Következik a megyei szakasz 2025 márciusában Csíkszeredában.

Boros Barna testnevelőtanár
 

Mindkét csapat megnyerte a megyei szakaszt. 

November 28-án  Kolozsváron volt megszervezve a megyék közötti (zóna) szakasz. Mindkét csapat az előkelő III. helyezést érte el. 

Gratulálunk nekik! 

Boros Barna és Lukács Levente testnevelőtanárok
 

Iskolánk egy hét eltéréssel szervezte meg a városi sportcsarnokban a fiú (december 4.), és a lány (december 10.) városi kosárlabda bajnokságot a középiskolásoknak.

A fiúknál hét, a lányoknál hat csapat mérte össze a tudását. A csapatok lelkesek voltak. Jó volt a játék színvonala. 

Mindkét esetben a csoportból elsőnek továbbjutó gimis csapat döntőt játszott, és azt fölényesen meg is nyerte. 

A városi első hely megnyerése után készülünk a megyei megmérettetésre. 

Lukács Levente testnevelőtanár
 

 
Kolozsváron 2024. december 7-én zajlott a BBTE-Közgazdaság és Gazdálkodástudományi Kar és a Gazdasági Tanácsadó Klub által 12. alkalommal megszervezett versenynek a döntője. 

A középiskolásokat megcélzó üzleti terv versenyre idén a gimiből 14 diák jelentkezett különböző csapatokba szerveződve, akár más középiskolák diákjaival együtt készülve.  A versenyre jelentkező 35 csapat közül az idén is csupán 20-at hívtak a kolozsvári megmérettetésre. Az érkező csapatokat csoportokba sorsolták, ahonnan csupán az elsők jutottak a végső döntőbe.

Sokakat meglepett a végső döntőbe jutó CsAjBaRé csapat teljesítménye, mivel Szabo Csenge, Bencze Ajnácska, Lőrincz Barbara, Lukácsi Réka X.B osztályos tanulók a legjobb eredményt érték el a gimisek közül. Nagyon szoros küzdelem után a fináléban a III. helyen végeztek. Külön gratulálunk nekik a többletmunkáért, hiszen úgy érték el ezt az eredményt, hogy még nem is tanulnak közgazdaságtant.  
 

A Benedek Elek Pedagógiai Líceum XII. B osztályos diákjával Bálint Csabával együtt versenyzett Geréb-Szőke Patrícia (IX. E) és Verzár Tamás (XII. D). Az ElectroSafe csapat üzleti tervét a zsűri különdíjban részesítette.  

Szintén nagyon sok munkát belefektetett az ötlet kidolgozásába a Gergely Péter (XII.A), Nagy Mihály-Bálint (XII. C), Parajdi Zsombor (XII. B), és a Szász-Péter Ádám (XII.A) alkotta Giminimiálbér csapat. Az erős csoportküzdelem után, sajnos most nem sikerült továbbjutniuk. 

Az idén is elkészült egy-két hiányzóval az esemény „összgimis” GTK-fotója, ahol a versenyzők és felkészítők  mellett ott állnak azok a volt gimisek is akik nem is olyan régen még iskolánkat képviselték ezen a versenyen és most a GTK aktív tagjai. 

Köszönjük, a rengeteg befektetett időt és energiát. Ha most nem is sikerült mindenkinek a díjazottak közé kerülni, mégis úgy gondoljuk, hogy a megszerzett tudás és tapasztalat mindenképp hasznos lesz a jövőben, ha ezen az úton haladnak tovább.

Dimén-Varga László és Bálint Csaba, 
felkészítő tanárok

Tetszett a rendhagyó irodalomórán felolvasott szöveg? Irány a könyvtár! Ha nem lehettél ott, de kíváncsi vagy, mi zajlik az edzőteremben? Irány a könyvtár! 

Olvasni vagány és szórakoztató! De van, hogy ébresztő. Ugye kíváncsi vagy magadra? Hát a világra, melynek lakója vagy? A könyv felráz és elgondolkodtat, tükröt tart, nézz magadba! Gyomorszájon rúg, de ez a fájás jó, mert érzed, hogy élsz, vannak érzéseid, gondolataid, és ezek a sajátjaid. Nem más életét éled az éteren lógva. Kapaszkodj, mint megmentő szalmaszálba az irodalomba!

Olvass magadról, kortársaidról, a te világodról! Ezt szolgálja a #kortársirodalompolcprojekt, melynek célja az olvasás népszerűsítése kortárs szépirodalommal.

A könyvállomány bővítése személyes felajánlásokkal történik. Hogy kik ajánlhatnak fel kortárs irodalmi műveket? Bárki.

