Nyolcadikosaink is elballagtak. Ezennel elhagyták a közoktatás általános szintjét, ami azt jelenti, hogy egy 9 éves időszak után június 9-én csak nekik szólt az iskolacsengő és a főtéri templomok nagyharangja.
VIII. osztály, osztályfőnök: Tamás Szilárd
A ballagási ünnepség a szokásokhoz híven szentmisével kezdődött. Ilyés Lehel iskolalélkész a tőle megszokott, frappáns és szemléletes módon idézte fel azt az időszakot, amelyet most kisballagóink maguk mögött hagynak.
Milyen menő lenne, ha a kicsi Gimi udvarán lenne egy varázslatos iskolabusz, és lennének hozzá vagányabbnál vagányabb alkalmazások. Ha másodpercek töredéke alatt képesek lennénk utazni az időben, - a múltban és a jövőben -, ha áthidalhatnánk térbeli korlátokat egy-egy unalmasabb iskolai napon; de talán a legizgalmasabb az lenne, ha egy napra neked, egy teljes iskolai napra lehetőséged lenne a varázslatos iskolabusz segítségével az osztályt, az osztályközösségedet oda vinned, ahová a leginkább húz a szíved.
Most gondold végig, hogy hová mennél a legszívesebben? Hová vinnéd el a többieket? (…)
Na, én gondoltam egy merészet! Ha valóban lenne egy varázslatos iskolabusz a kicsi Gimi udvarán, és mi tanárok tesztelhetnénk elsőként ezt az egészet, akkor tudjátok a tanárokat, hová vinném el?! (…) Elvinném egy továbbképzőre Örkényhez! Örkény István frappánsan, lényegre törően, ha kellett humorosan és őszintén egy percben megtudta fogni és átadni a lényeget. Képzeljétek el: egy perces órák ötvenkilenc perc szünettel :) … - hát ez lenne egy varázslatos élet a Gimiben!
Az az igazság, hogy nincs varázslatos iskolabusz a Gimiben, és úgy gondolom, hogy ezzel még nincs is veszve semmi sem, hisz a képzeletünk határtalan. Vannak emlékeink, van élénk fantáziánk, vannak tanítóink és tanáraink, na és ott vagyunk mi, diákok, akik sok mindent megértünk és megírtunk.
Tanultunk itt is meg ott is. Voltunk kicsik a nagyok között, aztán nagyok a kicsik között. Ma pedig ballagunk. S ha nincs is az iskolánkban varázslatos iskolabusz, ma mégis arra hívlak, hogy egy pár pillanatra lépjünk vissza az időben, ne többet csak úgy egészen pontosan kilenc évet.
Aggódó anyukák különféle lurkókat, mint valami értékes kelméket hoztak el titeket a SZABÓHOZ, aki aztán a hozott anyagból kellett, hogy fáradtságos munkával, de dolgozzon.
És ötévnyi kemény munka után, vagy helyesebben során, ez a szabónő, Zsuzsa ezekből az értékes kelmékből a szorgos munka árán egészen szép, egyedi, a Tervezővel teljes összhangban megálmodott ruhákat alkotott. Nincs két egyforma köztetek.
Van, aki nyáron született, van, aki télen vagy ősszel. Van, aki jól tanul, van aki szépen énekel, van aki a bőrt rúgja a szünetben szívesen, - és ettől vagytok egytől-egyig értékesek, hogy Isten megálmodott, a szüleitekkel együtt életet adott nektek, és most egymással és velünk ajándékozott meg titeket, hogy egy varászlatos iskola, egy kincsesbánya megismételhetetlen értékei legyetek.
S ha csak négy évet utazunk vissza a múltba, akkor a tanítónéni, a tanci személyét felváltották a tanárok. Valami teljesen megváltozott. De időközben tanultatok itt is meg ott is, s lassan mindegyik épület a szemetek láttára megújulhatott. Ami nem változott, hogy macskaköves utakon jöttél és mentél a Gimiből a Gimibe.
S amíg koptattad a köveket, a te életed, személyiséged, egyéniséged is formálódott, változott. A macskaköves út, olyan, mint egy jó közösség, ahol egymásra, egymáshoz épülnek a darabok, formálódnak, illesztődnek, hogy SZILÁRD és jól megalapozott úttá legyenek, de csakis egymással együtt, egy jó cél érdekében.
