„Hajtogassunk magunknak papírból egy világot!” – Ballagás 2025

Iskolánk idei ballgási ünnepségén, 2025. május 30-án az égiek úgy gondolták, hogy a templomból kell ballagjon a 141 végzősünk. Gyönyörű ünnepségünk volt.

Különösen nehéz elengedni idei ballagóinkat. Tanárként öröm azt látni, hogy évfolyamban gondolkodhatunk és nem különálló oszályokban. Hála Istennek, egy nagy csapat volt az idei végzős évfolyam, nagy volt az átjárás az osztályok között, és azon kívül, hogy örök barátokra leltek egymásban, rengeteg csodát hoztak létre közösen. Ezekért mi mind mérhetetlenül hálásak is vagyunk. 

Büszkék vagyunk rátok nagyon! Miattatok és értetek boldogok vagyunk, csak magunkat sajnáljuk nagyon, hogy el kell engednünk benneteket.

Menjetek, és továbbra is legyetek kovászemberek sok-sok közösség örömére. Legyetek nagyon boldogok! 

XII. A osztály

Osztályfőnök: Péterfi Margit 

XII. B osztály

Osztályfőnök: Jakab Hanga Noémi

XII. C osztály

Osztályfőnök: Borbáth-Szőcs Nóra

XII. D osztály

Osztályfőnök: Máthé Attila

XII. E osztály

Osztályfőnök: Kovács Enikő

Iskolánk szülőbizottságának elnöke, Szász Ildikó szívbemarkolóan szép gondolatokkal próbálta kimerevíteni, vagy legalább lassítani az időt.

Nagyméltóságú és Főtisztelendő Főesperes úr!
Tisztelt Igazgató úr, tisztelt Tanárok! 
Tisztelt Szülőtársaim, kedves Ballagó Diákok!

Albert Einstein harminchét évesen, 1916-ban tette közzé általános relativitás-elméletét, amelynek következtében az emberiség először találkozott a téridő görbülésének fogalmával.

Ebben az iskolában nem kell különösebben bizonygatnom, hogy Einstein a valaha élt egyik legnagyobb zseni volt, de ha őt megelőzően végzős diákok szüleit kérdezik meg a relativitásról, akkor ma minden bizonnyal előrébb tartana a tudomány.

Senki sem tud annyit az idő lassulásáról vagy gyorsulásáról, mint a végzős diákok szülei.

Jómagam is voltam, és – ha az Isten megsegít! – leszek is még ballagó diák szülője, így pontosan tudom, hogy akik most velünk szemben látszólag nyugodtan ülnek a székeken, valójában egy mozgásban lévő hullámvasúton érzik magukat: az egyik pillanatban a csúcsra érve ölelgetik az egész világot, a következőben pedig kapaszkodnak, nehogy lezuhanjanak. 

Kedves Szülőtársak, kedves Diákok!

Itt az ideje, hogy bevalljuk: az elmúlt közel két évtizedben hol az idő lassításával, hol pedig a gyorsításával próbálkoztunk.

Sokszor pedig egyszerre mindkettővel.

Az első kilenc hónapot – érthető okokból – anya és apa is gyorsította volna, és leginkább azért, hogy minél hamarabb a karjainkba szoríthassunk Benneteket.

Aztán szerettük volna, hogy minél előbb kezdjetek el mászni, járni és beszélni, de lassítottunk volna is, hogy minél tovább hallgathassuk azt a nevetést, ami úgy hangzott, mintha apró csengettyűk perdültek volna táncra. 

Gyorsítottunk volna, mikor a betűvetést tanultuk, és lassítottunk volna, mikor már nem tudtunk hozzászólni a matematika feladataitokhoz.

Lassítottunk volna a kamaszkor előtt, és gyorsítottunk volna a kamaszkor alatt.

És mindez szinte semmi volt ahhoz képest, amit az utolsó évben éltünk meg. A hullámvasút eszeveszett sebességre kapcsolt, mi pedig kétségbeesetten, fehérre szorított ujjakkal nem lassítani, hanem egyenesen megállítani próbáltuk az idő vaskerekét.

Tisztelt Ünneplő Közösség!

Bizony, büszkeség és bánat: ez a két oldala ugyanannak az éremnek, amelyet ma a kezünkben forgatunk.

Büszkék vagyunk arra a kis emberre, aki egykor a bölcsőben sírt, ha nem találta a cumiját, most pedig felnőttként áll előttünk, készen a világ felfedezésére. 

Isten bizony, nagyon büszkék vagyunk.

De szomorúak is vagyunk, mert tudjuk, hogy nincs soká az az idő, amikor a kaotikus művészeti kiállításnak megfelelő szobátok a rend és a tisztaság szimbólumává válik, és nem lesz, aki eltüntesse a maradék pizzát éjjel a hűtőszekrényből. És elmaradnak a hétköznapok kis rituáléi, az esti beszélgetések, és nem lesz akit halálra idegesítsünk azzal, hogy a kedvenc sárga pulcsija nem feltétlenül előnyös számára.