De:

A rendhagyó irodalomórák meghívottjait arra kérjük, hogy adományozzanak saját alkotásaikból egy kötetet az iskola könyvtárának, a Gimis diákoknak dedikálva. És rendhagyó irodalomórák márpedig voltak, vannak és lesznek…

A Gimiben végzett, innen induló kortárs írókat, költőket, publicistákat arra kérjük, hogy amikor meghívottként rendhagyó irodalomórákat tartanak, hozzanak magukkal egykori iskolájuk könyvtárának egy sorozatot (ha maradt még nekik ajándékozni való példányuk), és dedikálják kései utódaiknak, hogy sokan olvassák, megismerjék őket. És a könyvtár emlékezik, átörökít, megőriz. Könyvet, tudást, gondolatot, emléket.

A #kortársirodalompolcprojekt első felajánlója Nagy Koppány Zsolt, aki 2024 novemberének közepén eddig megjelent teljes életművét, mintegy 10 dedikált kötetet adományozott a Gimnázium könyvtárának. Hála és köszönet érte.

A kötetek az olvasóteremben kaptak helyet, és kérésre kölcsönözhetők. Gyertek! Olvasni menő!

Ozsváth Imola, ötletgazda magyartanár
 

Járt már itt Térey János, Farkas Árpád, Bodor Ádám, Lackfi János, Grecsó Krisztián, Dragomán György, Szabó T. Anna, Kemény István, Filip Florian, Murányi Sándor Olivér, Závada Pál, Darvasi László, Márton László, Balázs Imre József és még sokan mások.

November 14-én és 15-én Nagy Koppány Zsolt, iskolánk egykori diákja látogatott el a Gimibe.

Különleges alkalmak ezek az író-olvasó találkozók.

A rendhagyó irodalomórák keretében az alkotás műhelytitkaiba pillanthatnak be azok, akik erre nyitottak, az írók maguk olvasnak fel műveikből, és egyedi alkalom nyílik a kötetlen beszélgetésre, közös fotózkodásra.

Közel 150 diák találkozhatott a két nap alatt a dombon ülő alma materből induló íróval, költővel, szerkesztővel, aki kérésünkre – a nagy érdeklődésre való tekintettel – írásban is válaszolt az elhangzott kérdésekre. A 9. A osztályos diákok kérdéseire időhiány miatt nem kerülhetett sor a beszélgetés végén, így ezeket hangfelvételen továbbítottuk NKZS-nak, aki kimerítő választ írt mindenkinek, melyet ezúttal is köszönünk neki. 

Ozsváth Imola magyartanár

Elsősorban én szántam magam orvosnak – édesapám nyomdokaiba kívánva lépni –, soha senki nem erőltette; szerettem volna orvos lenni, eléggé empatikus embernek ismerem magam, de sajnos a fizikát és a kémiát olyan szinten kellett volna tudni a felvételihez (a tét pedig az volt, hogy ha nem jutok be első próbálkozásra az egyetemre, visznek katonának), hogy nem mertem kockáztatni, és inkább magyar–angol szakra mentem, ahova tudtam, hogy képes vagyok bejutni. Édesanyám tanár, tehát mindig ott volt ez a lehetőség is pályaválasztásilag – és mivel kora gyermekkorom óta írtam (sőt amikor még nem tudtam írni, diktáltam anyunak a verseket), végül nem bizonyult rossz döntésnek a filológia. Egyetem után Magyarországra kerültem, és ott élek immár hosszú ideje, a gyermekeim is ott születtek. 

Mióta az eszemet tudom, írok (diktálok😊). Nem tudatos dolog volt ez, nem elszánás, elhatározás kérdése, egyszerűen ez buzgott fel belőlem, mint a forrásvíz. Van, aki fest, rajzol kiskorában, van, aki ötévesen zongorázik – én történeteket találtam ki. Minden embernek rendelt sorsa és útja van, ez meggyőződésem, ahonnan persze ki lehet siklatni, le lehet térni (és akkor boldogtalan élete lesz az illetőnek), de ha sikerül végigmenni rajta, nyugodt szívvel távozhat az ember, hiszen megtette, amire rendeltetett, amire (el)hivatott 

Az írás öröm; mindenki meg szeretné magát mutatni valahogy, és ahogy idősödik, mindenki szeretné, ha nem múlna el nyomtalanul az életből. Én szerencsés vagyok, hogy írónak rendeltettem, mert ezt – szemben mondjuk egy sportkarrierrel – egészen sokáig, a legvégsőkig lehet művelni. Annyi volt érdekes, annyi volt fontos egy ember életéből, amennyi hátramarad utána: amit épített, amit ültetett, amit alkotott, a gyermekei, az emlékezete. „Ha nem leszek, nem fogja tudni senki, / sorsomnak mennyi furcsa titka volt. / A hűlt sorok megannyi érckoporsó, / s a könyv, a könyvem gránit kriptabolt”, mondja Áprily Lajos a Vallomás című versében, és mégis csak ennyi marad – és jó, ha marad ennyi. A megélhetés másik kérdés: amiatt muszáj megalkudni, és ugyan az írásból magából nem lehet megélni, azért az írással szerzett rutinnal elég jól lehet boldogulni minden szövegalkotáshoz köthető szakmában. Persze, jön a mesterséges intelligencia, és ezt is elveszi tőlünk, de – remélem –, valakinek majd a mesterséges intelligencia által alkotott szöveget is át kell néznie, meg kell szerkesztenie. Egy kicsi emberi tényező mindig maradni fog ebben a munkában, bármennyire tökéletes lesz is a Gép. 