Ne feledd, mindegyik kőnek helye van, adottságainak megfelelően mind-mind egy út részei! Ahogyan nektek is volt és van egy közös utatok, ahol a szüleitek, a tanáraitok, a nevelőitek szerves részei voltak az útépítésnek.
Azonban ennek a tanári karnak - akik benneteket tanítottak – van egy kivételes egyénisége, egy tanár, jobban mondva tanárnő, aki éjjel-nappal a suliban van, nem számolva a széllel, a hóval, az esővel, vagy akár az éles napsütéssel. Vakációban és iskolaidőben ott áll szótlanul az udvarra néző fali fülkében, és egyetlen egy mozdulattal generációk egész sorát arra tanítja, hogy: Hallgasson a szívére! / Hallgass a szívedre! És ezt a tanárnőt, úgy hívják: Mária. Egy édesanya, aki szívébe zárta a legnagyobb csodát, az Isten Fiát, a legértékesebb Kincset. Sokan mondhatják neked, hogy hallgassa szívedre, de ma veszélyes egy olyan szívre hallgatni, amelyben nincs jelen az Isten. Mária arra tanít minket, hogy fogadjuk be az életünkbe, a szívünkbe az Istent, és hallgassunk a szívünkre!
Egy olyan iskolának voltál a diákja, amelynek még a falai is üzennek, és egy olyan diákja voltál az iskoládnak, akinek az élete, még sokaknak üzenhet. Ez kihívás, így élni az életet!
Tudod, a legszebb ünnep a szeretet. S neked minden napod egy ünnep lehet. Ha majd egyszer megkérdezik az életben tőled: Miért kell ünnepelni a szeretetet? Akkor bátran válaszolj! Azért, hogy eszünkbe jusson, újra szeretni! Hogy eszünkbe jusson, mi a szeretet!
Mindennap jusson eszedbe, hogy itt nem volt varászlatos iskolabusz a Gimiben, de itt megtanulhattad, hogy mi a SZERETET. A legnagyobb varázserő, ami átformálhat minden emberi szívet.
Szabó Zsuzsa tanító néni gyönyörű keretbe foglalta végzőseink kicsi gimis kilenc évét. 9 évvel ezelőtt ő volt az, aki bevezette az akkor még pici lánykákat és kisfiúkat a gimis életforma rejtelmeibe, most ő volt az, aki frappáns hasonlataival kivezette gyönyörű fiataljainkat, utat mutatva nekik a középiskolás lét felé.
Kedves diákok, tisztelt ünneplő közösség!
Iskolánk ezen ünnepségét kisballagásként nevezzük. Nyolcadikosaink elhagyják a közoktatás általános szintjét, ami azt jelenti, hogy 9 éves időszak után ma csak nektek szól iskolacsengő és a főtéri templomok nagyharangja.
Szeretem iskolánk különös élőszövetét, amelynek legdinamikusabb, legzajosabb része ez itt, a kisiskoláé. Ezt szövögettük együtt veletek és szüleitekkel az elemi tagozat öt évén keresztül, majd tanáraitokkal folytattátok. Ez az élő szőttes hol elvékonyul, hol újraszövi önmagát, hol összezsugorodik, hol kiárad és beteríti a Patkót.
A szövésben az egymásra merőleges szálrendszerek összekapcsolása, valamint a szálak egyénenkénti kötése annál bonyolultabb, minél nemesebb anyagot használunk. Ennek az élőszövetnek ráadásul minden szála más, egyedi és megismételhetetlen. Maga a terveztt minta is legalább olyan bonyolult, mint négynyüstös viseletünk. Ezt a figyelmes összehangolást végzi a Vezetőség.
Kedves nyolcadikosok!
A gimi, minden napra tartogat valami meglepőt és évről - évre színpompásabb, értékesebb. Legtöbb értéke szemnek láthatatlan, azonban találtunk mérhetőket is. Felkérem iskolánk igazgatóját, Laczkó Györgyöt, értékelje az eltelt négy év kimagasló eredményeit és jutalmazza nyolcadikosainkat.
