikációt.

Bármennyire is fáj, lassan be kell csuknod a könyvet és fel kell tenned a polcra az élet többi kötete mellé. Légy hálás a Gimi falainak azért, hogy menedéket nyújtottak ennyi éven keresztül. Köszönd meg a kémia labornak a számtalan kísérlet helyszínét, az angol kabinetnek a csoport bontások élményét, a barótinak a különleges bemutatókat, az info labornak a sikeres ECDL vizsgákat, a könyvtárnak az elfeledett példányok gyakoriságát, a tornaterem tartógerendáinak a mínuszt hozó pontokat, a röplabda meccsek alkalmával, a büfé félszendvicseit, az udvarnak a napfényben fürdőzést, a szerpentin erőpróbáit, a kapuk reggeli „holazakód” figyelmeztetéseit, a lépcsőknek a napi mozgást, valamint a titkos liftezések adrenalin löketeit.

Számodra ezek mind otthont adó terek, kedves emlékek helyszínei, de ami ezt igazán megtöltötte élettel, azok csakis a tanáraid. Köszönd meg, hogy sokszor a leckék helyett az élet tanulságait adták le; hogy előbb bíztak benned, mint te önmagadban; hogy akkor sem hagytak cserben, amikor az internetkapcsolat megtette azt; hogy ha elkaptak liftezni csak mosolyogtak rajta; hogy elérték azt,  hogy „a város homloka” ne csak egy jelző, hanem a valóság legyen. Nevelőid, akik gyakran nem is tudták, hogy éppoly büszke vagy rájuk, mint amilyenek ők terád.

2021. 20 június 4-ét írnak a naptárak, az újságok, a telefonok kijelzői. Nincs fülledt levegő, nincs egyenruha, nincsen idegen érzés benned. Fennkölt beszédek, arcmaszkot viselő diákok, utolsó csengőszó, te pedig csak ülsz ott, és nem bírsz felállni, mert a szíved a búcsúzás terhétől nehéz. 142 másik szempár osztozik veled ebben az embert próbáló pillanatban. Ezek a ciklus utolsó sorai, kedves diáktársaink. Ezeket olvasni olyan, mintha kivágnának egy darabot belőled és azzal együtt kerülne fel a polcra. Viszont ez az a dolog, ami szebbé és elviselhetőbbé teszi az elválást. Mindnyájan itt hagyunk egy kis részt magunkból, mely örökre az iskola falain belül marad, megbújik a folyóson, a mosdóban, az osztálytermek falain, a tanári ajtajában, a tabló mögött. És éppen ezért, sose felejtsétek, hogy akármilyen távol is kerülültök a Gimitől és akármilyen messze sodor az élet, a lelketek egy darabjára itt mindig rátaláltok. Itthon.

 

 






Köszönet a képekért Dávid Attilának!


Amikor a sporté a főszerep

Szűcs-Olcsváry Melinda  |   jún. 02, 2021  |  Hírek

2021. május 31. , minden a napirend szerint halad, de valami mégis más. Valahogyan másképp sütött be a nap a Gimi ablakain, mindenki arca mosolyra derült és furcsa módon oka is volt ennek: még pedig a várva várt sportnap, amelyet, ha lehetőség van, akkor minden évben megszerveznek a végzős diákok, tanáraik segítségével. Így történt ez ma is.

A délelőtt folyamán a gimis egyenruha sokaság mellett, egyre több diák tűnt fel fekete-fehér szettben. Aztán, ahogy telt az idő, lassan lejártak a tanórák, a színes szünetek és a mai nap megkoronázása céljából, már tanáraink is magukra öltötték gimis mezeiket, nyomatékosítva ezáltal azt, hogy itt valami készülőben van. Nem is kellett sokat várni a meglepetésre, hiszen hamar megszóltalt a síp a tornaterem röplabdásai számára, akik izgatottan vágtak bele a tanár- diák meccs közepébe, habár tudták, hogy sok esélyük nincs a vérbeli profik ellen, akiknek már nagyon sok tapasztalat és tudás van a tarsolyukban. Ennek ellenére nagyokat kacagva, remegő kézzel és kitartással játszottak le három meccset, amelyet emelt fővel veszítettek el ugyan, de rengeteg emlék kíséretében végül piros masnival köttöttek át. Ezúton is gratulálunk a tanár röplabda csapatnak, sokakat megszégyenítve mutatták meg profi játékukat.