Regényeket, novellákat, tárcákat, humoreszkeket, tudományos szövegeket, forgatókönyveket, kritikákat és recenziókat írtam eddig, tavaly óta verseket is írok (mint „pályám” elején: remélem, ez nem azt jelenti, hogy közel a vég, a „pályám” vége). A regények esetében eleve könyvnek készül a szöveg, a kisebb lélegzetű művek pedig… varázslatos módon állnak össze könyvvé: mint amikor mágnest mozgatunk a papírra szórt vasreszelék alatt. Kiadják magukat, mondhatni. A regényeket minden évben tíz nap alatt írom meg (ennyi időt tölthetek Szigligeten évente, teljes alkotói csendben és termékeny magányban), utána persze még hónapokig, sőt évekig csiszolom; a többi műnemben és műfajban született szövegek folyamatosan születnek, mondhatni éjjel-nappal. 

Céges angoltanár voltam több mint tizenöt éven keresztül – munka volt ez, nem hivatás, ebből élt a család, muszáj volt. És ami muszáj, az soha nem elégítheti ki az embert, az csak… muszáj. Szerettem tanítani, és alakulhat úgy még az élet, hogy tanítanom kell, de felnőttoktatást nem szívesen vállalok már, esetleg iskolait, ahol még csillognak a szemek a tudás utáni sóvárgástól, és nem égtek ki a diákok, mint a felnőttek. Bár ez most túl fennkölt lett; tanítottam iskolában, és tudom, hogy az igazság rétegzettebb és bonyolultabb ennél. De akkor is és csakazértis. 

Mindenki magáról ír, mióta létezik irodalom, hiszen azt tudja csak írni, ahogy ő látja a történ(e)teket, ahogy önmagán keresztülszűri a világot. Csak van, aki szemérmesen E/3-ban ír, és vannak a kitárulkozó őszinték, akik E/1-ben. Természetesen az E/3 a nehezebb, mert ott csomó prózapoétikai kérdést meg kell oldani (honnan tudhat erről-amarról a szerző/elbeszélő/főszereplő, egyáltalán: mi köztük a kapcsolat, a dinamika, az identitás, erről mindjárt idézek is), míg az E/1 csábító mesélési módszertant tesz lehetővé, amely – mint minden csábítás – ugyancsak veszélyes: fennáll a túlzott szubjektivitás, a giccs, a szélsőségekben való tobzódás soha alul nem becsülhető veszélye. Engem mindig is foglalkoztatott a szerzői, narrátori, főszereplői identitás kérdésköre, az Amelyben Ekler Ágostra – emlékezünk c. könyvem egy fejezetében szerzőként éppen az olvasók kérdéseire válaszolva ezt ki is fejtem. Idézem: 

„Mi ez a sok felesleges ön- és olvasógyötrés a szerzői viszonylatok egymásba gabalyításával? 
Rendkívül okosan feltett kérdés. Kérem, mint minden perverzió esetében, itt is gyermekkorunk megrázó élményei között kell az okot keresnünk. 
Hétéves korunkban, amíg mások az udvaron játszottak és így hasizmuk felnőttkorukra kellően keménnyé vált, mi az ágyon heverészve Tamási Áron nagyszerű könyvét, az Ábelt olvastuk. Mármost ez az Ábelgyerek egyes szám első személyben meséli el lenyűgöző, eredeti és szeretnivaló stílben a vele megesett történeteket. Ott heverésztünk tehát, vakargattuk a hasunkat, olvastunk, ám a mindmáig visszavágyott idill nem tartott sokáig: hirtelen felugrottunk, földhöz vágtuk a könyvet és kiviharoztunk az édesanyánkhoz, aki éppen magyar nyelv és irodalom dolgozatokat javított, majd késhegyig menő vitát folytattunk le vele arról, hogy ha a szerzőt Tamási Áronnak hívják, a regény főhőse viszont az Ábel névre hallgat, akkor miért van egyes szám első személyben az egész?! Vagy Tamási volna Ábel? De akkor miért hívják Tamásinak? Esetleg Ábel azonos Tamásival? De akkor miért nem Áronnak hívják a főhőst? És így tovább, és így tovább, harcoltunk, kiabáltunk, veszekedtünk, zokogtunk. Szegény édesanyánk megpróbálta elmagyarázni, hogy mi a helyzet a fikcióval, a lírai énnel, mi a viszony az elbeszélő, a főszereplő és a szerző között, de velünk nem lehetett bírni. Valósággal dührohamot kaptunk, és ahelyett, hogy megpróbáltuk volna a tiszta logikával levezetett gondolatmenetet megérteni, sírva az udvarra rohantunk, ahol bánatunkban késő estig hasizomerősítő gyakorlatokat végeztünk. Este bocsánatot kértünk az anyukánktól, majd végigolvastuk az Ábelt, .urva mérgesen, mert továbbra sem értettük, mire fel az egyes szám első személy, ha Tamási Áron nem azonos Ábellal. 
Hát ez a borzasztó sokk (ettől eltekintve kellemesen telő, eseménytelen gyermekkorunk volt) okozza mind a mai napig, hogy ilyen könyveket írunk.” 