A 2022-23-as tanévben
III. tanuló, valamint országos matematika versenyek díjazottja: Bokor Máté
II. tanuló, korábbi években a Mikes Kelemen magyar nyelv és irodalom tantárgyverseny országos szakaszának résztvevője: Szász Jenő
I. tanuló, a Simonyi Zsigmond helyesírási verseny Kárpát-medencei szakaszán többször is a díjazottak közt volt, idén Simonyi-éremmel tért haza Budapestről: Székely Ágnes
A négy év tanulmányi eredménye alapján évfolyamelső: Székely Ágnes (10.00)
Különböző tantárgyversenyeken kimagasló eredményeket értek el:
• Csiki Zoltán-Ádám bírkózó, aki egyéni versenyen országos harmadik, csapatban pedig többször országos első helyezést szerzett
• Cseke Péter-Márk síző, aki magyar és román műlesiklás valamint óriásműlesiklás bajnok, nemzetközi versenyeken is elismerésben részesült
• Pintyó Nóra atléta, aki középiskolás országos gátfutásban ezüstérmet, korosztályos országos döntőn pedig bronzérmet szerzett
• Szász Ákos, atléta, aki országos versenyeken elismerésben részesült
• Szász Kristóf atléta, aki országos megmérettetéseken elismerésben részesült
• Szűcs-Olcsváry Zete, aki országos atlétika versenyeken szerzett elismerést és angol tantárgyverseny országos szakaszának résztvevője
Kedves álomszövő nyolcadikosok!
Az elvégzett munka végén a legnehezebb a köszönetnyilvánítást összegezni. Főként azért, mert egy Patkónyi embernek tartozunk hálával és nagyrabecsüléssel ezért az élő szövetért. Köszönetet mondunk Tamás Szilárd osztályfőnöknek és a tanáraitoknak, akik foglalkoztak veletek óráról órára. Köszönet, a szülőknek és a családoknak, hogy együtt tartanak benneteket.
Kívánok sikeres vizsgát! A viszont látásra!
Bekő Melinda Erzsébet, igazgatóhelyettes tudatta a nyolcadikosokkal, hogy ki kell szállniuk a 9 éve robogó vonatból, mert ez a szerelvény eddig jött. Ugyanakkor biztatta végzőseinket, hogy ne késsék le a csatlakozást, mert a következő vonat egyenesen a hegyre visz.
Tisztelt Szülők, Nagyszülők, Családok, Kollégák, Vendégek és Meghívottak! Kedves VIII-os, ballagó diákok!
Örömömre szolgál, hogy ezen a fontos napon szólhatok hozzátok. Áprily Lajos egyik versének soraival indítok:
„A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.” (Áprily)
A gondolataimnak milyen más címet adhatnék, mint: utazás a hegyre. Ugyanis a soron következő gondolataim is részben egy utazásról szólnak. A tiétekről.
Személyes élményemből indítok. 1996-ban megadatott számomra, hogy néhány hónapot a tavak és hegyek, a rend, a kiszámíthatóság és a pontosság országában éljek. Azon a tavaszon különleges utazásban volt részem: egy csapattal fel kellett utaznunk Európa egyik legmagasabb csúcsa, a Jungfrau alá. Interlakenből indult a vonatunk. Kedélyes, gyönyörű utazás volt a hegyek között. Azt gondoltuk, ennél szebb, már nem is lehet. Aztán megálltunk Grindelwaldban, vonatot kellett váltani. Fölöttünk a magas hegyek. Elmondták: ez, a vonat csak eddig jött. Innen, egy teljesen másik visz fel minket a hegyre, a hegycsúcs alá. Az lehetetlen! – gondoltuk. Aztán átültünk, és a másik vonat elindult. Először síkon haladt. Aztán kapaszkodni kezdett. Nem értettük, hogyan. Szinte éreztük, mindjárt visszacsúszunk ezen a gyönyörű tájon! Kinéztünk, és megláttuk, hogy különleges fogaskerekes szerkezet tart meg a visszacsúszástól. A vonat kapaszkodott, és egyre feljebb vitt. Hihetetlen magasba kerültünk. Szép volt lent is az utazás, felejthetetlen volt a táj. De itt, fennebb kibeszélhetetlenül gyönyörű volt! Így érkeztünk meg a több ezer méteres magasba, Európa teteje alá!