Mindeközben egy párhuzamos dimenzióban, az iskola futballpályáján a focisok mérték össze tudásukat. A borús idő sem állíthatta meg őket, ahogyan a szurkolókat sem, akik nagy izgalommal nézték végig tanáraik és diáktrársaik teljesítményét. Nagyokat nevetve telt el a játék, ahogyan az óra ketyegése is, és újra hallatszott a sípszó. Az állás döntetlenre sikerült, így a szabályoknak megfelelően következtek a kapura rúgások, amelyek a szokások és a hagyomány szerint a diákoknak kedveztek. Az eredmények nem befolyásolták senki kedvét. Dehát manapság, amit nem örökítenek meg egy képpel, az meg sem történt, ígyhát következett a csoportkép sorozat. A fényképezkedés lejártával a tornateremben kötöttünk ki, egy kis utolsó koccintás erejéig. Felemelő pillanatok voltak ezek.

 

 

 

 

 

 

Kedves hangokat, vicces szavakat és maradandó események sorozatát vihettük magunkkal haza. Ezúton is szeretnénk megköszönni tanárainknak, kedves diáktársainknak és a Giminek, hogy a helyzet ellenére megalkották nekünk ezt az energiával telt napot, és, hogy büszkén passzolhatjuk át a labdát a következő évfolyam végzőseinek.

Ladó Andrea, XII. C


Ezúttal a színpad az osztályunk volt

Szűcs-Olcsváry Melinda  |   máj. 24, 2021  |  Hírek

Az elmúlt hét során ismét belém hasított a felismerés, hogy a középiskolai kurrikulumból mennyire nagyon hiányzik a drámapedagógia. Az a tantárgy ahol alkalom nyílna arra, hogy életszagú helyzeteket, történeteket eljásszanak, kipróbáljanak a fiataljaink, büntetlenül és annak a lehetőségével, hogy a jelenet bármikor újrajátszható legyen a javítás szándékának a lehetőségével.

A Tomcsa Sándor Színház ismételten egy izgalmas projekttel cáfolt rá a Covid szabta szűk lehetőségekre: ha a közönség nem mehet a színházba, mennek ők az osztályterembe, életet játszani a fiatalokkal, ez utóbbiak nagy-nagy örömére.  A Vérszirom  című színházi nevelési előadás keretében a tizenkettedikeseink lehettek azok a szerencsések, akik egy képzeletbeli Hervay Gizella Gimnázium X. B osztályos tanulóiként lehetőséget kaptak arra, hogy a 5 színésszel egyenjogú partnerként beleszóljanak a történetek alakulásába, esetleg átírják a végkifejletet.  Közülük kértem meg egy párat, hogy meséljenek az élményeikről.

Szűcs-Olcsváry Melinda

Abban a kiváltságban lehetett részünk, hogy az előadást mi láthattuk elsőként, mivel az osztályunk a főpróbán vett részt. Szereplőkként lehettünk jelen a darabban, így mi is beleszólhattunk a történet alakulásába. Érdekes élmény volt belerázódni a saját karakterem szerepébe, és megfigyelni magamon azt, ahogy a történet előrehaladtával egyre kevésbé volt meg bennem az érzés, hogy egy színdarab résztvevőjeként vagyok jelen. Ami különösen tetszett, az az volt, hogy az előadás végén lehetőséget kaptunk arra, hogy megosszuk a színészekkel a bennünk lévő gondolatokat és kérdéseket; ezen kívül megpróbálhattuk megváltoztatni a történet végkimenetelét azzal, hogy egy adott jelenetet újra eljátszottunk. Az előadás alatt egy percig sem unatkoztam, és külön örültem annak, hogy olyan témákat boncolgathattunk, amikre az iskolában általában nem kerül sor, mint például mit jelent egy nehezebb mindennapi helyzetben hősnek lenni.