Nem, én folyton olvasok, ez a szenvedélyem, mondhatni. És soha nem egyetlen könyvet olvasok, mindig legalább négyet-ötöt. Nem csak azért, mert a változatosság gyönyörködtet, hanem mert – vén róka lévén – hamar kiismerem a mégoly tetsző szerzői technikákat is, és féltem magam attól, hogy ráunok – vagy pedig éppenhogy hosszúra próbálom kinyújtani az élvezetet, ha valami csemegére bukkanok; ilyenkor csak egy-két oldalt haladok naponta. Az olvasott több könyv 80 százaléka penzum (amelyekről recenziót, kritikát kell írnom), 20 százaléka élvezet, azaz magam választottam a magam örömére. Talán egyszer, majd… fordítva lesz ez az arány. Nagyon várom. 

Nem vagyok híve a fokozatos terhelésnek olvasásilag: azaz nem gondolom, hogy 15-16 évesen „könnyebb” könyveket kéne olvasni, és csak később a nehezeket. Egyfelől a legtöbb fiatal esetében később már nem olvasnak a felnőtté vált emberek, és azzal maradnak, amit 15-18 éves korukig elolvastak; másfelől a mélyvíz – bár eleinte kapálózik és elég sokat iszik az ember – megedzi az olvasóreflexeket, fejleszti az értelmezőizmokat, amire később nagy szükség lehet. És hát olyan hatalmas a klasszikus irodalmi hagyomány, hogy ha nem kezdjük el idejében olvasni Homéroszt, meg az egész világ- és magyar irodalmat, soha nem jutunk a végére. (Egyébként így sem, de legalább kicsit beljebb vagyunk.) Egy szó mint száz: 15-16 évesen is mindenevésre biztatnék mindenkit, nem kell megijedni teszem azt egyetlen többoldalas Jókai-tájleírástól sem: végig kell olvasni rendületlenül, mert évekkel később, mikor újraolvassuk, és megcsodáljuk a tökéletességét, még az ismerősség-érzet bizsergését is érezni fogjuk, ami hatalmas öröm. 

A fenti válaszok tükrében igen, olyan, mintha azok falra hányt borsószemek volnának… Én nem vagyok döntéshozó pozícióban, hogy ezen változtatni próbáljak, de nem is hiszem, hogy lehetne ezen változtatni: ilyen a korszellem, és kész. A digitális kultúra legyűrte a Gutenberg-galaxist. Temetni azért mégsem temetném az irodalmat, az olvasást, a könyveket: az a néhány megszállott rajongó mindig életben fogja tartani. És a szerzőnek sem szabad ezzel a problémával túl sokat törődnie; neki egyetlen feladata van: írni, amit csak ő tud megírni, megírni, amit nem tud nem-megírni, aztán eltűnni, és hagyni, hogy a könyvek megtalálják az olvasóikat. Száz év múlva mindegy lesz, hogy egyetlen megszállott olvasója van egy könyvnek, vagy ezer – az értékük ugyanakkora lesz, nem a mennyiség számít. És egy megszállott olvasó mindig akad, amíg ember az ember. Utána meg már úgyis mindegy. 

Úgy lehet megírni, természetesen, ha fejben nagyjából készen van a történet, és papíron vagy telefonjegyzetben akár az egész, kész mondatok, a megírni kívánt fordulatok is készen vannak. Ilyenkor az ember felkel hajnali négykor (nekem legalábbis akkor megy legjobban a munka), és ír délig, amikor elájul. Haladni kell, ezer dologra kell figyelni, iszonyatos és kimerítő koncentráció a regényírás, ugyanakkor utolérhetetlen gyönyörűség is; délután persze lehet javítgatni, csiszolni, tökéletesíteni a mondatokat, aztán másnap reggel kezdeni elölről. A végén az ember már okád a történettől, a saját mondataitól, sőt saját magától, de ez is valami fájdalmas gyönyörűséggel jár együtt, elválaszthatatlanul. A tizedik nap estéjén aztán meg lehet inni a bort (az összeset), és elégedetten nyugtázni, hogy készen van a (nagy?) mű, igen, a gép forog, az alkotó…pihen, vagyis iszik. Utána jön az utómunka, de az már csak játszadozás, ráérő szórakozás, öröm. Nekem mostanában egyébként az a félszem, hogy vajon hányszor leszek még képes annyira felszívni magam erre a tíznapos szuperintenzív munkára, amennyire fel kell, fel muszáj: vajon meddig sikerül még? Mert ez testet-lelket próbáló feladat, és eljöhet a pillanat, amikor nem sikerül majd. Ettől tartok kicsit, mert másféle alkotói módszertant nem ismerek, csak ezt a szinte transzállapotban végzett emberfeletti írást. 