Kedves Diákok! A ti tamásis utazásotok ilyen. Ezelőtt évekkel beszálltatok egy vonatba, egy szép állomáson. Életetek utazása kezdődött el. Tanítótok volt a kalauz. Integettek a családok, elindult a vonat. Egy fülkében, mesés út vette kezdetét. Szép esztendők! Új meg új völgyekben kanyargott a vonat. Minden megtett szakasz új élmény volt, addig soha nem látott világ.
Most pedig, sorsdöntő állomáshoz érkeztetek. Itt ki kell szállni. Ez a vonat eddig jött. Innen, nem megy tovább.
És tele vagytok izgalommal, mert egy másik vonat vár rátok. Az a vonat felvisz benneteket a hegyre.
Nálatok a csomagotok? Kezetekben a jegyetek? Kapaszkodó következik. Meredek lesz az út, de föl lehet jutni!
Eddig is nagyon szép volt az utatok! De, ezután másképpen lesz szép!
Európa egyik csúcsa vár! A Tamási Áron Gimnázium vár! A Gimi vár! Ne késsétek le ezt a csatlakozást!
A hegyek alá érkeztek! Oda visz az új vonat. Ez az állomás csak egy újnak a kezdete számotokra. Mi pedig, ott fenn is várunk rátok, hogy megmutassuk a Gimi magaslatából, hogy milyen szép a világ! Mennyi gyönyörűsége van! Vár rátok a magasság! Vár rátok a hegy!
Készen vagytok? Akkor, indulás! Mindent bele! Találkozzunk a hegyen! Onnan kiáltsunk majd egy ős evoét!
Hálásak vagyunk tanítótoknak, osztályfőnökötöknek, tanáraitoknak, akik eddig elkísértek benneteket.
Hálásak vagyunk szüleiteknek, családotoknak, akik benneteket e szépséges utazásra beírattak.
Sok sikert kívánok nektek, Isten áldásával!
A hetedikesek nevében Nagy Veronika búcsúzott a ballagóktól.
Tisztelt tanárok, szülők, meghívottak! Kedves nyolcadikosok!
Nem tudhatom, hogy milyen érzés van bennetek, de elképzelem, hogy mindenikőtök különleges napnak éli meg a mait.
Megpróbáltam elképzelni milyenek lehettetek kisdiákként... Kilenc éve, hogy először átléptétek az iskolánk kapuját. Minden új volt számotokra, talán kicsit izgultatok is. Új közösség várt rátok, az óvó nénit felváltotta a tanító néni, aki kézen fogott benneteket, és társatokul hívva Vackort, segített az első lépésekben, tudásotok alapjainak elsajátításában. Nevetésetek az iskola udvarát örömmel töltötte meg, amikor kicsengettek.
A negyedik osztály végén lezárult egy fejezet, egy újabb kapuhoz érkeztetek, amely újabb kalandokkal kecsegtetett. A tanító néni helyett osztályfőnök és tanárok jöttek az osztályterembe, újabb kihívásokkal találkoztatok. Azokat az osztálytársakat, akik ötödiktől csatlakoztak hozzátok, tárt karokkal vártátok és befogadtátok. Erős osztályközösség alakult ki, aminek bizonyosan ára volt. Olyannyira erős, hogy még az online oktatás se tudta megingatni. Az évek során együtt nőttetek, együtt sírtatok és kacagtatok. Vitáitok csak megerősítettek benneteket. Erőfeszítéseitek eredményesek voltak abban is, hogy sok tudást halmozhattatok fel, amely olyan érték, mit soha senki nem vehet el tőletek.
Most útelágazáshoz érkeztetek, kedves nyolcadikosok, ahonnan sok irányba lehet elindulni. Melyik lesz a legjobb irány és milyen lesz a következő állomás?
Erre még nem tudhatjátok a választ, de egy bizonyos: a nyolcadik osztály végén az életetek egy tartalmas szakasza lezárul. Bár a régi útnak vége van, az új útirány már kivilágosodni látszik.