Balázs Kristóf, XII. A

 

Ezúttal a színpad az osztályunk volt. Pontosítva, az általunk életre keltett X.B osztály osztályterme. A különböző sajátosságokkal bíró, éber és magabiztos színésztársulat fogadott köreibe, ahogyan az egész osztállyal csatlakoztunk hozzájuk. Rövid helyzetismertető után kezdetét vette az interaktív foglalkozás, melyben mi is társszereplőkként kaptunk szerepet. A helyzetek relevánsak, a szituáció rokonszenves és elképzelhető volt a mi diákéletünk szemszögéből is, sőt, enyhén a jelenlegi globális helyzet egy-két aspektusára is vonatkoztatható. A szélsőségek, az intolerancia, a csoport manipulálhatósága és megosztottsága lettek kivetítve különböző iskolai életszituációk által: egy osztályon belüli gyökeres változások az osztályfőnök betegségét követően, a tanár kollega együttérzése és segítségre való törekvése, a diákok az elszánt cél melleti kitartása, az ,,egy a sok ellen’’ helyzet pszichológiája, a sértett tanár heves reakciója és mindezek teljes fokozódása, elfajulása ahhoz vezetett, hogy kérdőre vonjuk magunkat. Mi is okozta mindezt, hol is lehetett volna ezt megállítani, esetleg más forgatókönyvet írni a történéseknek, és, hogy ez megtörténhet-e a való életben. Fontolgatásaink szavakban is kibontakoztak a színdarabot követő, közös megbeszélés folyamán, amikor a benyomásainkat megtárgyaltuk és elemeztük a történteket. Ez a végső, darabon kívüli beszélgetés nem csak előnyös, de rendkívül nélkülözhetetlen is volt. Kellett. Így, egy családias hangulatot sugárzó érzéssel hagytuk el a termet, ezzel mégjobban realizálva azt, hogy kiléptünk a 10. B-sek bőréből. Biztosak vagyunk benne, hogy az osztályból eddig senki nem élt át ehhez hasonló élményt, ezért is számított egy meglepő újdonságnak ez az egész. A direkt részvétel által sokszorosan megélénkültek a történtek által kifejtett benyomásaink, ugyanis a saját bőrünkön érezhettük a történéseket. Jelen voltunk. Így milliószor élethűbb volt, mintha a konfliktus vagy történés-sorozat film vagy szöveg által próbálna tanítani minket.

Hálásak vagyunk azért, hogy még ha csak rövid időre is, de Evelin, Ilka, Milán és Adrián osztálytársai lehettünk, Tamara tanárnő felügyelete alatt. Köszönjük.

Nagy Sarolta, XII. D

Fontos tudni, hogy nem előadás, hanem történet, amely sorsának szereplői és írói mi voltunk, ezért jelenthetem ki, hogy a négy év margórája, pont időben talált meg minket ez a színházi élmény. Ledöbbentő volt látni az osztálytársaink karakterét érvényesülni úgy, ahogy mi még sosem láttuk, teljesen csapatépítő jellege volt, segített kikerülni a komfortzónánkból és hátrahagyni a gátlásainkat. Ugyanis, a színészek lassan vezettek rá arra, hogyan tegyük hitelessé a karakterünket, hogyan álmodjunk meg valakit, aki nem mi vagyunk. A történetben megélt epizódok, mindenkire nagy hatással voltak, mivel a helyszín hitelessége és a mindennapi sztori elbeszélése, könnyedén hozzásegített, ahhoz, hogy mi is játszani tudjuk a szerepet. Rengetegszer hallottam véleményeket, hogy “úgy beleszóltam volna ebbe a részbe” vagy éppen, “kiálltam volna a másikért ebben a helyzetben” és mégsem tettük, a történet szálát nem mertük rábírni, hogy teljes fordulatot vegyen, de néhányszor azért löktünk egyet a részek menetén, annyira magával ragadó volt, hogy teljesen megfeledkeztünk a történet valódi lényegéről, értékéről. Tökéletes tükörképe volt a mindennapi életünknek, hogy sokszor a mellékes dolgokra óriási hangsúlyt fektetünk de emellett, megfeledkezünk a lényegről, maga a tett miértjéről. A történetben is sokszor a kicsinyes dolgok hatására, foglaltunk állást valamelyik szereplő oldalán, miközben elfelejtettük, hogy milyen is az osztálytársak között a kapcsolat, milyen rosszul is bánnak egymással, aminek láthatóan közösség romboló ereje volt. A történettel együtt, mi is annyira koncentráltunk egy eszközre, hogy az, elvesztette időközben értékét, nem létezett többé a jó cél érdeke, hanem a szemünk előtt mentek tönkre az emberi kapcsolatok amik összetartották a jó célt. Az ár belesodort a történet közepébe, ahol ki csodálkozva, ki fokozott pulzusszámmal próbálta feldolgozni, milyen hatással is volt rá ez a tantermi történet. A végén volt egy beszélgetés, hogy tudjuk kifejezni, mit is éreztünk egész ezidáig. Talán ez volt a legjobb, megérteni, hogy sokszor utólag gondolkodunk, hogy mit hogyan kellett volna, és nem a pillanatban érvényesülünk helyesen. Olyan volt mint egy “élet szimuláció”, ami egy új karaktert adott nekünk és megtapasztalhattuk, hogy rengetegszer az egyén nem mer érvényesülni a közösség ereje miatt, marad abban a körben ahonnan kiszabadulni gyakorlatilag lehetetlen. Másodjára már mi is másképp csinálnánk, valószínűleg nem hagynánk magunkat annyira irányítani, viszont az életben sem mindig van második esély, ami valahogy így a négy év végének közeledtére megmutatta, hogy a pillanat hevében kell talpraesettnek lenni és a tetteket jól kezelni, illetve hogy az emberi kapcsolatokra fokozott figyelmet kell szentelni és az egész csak úgy tud jó lenni igazán, ha kellő energiát fektetünk bele. A történet mélysége mindenkiben nyomott hagyott, ami hozzásegített, ahhoz hogy jobban kiismerjük az embereket akikkel nap mint nap körül vagyunk véve és sokszor a dolgok mögé tudjunk nézni, mert nem a felszín az, amin változtatni kell, amire vigyázni kell. Hanem az, ami mögötte van. Ezt láttuk mi is ebben a történetben, ami mögötte van.