3 klasszikus, aki meghatározta mostani éned
Karácsony Benő, Bohumil Hrabal, Mario VargasLlosa/José Saramago

3 kortárs, akit nagyra tartasz
Oravecz Imre, Cormac McCarthy, John Williams (bár a két utóbbi szerző sajnos már elhunyt, örök kortársnak érzem őket) 

A hely, ahol otthon érzed magad
Szigliget

Egy vicces emlék a Gimiből
A diákpolgármester-választás, amelyet megnyertem annak idején a Gumikutya nevű pártommal, és főleg a pártideológia kieszelése (félig vicc, félig komoly: gumikutya, kutyagumi, a gumi nyúlik, de nem szakad/törik, lásd még Sütő Andrásnál: „A fű lehajlik a szélben, és megmarad, fiam”) 

Ha Noéként egy könyvet menthetnél át a jövőnek, melyik lenne az? Melyik segítene neked leginkább az újrakezdésben?
Karácsony Benő Napos oldal című regénye. Az a derű és életöröm, amivel a könyv hetyke főhőse az élet legnehezebb pillanataihoz is viszonyul, képes lenne arra, hogy az újrakezdés nehézségeit segítsen elviselni. Felméri Kázmér forever! 

Elöljáróban mondom, hogy köszönöm szépen a kérdéseket, meghatott, hogy megszülettek. Igyekszem is mindegyikre érdemben válaszolni, és közben el nem múló hálát érzek. Ha valamit ismétlek, csak azért van, hogy mindenki kérdésére válaszoljak. (NKZs)

1. Milyen programban szokta szerkeszteni a könyveit? 
Wordben dolgozom, 12-es méretű Times New Roman betűtípussal, másfeles sorközzel, sorkizárt tördeléssel, 0,5-ös bekezdéssel – ez a sztenderd kéziratformátum a szakmában, minél kevesebb formázással illik leadni, annál is inkább, mert a tördelő úgyis minden ilyesmit kiszed majd belőle, és előre megkönnyítjük a munkáját, ha nem kezdünk „varázsolni”, WordArtozni, vagy nyílt forráskódú alkalmazásokkal hozni rá és a szerkesztőre az idegbajt. 

2. Milyen hatása van a humoreszknek az emberekre és miért választotta ezt a műfajt? 
Szerintem annál nagyobb szolgálatot nem tehetünk embertársainknak, mint hogy megnevettetjük őket. Az élet kemény, nehéz, tele aljas emberekkel, szándékokkal, áthághatatlan akadályokkal, tragédiákkal, reménytelen küzdelmekkel, sok sírással, kevés örömmel és nevetéssel. Ennél szebb küldetés nincs: csaljunk mosolyt minél többek arcára, lehetőleg igényes humorral, és erre az irodalmi műfajok közül a humoreszk a legalkalmasabb. 

3. Mesélt arról, hogy Karinthynak a tudása elveszett a humoreszkben, és ő miért választotta a humoreszket? 
Nem veszett el, csak felrótták neki, hogy a Nagy Mű megírása helyett „szétforgácsolta” magát, a tehetségét, egyebek mellett humoreszkek írására. Amennyire el tudom képzelni, ő is a fenti gondolat mentén írta a humoreszkjeit, illetve – nyilván – a saját életét is megkönnyítette vele, velük. 

4. Mennyi időbe telik egy könyv megírása? 
Tíz nap a megírás, hónapok, évek az utómunka. Mindkettő nehéz és gyönyörűséges a maga nemében, a legnemesebb és leginkább emberhez méltó tevékenység, amit el tudok képzelni. 

5. Mi volt a legnagyobb nehézség, amellyel szembe kellett néznie a pályafutása során? 
Amikor elsőkönyves szerzőként Magyarországra kerültem, és kiszakadtam a korábbi közösségem, az Előretolt Helyőrség akolmelegéből. A csoportos indulás és jelenlét haszna és könnyebbsége evidencia, ebből átkerülni egy idegen és meglehetősen ellenséges közegbe egyedül, eléggé próbára teszi, de meg is edzi az embert. Azóta sem csapódtam senkihez, semmilyen társasághoz, az utamat egyedül járom, és csak a még hátralevő megírnivalóimra függesztve a tekintetemet. 

6. Korábban gondolt-e arra, hogy író legyen, és mikor határozta el, hogy író lesz? 
Mindenki születik valaminek, és ennek születtem: így nem is gondoltam rá, hogy az leszek, mert mindig az voltam (kérem, értsék jól ezt, nem nagyképűsködöm, csak evidenciát mondok ki), és szépen belenőttem a sorsomba. 