Biztosan ti is mind ismeritek a széles és keskeny út példázatát. A kényelmes ember a széles, könnyebbik utat választotta, viszont a megfontoltabb, szorgosabb a keskenyet. Ez utóbbin az átmenetel macerás és munkás volt, ám az útnak a végén mindenki megkapta a neki járó jutalmat.
Ti is hasonló helyzetben vagytok: választhatjátok a könnyebb és álomszerűbb utat, de ugyanúgy a nehezebb, de szebb kilátásokat ígérőt is, és utatok végén majd elnyeritek a méltó ajándékot:
a kinyíló kaput, mely négy évig újra része lesz mindennapjaitoknak: beenged és elbocsát, befogad, alakít és elenged szabadon szállni a tiszta kék ég felé... Tisztán, szépen.
Lassacskán búcsúzkodni kezdtek, egymástól, tanáraitoktól és tőlünk, az itt maradóktól. Idővel eljön az a pillanat, amikor az osztályközösségnek szét kell válnia: ahogy az alma is megérik és leesik a fájáról, ugyanúgy az osztályközösség is eljut arra a pontra, hogy megérjen, és szerteszét ágazó utakra térjen. A búcsú mindig a legfájdalmasabb, de nem szól örökre, ezzel biztatlak, és ha nagyon hiányozna ez a néhány év, bármikor visszaemlékezhettek a kicsi Gimi varázsára, itt maradó társaitokra, tanáraitokra...
Kívánok nektek, elballagó nyolcadikos diákok, sok sikert a továbbiakban, és minden elképzelhető jót. Az Isten áldása kísérjen benneteket, bármilyen úton indultok is tovább.
Ti magatok nyitott kapuk legyetek, a szeretet országának kapui. Nyíljatok meg a jó előtt, engedjétek át magatokon a tudást, nyissatok embertársaitok irányába. És záruljatok, ha meg kell védenetek magatokat, a lelketek tisztaságát.
Legyetek kíváncsiak és nyitottak, illetve óvatosak, megfontoltak. A jövő kapuja nyitva áll, hajrá! Jó utat, szellemi kalandokat!
A ballagók nevében Szász Jenő végzett számadást.
Tisztelendő Atya, tisztelt Igazgatóhelyettes asszony, tisztelt Osztályfőnök úr, kedves Osztályfőnök asszony, kedves Tanítónéni, tisztelt Tanárok, tisztelt szülők, kedves diákok, barátaim, bajtársaim!
Tudom, egy ilyen kicsengetésen, ballagáson a búcsúbeszédet mondó diák kellő komolysággal, érettséggel kéne kezelje a helyzetet, de az engem ismerő személyek tudhatják, hogy ez nekem nem igazán fog menni, már csak azért sem, mert Péter megint csücsörít és a haját igazítja a sorok között.
9 éve ismerjük egymást, ezalatt az időszak alatt 3 épület, 3 osztálytermébe volt szerencsénk járni.
Voltak jó és rossz napjaink egyaránt, de ha visszaemlékszem, többnyire csak a szép és vicces dolgok jutnak eszembe, mint például amikor harmadikosan, a Szent Miklós kupán, legyőztük a negyedikeseket, vagy az ominózus budapesti kirándulás, esetleg Bali megszokott késései.
Ezekért a pillanatokért is roppant hálásak vagyunk Zsuzsa Tanító néninek, avagy „tancimanci”-nak, ahogy Márk mondaná, aki az évek során megtanított minket írni, olvasni, sakkozni, furulyázni, felszerelt minket rengeteg bölcsességgel és életrevalósággal, de legfőképpen azt köszönöm neki, hogy egy értékrendet is adott nekünk, méghozzá egy csodálatosat, ami valóban meghatározza az egész életünket. Köszönjük, Tanító néni!