Ma úgy érezzük, mintha egy könyv fejezetét zártuk volna be. Miközben izgatottan lapozunk a következő felé, mert tudjuk, hogy az új oldalak is izgalmasak lesznek, néha mégis szívesen visszaforgatnánk, csak hogy újraolvassuk a kedvenc részeket.

De tudjuk, hogy készen álltok. És még ha a szívünk össze is szorul egy kicsit, mikor Rátok nézünk, örülünk, hogy Ti vagytok azok, akikre büszkék lehetünk.

Végezetül pedig hadd mondjam el a szüleitek nevében: köszönjük, hogy minket választottatok útitársnak ezen az első nagy utazáson, és reméljük, hogy mostantól kezdve sem kapcsoljátok ki a szülői GPS-t. Ami továbbra is szíves-örömest tervezné a következő utat, bár a helyes irányt immár Nektek kell beazonosítani.

Köszönjük a múltat, ami csodálatos volt, köszönjük a jelent, ami szintén csodálatos, és reméljük a …, nos, reméljük, hogy jobb szobátok lesz a koleszban, mint amilyen nekünk volt.

És ha már Einsteinnel kezdtük, fejezzük is be Einsteinnel:

“Tanulj a tegnapból, élj a mának és reménykedj a holnapban. A legfontosabb azonban, hogy ne hagyd abba a kérdezést.”

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!

Deák Panna és Pálfi Viktória Tünde a XII. évfolyam nevében egymás szavába vágva sorjázták a felvillanó élményeket, hangosították ki a félelmeiket és nyugtázták, hogy az itt köttetett barátságok örökre megmaradnak.

Viki: Kedves szülők, tanárok és nagyra becsült diáktársaink!
Panna: Ne, ne, ne, állj!
V: Mi a baj?
P: Ez így nem tetszik. Olyan nagyra becsüljük az évfolyamtársainkat, a tanárainkat meg csak úgy megemlítjük. Ez így kicsit visszás, nem?
V: Mért, talán te nem becsülöd a végzős társainkat?
P: De, de, csak … nem is tudom… nem így fogalmaznám meg.
V: Akkor mit szólsz ehhez: mélyen tisztelt tanáraink, kedves szülők és diáktársaink?
P: Egyértelműen jobb.
V: És akkor folytathatnánk a történettel, amit kitaláltunk. Valamikor a távoli jövőben, egy utópisztikus világban az emberek addig fejlesztették magukat és igyekeztek megfejteni a világ rejtelmeit, hogy lassan valami átalakult bennük… 
P: Hallod?
V: Mondd csak!
P: Nem gondolod, hogy ez túl bonyolult lesz? Tényleg mindig muszáj valami extravagáns, fantasztikus történetre építeni a beszédeket ahhoz, hogy érdekesek legyenek? 
V: Mondasz valamit… De akkor mi legyen?
P: Nem is tudom… Nem jön ihlet, semmi sem jut eszembe…
V: Nekem sem. Túl sok minden van mostanság, alig tudok erre koncentrálni.
P: Nekem mondod? Annyiféle érzelem kavargott bennem az elmúlt pár napban is. Egyszer én vagyok a világ legboldogabb embere, máskor meg úgy érzem a sírás, a Netflix és egy doboz fagyi sem segítene rajtam.
V: És most pillanatnyilag mit érzel?
P: Most… Hát először is félek.
V: Félsz?
P: A jövőtől. Nem akarok felnőtt lenni. Félek a sok felelősségtől. Persze, szeretnék önálló lenni, de ijesztő, hogy el kell hagynom a helyet, ahol felnőttem, ahova minden emlékem köt.
V: Igen, én is hasonlóképpen érzek, de nem kell ettől megijedni, légy kíváncsi! Mennyi új dolgot kell még felfedeznünk! Nem mondom, hogy ez egyáltalán nem félelmetes, de ijesztőbb dolgokat is éltünk már át…
P: Így ahogy mondod… valószínűleg kevésbé félek most, mint például azokon a Népszínház utcai barangolós éjszakákon… ott egy-egy pillanatban azért már fogalmaztam a végrendeletem.
V: Hú ne is mondd! Az a budapesti osztálykirándulás mindenképpen maradandó élmény mindannyiunk számára!
P: Az bííííztos.
V: Na, hol is tartottunk?
P: Ott, hogy ne egy fantasy világról meséljünk…
V: Milyen volna az, ha most inkább az érzelmeinkre fókuszálnánk?
P: Jó ötlet, igazából már megbeszéltük a félelmet és a kíváncsiságot. Lássuk csak, mi van még!
V: Bizakodóak is vagyunk, hogy képesek leszünk majd megállni a helyünket. Gondolj csak bele, milyen nagyszerű érzés lesz többé-kevésbé a saját magunk urainak lenni!
P: Igen, talán nagyobb szabadságunk lesz.
V: Látod!