7. Volt-e olyan műve, amelyet Ön személy szerint sikeresnek érzett, de nem azt a visszajelzést kapta a közönségtől meg az olvasóitól, amit várt? 
Az író hiú ember, és minden művét sikeresnek érzi, továbbá minden művének a recepciójával örökké elégedetlen; egyszerűen soha nem tudják elegen elismerni a művészetét, úgy érzi, még a sok is kevés. Ez bennem is megvan, ugyanakkor én beteljesítendő küldetésként tekintek a már megírt és még megírandó könyveimre, amihez kevés köze van a visszajelzéseknek, esetleges sikertelenségnek, de a díjaknak, elismerésnek is: a könyvnek meg kell születni, aztán saját sorsa lesz, habentsuafatalibelli. 

8. Honnan kapja az ihletet a könyveihez? 
Ebből a szempontból mélységesen egyetértek Gabriel García Marquez-zal, aki A guajava illata című interjúkötetben a következőt mondja: „– Mit jelent neked az ihlet? Létezik? – A romantikusok elcsépelték ezt a szót. Én nem úgy fogom fel, mint holmi kegyelmi állapotot, nem mint isteni sugallatot, hanem mint valami megbékélést a témával, miután szívós munkával uralmunk alá hajtottuk. Amikor az ember írni akar valamit, valamiféle kölcsönös felszültség teremtődik meg az ember és a téma között, úgy, hogy az ember felszítja a témát, és a téma felszítja az embert. Jön egy pillanata, amikor minden akadály leomlik, minden konfliktus elsimul, s az embernek olyan dolgok jutnak eszébe, amilyenekről nem is álmodott: ilyenkor nincs a világon jobb dolog, mint írni. Én ezt nevezem ihletnek.” 

9. Mi a kedvenc könyve, ki a kedvenc írója? 
Nincs egyetlen szerző és nincs egyetlen könyv, a teljes klasszikus és kortárs irodalom a kedvencem, amit elolvastam, el fogok, és folyton olvasok. (Karácsony Benő Napos oldal című könyvét azonban mindig kiemelem.) 

10. Egy regény megírásában Ön szerint melyik a legnehezebb rész? 
Az elkezdés. Íme, mit mond Robert Harris erről a Szellemíró című könyvében:„Minden emberi tevékenység közül az írás az, amelynek nem elkezdésére a legkönnyebb ürügyet találni – túl nagy az asztal, túl kicsi az asztal, de nagy a zaj, de nagy a csend, megsülök, megfagyok, még korán van, már késő. Az évek során megtanultam, hogy mindezekről ne vegyek tudomást, egyszerűen lássak neki. Bedugtam a laptopom zsinórját a konnektorba, felkapcsoltam az asztali lámpát, majd az üres képernyőt és a lüktető kurzort kezdtem bámulni. Egy megíratlan mű a végtelen lehetőségek varázslatos világmindensége. Azonban mihelyt az ember egyetlen szót írásban rögzít, a könyvet magához rántja a föld. Az első mondat lejegyzésével máris félúton jár afelé, hogy az a könyv is épp olyan legyen, mint minden más rohadt könyv, amelyet valaha megírtak. Viszont soha nem szabad megengedni, hogy a legjobb elűzze a pusztán jót. Géniusz hiányában még mindig ott van a megfelelő mesterségbeli tudás. Az ember legalább megpróbálhat olyasvalamit írni, ami leköti az olvasó figyelmét – ami arra készteti, hogy az első bekezdés elolvasása után vessen egy pillantást a másodikra, majd a harmadikra.” 

11. Kinek szánja a köteteit és mit vár el egy olvasótól? 
Szerintem egy szerzőnek nincs joga elvárni semmit az olvasótól: esetleg hálásan megköszönheti, hogy valaki a saját emberléptékűen rövid életéből órákat áldoz arra, hogy az ő könyvét olvassa. Így aztán a megírás után az ember mindenkinek szánja, aki van annyira nagyvonalú és kedves… és jófej, hogy telefonozás helyett mondjuk épp az ő könyvét olvassa.  

12. Az első vagy az utóbbi könyveket volt könnyebb megírni? 
Az első könyvem magától állt össze korábbi szövegekből, de az első regényem megírására a mai napig emlékszem: csodálatos, emelkedett és ihletetten kuncogó állapotban írtam, leírhatatlan öröm- és szabadáságérzet volt bennem végig. Azóta, a Jozefát úr, avagy a regénykedés óta sem tudtam ilyen önfeledten, mégis fegyelmezetten könyvet írni; mostanában sokkal kiszámítottabb, ha nem nagyképűség, profibb a módszerem, de ezzel egyidőben sokkal örömtelenebb és sterilebb is. No de amíg ez a kész könyvön nem látszik, nagy baj nem lehet. 

13. Az a könyv, amelyik egy disztópiáról szólt, a címében miért volt 2.0? 
Mert Shakespeare Lear király című művében hangzik el Vörösmarty Mihály fordításában a „Nem kell vala megvénülnöd” sor (a Bolond mondja Learnek), ez volna az ősmondat, ha úgy tetszik, a 0.0 verzió. Aztán Borbás Mária használta fel John Wain Nuncle című kisregénye címének fordításakor (amikor a semmitmondó Bácsika helyett a veretes Nem kell vala megvénülnöd formulát használta, zseniális leleményességgel) – az volt tehát az 1.0 verzió, így nekem a 2.0 maradt, és jól van ez így, igen tág jelentésmezeje lett ettől. 