Miután kirepültünk az O-IV fészkéből, megismerhettük tanárainkat és az osztályfőnökünket, Nemes Ildikó oszi nénit, aki már az első napon nagy szeretettel üdvözölt bennünket. Hálásak vagyunk neki és az összes tanárunknak egyaránt, azonban a hála szavai igazán tegnap születtek meg bennem az utolsó, búcsúzó magyar óránkon. Amikoris a Tanárnő feltett egy kérdést: „Mit visztek magatokkal?” És ezúttal nem egy regényről volt szó és nem is egy kirándulásról, hanem az együtt eltöltött időről, erről az elmúlt négy és kilenc évről.
Gondolkodtam és végül ezt írtam a kis, újonnan kapott noteszkémbe: Azt hiszem, egy családot.
Elmondhatom, hogy 9 év alatt osztálytársaim testvéreimmé váltak, tanáraim, mondhatni, pótszüleimmé.
Ők valódi szülői szeretettel vezettek minket végig eme-olykor göröngyös- úton, elég „Miszisz Tícsör” végtelen odafigyelésére, Ozsváth Imola tanárnő féltő szeretetére, esetleg Deák Zsuzsa tanárnő tanácsaira, Péter István és Máthé Attila tanár urak izgalmas óráira, Tőkés Ildikó látványos kísérleteire, vagy Gellért tanár úr vicces próbáira, a Barni tanárbácsival játszott komoly foci meccsekre, László tanár úr bukaresti kirándulására, Jakab Hanga tanárnő reggeli mosolyaira, Kelemen Éva hangulatos és részletes magyarázataira, Tarzícia nővér üzeneteire, Sándor Gyöngyi tanárnő kedvességére, Erzsébet tanárnő vezényletével elkészített remekművekre, vagy éppen Szőcs Annamária tanárnéni segítségeire gondolnunk. Természetesen az osztályfőnökünk sem maradhat ki a felsorolásból Tamás Szilárd (Sziluka), akiből még szidás közben is áradt a szeretet, pedig nem kellett sokszor ehhez a módszerhez nyúljon, hiszen híresek vagyunk, voltunk a remek viselkedésünkről, példás magatartásunkról. Igaz, Oszi úr? Na jó! Ez talán túlzás, de az már biztos, hogy az oszi bácsi, finoman szólva sem számíthatott a miénknél jobb osztályra, már ami a rosszalkodást illeti.
Valóban nem voltunk szentek, sőt, olykor talán kifejezetten rosszul viselkedtünk (a felnőttek szerint), de mégis elmondhatom, hogy talán emiatt lett ilyen emlékezetes ez a kilenc év, talán emiatt fogunk oly sokan, ilyen szeretettel visszaemlékezni az együtt eltöltött időre.
Kilenc év alatt életre szóló barátságokat kötöttünk, kilenc év alatt életre szóló emlékeket teremtettünk, kilenc év alatt életre szóló beszélgetések hangoztak el köreinkben, kilenc év alatt világmegváltó ötleteink voltak, kilenc év alatt életünk legőszintébb nevetéseit hallattuk, kilenc év alatt életünk eddigi legszebb időszakát éltük meg.
Gondoljunk bele, ezekután fogunk új, bizalmas kapcsolatokat létesíteni? Fogunk újabb és újabb emlékeket teremteni, vagy éppen eltengetjük napjainkat a híres „régi szép időkkel” kapcsolatos nosztalgiával? Fogunk őszinte és mély beszélgetéseket folytatni másokkal, vagy megmaradunk a „Szia, hogy vagy” -nál? Fogunk még gyermekfejjel világraszóló gondolatokat szülni, vagy elfogadunk mindent pont úgy, ahogy van, hiszen úgysem a mi dolgunk? Képesek leszünk ezután is őszintén, szívből nevetni?
Röviden, leszünk-e még mi gyerekek, vagy beleszürkülünk mi is a hétköznapokba, mint sokan mások, akikkel szembe mész az utcán? Merünk-e még gyerekek lenni?
Richard Powers azt írta, hogy „a csillagászatban és a gyerekkorban sok a közös vonás, mindkettő olyan tényeket kutat, amelyek túl magasak neki.”
Én ehhez kívánok nektek nagyon sok erőt, kedves barátaim, hogy merjetek kutatni, merjetek nagyokat, sőt hatalmasokat álmodni, hiszen befektetett munkával bármi, tényleg bármi lehetséges. És én tudom, hogy ti külön-külön mind képesek vagytok mindannak a megvalósítására, amit a fejetekbe vesztek, hiszen valamennyien nagyon értékes és különleges személyek vagytok, tele tehetséggel.