P: De azért azt sem mondhatjuk, hogy itt rabszolgaként éltünk… Gondolj bele, mennyi helyet, mennyi országot látogatott meg az évfolyamunk! Emlékszel a D-sek milyen buzgón számoltak be Olaszországról és arról a kempingről? Ott aztán lehetett élni! Azok az éjjelekbe nyúló beszélgetések a kis teraszokon… Mi lenne ez, ha nem a szabadság íze?
V: Hmmm… szerintem még most is visszasírják az olasz konyhát.
P: És a C-sek is hasonlóképpen áradoztak Görögországról. El tudod képzelni, mekkora élmény lehetett azokat a csodaszép tájakat és görög remekműveket együtt felfedezni az osztályoddal, a barátaiddal?
V: Igazad van, ahogy elmesélték tényleg óriási élménynek hangzik mindez. De nem csak külföldön szereztünk maradandó élményeket. Emlékezz csak vissza az esti maturandusz táncpróbákra vagy ott a gólyabál szervezése is. Meg azért különböző vetélkedők is voltak, mint például Tamási napok alatt…
P: Juuuuj… tudod a B-sek is mesélték, hogy a Thanksgiving-es versenyt minden évben ők nyerték meg. Milyen büszkén mutatták a nyereményeiket!!!
V: Tényleg ügyesek voltak. Na és tovább? Mi kavarog még bennünk?
P: Hát… én egy kicsit aggódok is…
V: Aggódni jó. Ez csak azt jelenti, hogy önmagad legjobb verziója szeretnél lenni.
P: De mi lesz akkor, ha nem kapom meg a helyem sehol sem? Itt is sokáig kerestem, hova tartozom, hogy hova tudnék beilleszkedni. S gondolj bele, milyen lehetett azoknak, akik más városokból jöttek és a bentlakás vagy kintlakás nehézségeihez is hozzá kellett szokniuk. 
V: Az tény, hogy senkinek sem volt könnyű az eleje, de mindenki belerázódott!
P: Na igen…De mi lesz, ha realizálom, hogy mégsem vagyok olyan jó abban, amit tanulok, hogy rosszul döntöttem? 
V: Hát de ha nem tetszik a kiválasztott szakod, akkor sem kell kétségbe esni. Mindig ott a lehetőség a változtatásra. Az évfolyamunkon is vannak, akik időközben osztályt váltottak, újból be kellett illeszkedjenek, de szuperül ment nekik.
P: Igazad lehet… Inkább arra kéne koncentrálnunk, hogy mi az, amit várunk, amire kíváncsiak vagyunk. Új helyszínek, új arcok, új kalandok! Mint ahogy itt is volt lehetőség a kóruson belül, a Gerebennél, az Ébredés szerkesztőségében, a KomediTÁsok szini próbáin és a versenyek előtt, alatt…
V: …és utána a kávézókban…
P: … ismerkedni és kilépni a komfortzónából.
V:  S képzeld el, milyen érzés lesz először belépni a saját kis szobánkba, ahol lehet mások is élni fognak. 
P: És még milyen kalandos lesz vadászni a fuvarokat haza! Vicces lesz majd néha random idegenek mellé beülni, és csak imádkozni, hogy haza is érkezz… Jaaj erről jut eszembe, mikor az E-sek mesélték, hogy hogyan rebesgették az imáikat Gyulafehérvárról hazafele menet, nehogy a busz lerobbanjon.
V: Na majd akkor folytathatják ezt a tradíciót.
P: Látod, bármiről is beszélünk, egy sulis emlék jut eszünkbe…
V: Nem csoda… Ide jártunk 4 kerek évet - egyesek többet, mások kevesebbet - Itt töltöttük a kamasz éveinket, itt nőttünk fel.
P: Igen… azt hiszem bármennyiszer is sóhajtoztunk felkeléskor és kívánkoztunk haza attól a perctől, hogy betettük a lábunkat az épületbe, talán mégsem volt olyan rossz. A Gimi nagy szerepet játszott az életünkben, formálta az egész énünket. 
V: Így belegondolva, szerintem semmit sem változtatnék ezen a 4 éven.
P: Én most már csak azt várom, hogy járjon le, ne kelljen többet stresszelni.  Vagyis… mégsem várom, hogy véget érjen, bár tartana még egy kicsit, hogy… Á, nem tudom. Nem tudom, mit kívánnék…
V: Kívánjuk azt, hogy mindig szívesen emlékezzünk vissza ezekre az időkre, akkor is, ha voltak nehezebb pillanataink. Hiszen biztos, legalábbis remélem, hogy számos kellemes emléket is gyűjtöttek a diáktársak.
P: Na jól van Viki, akkor hétfőn ugyanúgy 7:25-kor Törpike előtt?
V: De Pan, nincs több hétfő…

P: Oh.. De találkozunk még… ugye?
V: Még szép, hogy igen. A barátságok megmaradnak.
P: Biztos?
V: Biztos. 

Hálás köszönet a fotókért Dávid Attilának és Sükösd Györgynek!