14. Van kedvenc műve, amit írt, és milyen korosztálynak szólnak a művei? 
A Jozefát úr, avagy a regénykedés a kedvencem, mert abban minden benne van, amit huszonnégy évesen az életről, az irodalomról, az írásról, az alkotás nemes játékáról, a humorról, meg egyáltalán: a világról gondoltam. Azóta sem volt ennyire egyben minden, és nyilván már nem is lesz, kegyelmi (elhúzódó, kéthetes, tíznapos) pillanat volt, hogy megszülethetett. Korosztályt sosem mondanék, olvassa mindig mindenki azt, amit szeretne, amire kíváncsi, nem vagyunk uborkák, hogy központilag határozzák meg és szabályozzák, mekkorára kell nőnünk, és mikor mit „szabad” olvasnunk. Egyszerűen csak olvassunk és élvezzük. 

15. Mennyi időre van szüksége megszerkeszteni egy könyvet? 
A saját könyveim szerkesztése gyorsabban megy, míg másoké, amit a munkámként végzek, lassabban. Sokat ülök a kéziratok előtt, de az effektív munkát megméri a Word, végül mindig meglep, hogy milyen kevés idő… amit konkrétan a művel való foglalkozással, matatással töltök. De ehhez hozzá kell számolni azt is, hogy előtte, közben mennyit gondolkodom a dolgokról, mire jutok, amit aztán bevezetek a kéziratokba: így már sok idő lesz a munkafolyamat. Az viszont bosszant, mikor helyesírás, tördelési, párbeszédezési/narrációs butaságokat és lustaságnyomokat kell ellapátolnom: az nem munka, nem érdemi munka, csak favágás. Nagyon szeretem a tiszta kéziratot, amivel aztán színvonalasan lehet foglalkozni, érdemi kérdésekről egyeztetve a szerzővel, nem pedig elütéseket javítgatva. 

16. Gondolt már arra, hogy abbahagyja az írást? 
Mint ahogy arra sem gondoltam, hogy elkezdem, mert egyszer csak jött, az abbahagyásra sem gondolok. Nyilván mikor nem lesz több írnivaló, akkor magától abbamarad. Utána a szerző már nem érdekes, meghalhat, vagy élhet boldog öregkort, olvashatja saját korábbi műveit, sőt fejre is állhat: senkit nem érdekel, és ez így van jól. Legyen meg az életmű, és akkor nyugodtan el lehet takarodni. 

17. Lehet eredeti könyveket írni, ha általad kedvelt írók könyveit olvasod? 
A legelső lejegyzett történetek óta minden kompiláció:mégpedig a korábbi történetek kompilációja. De ha jobban belegondolunk, a legelső lejegyzett történetek is már kompilációk voltak, a korábban csak a szájhagyomány útján létező, szóbeli hagyomány útján létező történetek kompilációi – nem tudjuk, meddig lehet visszamenni az időben… talán az első emberi szavakig, hiszen az (is) tesz minket emberré, hogy történeteket mesélünk egymásnak. A kompiláció módja, a klasszikus történetek saját stílussal való felszerelése pedig az irodalom, az, amit mi hozzátehetünk, hiszen nagyjából minden elképzelhető történetet megírtak már előttünk valahol, valamikor, új sztori egyszerűen: nincs. 

18. Milyen volt a 9-12-es osztályközössége, felfele vagy inkább lefele húzták a tanulmányaiban, fontos volt-e az életében ez a korszak? 
Nehéz volt, mert a filológus lelkemmel biológia–kémia-osztályba jártam, de sokat segített az, hogy az iskolaújság, az Ébredés főszerkesztője lettem, így megmenekültem. A testem kémiaórán robotolt, de a lelkem szárnyalt. 😊 A közösség jó volt, a mai napig van osztálycsoportunk, és számontartjuk egymást: ennek a jelentősége a múló évekkel egyre nagyobb és fontosabb lesz. 

19. Miért választotta az írást az orvostudomány helyett, ha tudta, hogy nem jövedelmező a szakma? 
Nem választottam, az volt, abban éltem. És az ember fiatalon nem megfontoltan és az életét végiggondolva, a jövedelemezőségre tekintettel, kiszámítottan választ szakmát, hanem romantikus lélekkel és bohón. Aztán van, aki megbánja, van, aki nem. Én az irodalommal jegyeztem el magam, még öntudatlan gyermek koromban, így mondhatom: ekként volt megírva, nem is választhattam volna mást. 