Köszönöm nektek ezt a csodálatos kilenc évet, és remélem, hogy bár most az osztályunk útja a végéhez ér, mi mindörökké egyek maradunk.
Köszönöm, hogy meghallgattatok, Isten veletek!
Simó Vazul végzős, zavarbaejtő bölcsességgel szólt ballagó társaihoz és biztatta őket, hogy engedjék el az esetleges félelmeiket.
Tisztelt tanárok, kedves osztálytársak, szülők!
Sokat gondolkodtam, hogy milyen témáról beszéljek amit fontosnak érzek az általános köszöntéseken és elköszönéseken túl. Jenci tökéletesen összefoglalta az osztály együttöltött éveit, így én arra gondoltam, hogy egy olyan témáról fogok beszélni ami mindennapjaink része, meghatározza az életünket és személyiségünket, mégis nagyon kevés szó esik róla.
Félelem.
Kisgyermekkorban félni a pókoktól, szuritól, sötéttől. Az iskolás és egyetemi években a rossz jegyektől, felelésektől, beszédet mondani egy nagy közönség előtt, és persze az abszolválótól. Később a munkahelyen fizetésemelést kérni a főnöktől, hónap végén aggódni a gázszámláért. Felnőttként gyerekeink, szeretteink egészségét félteni. Aztán életünk alkonyán félve várni a véget.
Bár minden félelem más, mégis van néhány közös pontjuk, ilyen a tehetetlenségtől, a kudarctól és az elutasítástól való félelem.
Alapvetően úgy gondolom, arra vagyunk nevelve, hogy ne hibázzunk, lehetőleg tökéletesen végezzük el a feladatainkat. Ha ez nem sikerül, akkor azt kudarcként éljük meg.
Vajon valóban így kell tennünk?? Idézem Denzel Washington szavait: ,,Ha nem hibázol, nem próbálkozol eléggé, elismétlem még egyszer, Ha nem hibázol, nem is próbálkozol eléggé. Hogy kapj valamit, amid még soha nem volt olyant kell tegyél, amit még sosem csináltál”.
És ki tudná hibátlanul, kudarc nélkül végrehajtani a feladatait amit még sosem csinált? Többnyire senki. Ha megpróbáljuk és nem sikerült, mi akkor is nyerünk. Tapasztalatot. Legyőztük a legnagyobbat, amit lehetett: a saját félelmünket. És ennél nagyobb győzelem nem hiszem, hogy lenne, mert ezzel szabadul fel minden gát, akadály, hogy előre lépjünk. De ha meg sem próbáljuk, ugyanott fogunk maradni, ahol eddig is álltunk. Az életünk nem halad tovább.
Képzeld el, hogy ott vagy a halálos ágyadon és körülötted lévő szellemek képviselik a kihasználatlan lehetőségeidet, a tehetségedet amiket eltékozoltál. Ott állnak körülötted dühösen, csalódottan és szomorúan. Tehát azt kérdem tőletek és magamtól: Hány szellem lesz majd az ágyad körül és hány van jelenleg is ott?
Kedves osztálytársaim! Kérlek ne engedjétek, hogy a félelem irányítsa az életeteket.
Ha van egy álmotok, célotok, dolgozzatok meg érte, hogy este abban a tudatban feküdjetek le, hogy mikor eljön az idő egy szellem sem fog meglátogatni.
Az ünnepi műsor keretében Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című versét Székely Ágnes mondta el, a hetedik osztályos Ferenczy Panna versét osztálytársa Vajna Hanga tomácsolta. A hetedikesek és a nyolcadikosok a dallamok szárnyán is búcsúztattak, és elköszöntek. Gitáron játszottak József Áron, Székely Ágnes és Sűkős József–Soma, felkészítő tanár: András Gellért tanár úr.
És aki gondoskodott arról, hogy e szép nap emlékei majd gyönyörű színes fotókként gazdagítsák életünk albumát, az ezúttal is Dávid Attila volt.
Hatalmas köszönet érte!