Fóri Nóra, XII. B

Azon szerencsés diákok közé sorolhatom magam, akihez a színház érkezett és nem neki kellett a színházba mennie. A múlt hét alkalmával volt szerencsém megtekinteni a Vérszirom című osztálytermi előadást, a Tomcsa Sándor színház kiváló színészeinek előadásában.

Számomra egy igazi katarzis élményt nyújtott, egyszerre nevettem és borzongtam az előadás folyamán. Talán a legtalálóbb kifejezés, amely megközelítheti az átélt pillanatokat az az érzelmi hullámvasút. Egyszerre megdöbbentő és tanulságos, hiszen tökéletesen tükrözi a társadalmunk mindennapi problémáját, a kommunikáció hiánya miatt kialakuló radikális konfliktus helyzeteket. Véleményem szerint az előadás ráébreszti a nézőket arra, hogy mennyire fontos az egymás iránti tisztelet, az hogy mindemellett legyen saját véleményünk és merjük is felvállalni azt, ugyanakkor, hogy néha vannak pillanatok, amikor a személyes sérelmeket félre kell tenni annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottak legyenek a szürke hétköznapok. Nyugodt szívvel ajánlom az előadást mindenkinek, aki szeretne picit kiszakadni a realitás béklyóiból viszont annak a személynek is meghatározó élmény lehet, aki úgy érzi szüksége van egy úgynevezett tükörre, ahhoz, hogy tisztábban lássa a mindennapok rohanó sokaságát.

Lukács Kamilla, XII. C

 


A TAMÁSI ÁRON KÖZALAPÍTVÁNY ÖSZTÖNDÍJPÁLYÁZATÁNAK EREDMÉNYHIRDETÉSE

Szűcs-Olcsváry Melinda  |   máj. 17, 2021  |  Hírek

A Tamási Áron Közalapítvány a beérkezett pályázatok értékelése nyomán meghozta döntését: 2021-ben az egyetemi tanulmányok idejére szóló, tanévenkénti 150.000 Ft-os ösztöndíját

GERÉB JANKA XII.B

osztályos tanulónak ítéli, kimagasló tanulmányi eredményéért, a különböző szintű szaktárgyi versenyeken való eredményes szerepléséért, az iskolai és iskolán kívüli közösségi életben való szerepvállalásáért.

Az idei évben még négy igen kiváló pályázat érkezett. Ezért a kuratórium úgy döntött, hogy az egyszeri, egyetemkezdést megkönnyítő 100.000-100.000 Ft-os támogatást kivételesen nem két, hanem az alábbi négy tanulónak ítéli oda:

KOLUMBÁN KAROLA XII.D

LUKÁCS KAMILLA XII.C

MÁTYÁS EMŐKE IBOLYA XII.B

SEBESTYÉN IMELDA XII.E  

Mindannyian sikeres egyetemi felvétel esetén jogosultak a megítélt támogatásra.

Budapest, 2021. május 15.

A. Szabó Magda, elnök