20. Kapott-e negatív kommenteket, és ha igen, hogyan élte meg? 
Igen, kaptam és kapok is (ki ne kapna, mindig van valaki, akinek nem tetszik, amit csinálunk, és ezt nem átallja a tudomásunkra hozni), de nagyon hamar rájöttem, hogy bár ezek soha be nem gyógyuló sebek, soha, semmilyen körülmények között nem szabad reagálni rájuk, foglalkozni velük: ezt az elégtételt nem adjuk meg senkinek, ráadásul amint reagálunk, végeérhetetlen és terméketlen vita veszi kezdetét, amely sokkal fontosabb dolgoktól vonja el a termékeny energiákat. 

21. Melyik a kedvenc könyve, amelyet saját maga írt?
A Jozefát úr, avagy a regénykedés, a fent említett okok miatt, de mindegyiket nagyon szeretem, bocs az elfogultságért. 😊

22. Hogyan élte meg az első sikereit, amikor először elkezdték venni a könyveit? 
Keveselltem, és mindig keveslem, mint mindenki – csak én be is vallom. Az ember azt szeretné, ha mindenki az ő művét olvasná. De sokkal szellemesebben írt erről drága barátom, mesterem, Molnár Vilmos Az olvasó fizetéséről című zseniális kisprózájában, ajánlom mindenkinek olvasásra. 

23. Honnan jött, hogy írjon?
Alighanem így születtem, mint ahogy mindannyian születünk valamire és belenövünk valamibe; nem előzetes terv szerint (bár ki tudja, nincs-e valami felsőbb hatalom vagy értelem, amelyik ezt igazgatja), hanem hajlamok, képességek, genetikai örökség, kulturális örökség következtében.

 
24. Hogyan fogadták a szülei, hogy az orvosi szakmáról áttért az írásra? 
Kissé szomorúan, de nagyon megértően; különösen, hogy édesanyám tanár, tehát végül egyikük szakmáját mégiscsak továbbvittem. Sosem kényszerítettek semmire. Mindenesetre a mai napig elemlegetjük, mi lett volna, és mi lett volna másként, ha végül orvos leszek. 

25. Milyen programban szerkeszti a könyveit? 
Wordben írom meg, a fent részletezett módon és technikai paraméterekkel, Wordben is dolgozom szerkesztés közben, utána pedig továbbadom egy szakembernek, aki a tördelő, és aki komoly tudással rendelkezik; az ő munkájába soha nem ütném bele az orrom, nekem az írás és a szöveg rendbehozása a feladatom, nem pedig az általam rendkívül nagyrabecsült technikai kivitelezés, amihez ő ért. 

Az Erdélyi Magyar Műszaki Tudományos Társaság - EMT közösen a Kolozsvári Akadémiai Bizottság (KAB) Kémia Osztályával, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Kémia és Vegyészmérnöki Karán laborfoglalkozást szervezett a IX-XII. osztályos diákok számára október 31-től november 3-ig.

Ezt azok számára szervezték, akik kicsit közelebb érzik magukat ehhez a tantárgyhoz, itt a játékosabb, látványosabb részét mutatták meg a kémiának.

A részvételhez online kellett jelentkezni, amiről Horváth Rozália tanárnő  tájékoztatott, és az előző tanévben kémiából elért eredmények alapján állították össze a szerencsés résztvevők rangsorát.

Naponta 3-6 óra laborgyakorlatunk volt, ahol először mindig elvégeztük a kísérleteket, majd nekiláttunk kiszámolni az eredményt a kapott értékekkel.

Kilencedikesek csak ketten voltunk, de nem bántuk nagyon, mivel a laborban is gyorsabban haladtunk a titrálással, így ha valami nem volt világos számunkra, akkor volt lehetőség részletes magyarázatra. 

Magának a tábornak számomra meg volt az a szokásos “tábori” hangulata, hisz egy kisebb csapattal kerültem össze, akik közül csak kettőt ismertem. Egy bentlakásban voltunk elszállásolva, időben fel kellett kelni és visszaérni este.
 Az együtt töltött néhány nap alatt sikerült pár emberrel nagyon jól összebarátkozni. A szabad program ideje alatt sétáltunk a parkban, elmentünk vacsorázni a McDonald’s-ba, vagy csak leültünk a központba és beszélgettünk. 

Összességében nekem nagyon jól telt ez a pár nap, sikerült tapasztalatot szerezni és egy jókedvű, összeszokott kémiás társaságot is kialakítani.
                                   

 Baricz Boróka, IX.A osztály
 

A Pénziránytű Alapítvány, a Pénzmúzeum és a Magyar Biztosítási Tanácsadók Szövetségének együttműködésével megrendezett MoneySim ViaDal pénzügyi szimulációs versenyt Magyarországon, illetve online tartották meg 2024. október 8. és 22 között, ahol több csapat is részt vett az iskolánkból. Több mint 6000 diák versenyzett, több fordulóban. 

Ezen a versenyen Aranyfokozatú Pedagógus Díjban részesült  Dimény-Varga László társadalomtudomány szakos kollégánk a felkészítésben nyújtott munkájának elismeréséért.

Gratulálok és sok erőt kívánok a további munkához! 

Bálint Csaba, közgazdaságtan/filozófia szakos tanár