Gaudeamus igitur! Isten veletek, drága ballagóink!

Gaudeamus igitur! Isten veletek, drága ballagóink!


SZŰCS-OLCSVÁRY MELINDA  |   jún. 06, 2023  |  Hírek

Fekete-piros fekete táncot járt a gimis ballagó lányok szoknyája, és büszkén koppant a székely harisnyás ifjaink csizmája a macskaköveken 2023. június 2-án a Tamási Áron Gimnázium ballagási ünnepségén.

 

XII. A osztály, osztályfőnök: Sándor Zita

 

 XII. B osztály, osztályfőnök: Péter István

  

XII. C osztály, osztályfőnök: Kelemen Éva

       

XII. D osztály, osztályfőnök: Lukács Levente

 

 XII. E osztály, osztályfőnök: Török EdithTarzicia

 

 

A Gimi iskolalelkésze, Ilyés Lehel, a tőle megszokott módon ismét mélyre nyúlt, jó adag léleksimogatással gazdagította ballagóinkat.

Vajon hány arca van egy embernek? (…)

S a sok közül, melyik az igazi? Hisz minden ballagási kép, minden fénykép, mindenik arckép feltár és elrejt valakit. Mégis, amilyen titok az arc, ez az egyedüli látható kincs, amit a kék és piros színekben sziporkázó gimis egyenruha a feledésbe nem merít. Arcok, melyek egymásba merültek, és egymásból merítve egy közös élet pillanatainak töredékeivé lettek.

Tegyük fel, hogy a GIMI egy láthatatlan ember látható szíve, ahol a piros és kék egyenruhás fiatalokon, mint a szívből áramló és oda torkolló vérereken át egészen hevesen, máskor meg terhelten, de lüktet és pezseg az élet, mert ti írjátok, / ti írtátok itt a valódi történelmet.

Isten pedig azért rejtette el a szívet, hogy mindenki ne lásson bele. (…) De az igazán nagy dolgok, mégis ott születtek, ott születnek, ahol nem látni, hanem sokkal inkább érezni kell, vagy lehet az életet.

Reggel nyolcra beérni a suliba unalmas és andalító része volt a valóságnak, de ráébredni, hogy a flow valahol ott a levegőben, már kihívást jelentett.  Follow the flow, azaz követni a flow-t, az élményt, azt, ami feltölt és amiben feloldódik a lényed. Viszont azt csak te tudod, hogy ezt miben is találtad meg.
Az egyenruha viselésének monotonitásán túl, mégis rád talált az élet; annak kreatív, örömteli vagy unalmas pillanatai. És ha te nem is láttad értelmét az egyenruha mindennapos viselésének, akkor legalább engedd meg, hogy ezen a reggelen még egyszer képzeletben rajtad és társaidon legyen, mert a kék a hűség, a piros pedig a szeretet színeiként lebegték be a néha kaotikusnak is mondható heted.  

Hűségesnek lenni önmagadhoz, mindezt úgy, hogy közben szereted azt, akibe belebotlik a lényed. A hűség a szeretetben bontakozik ki igazán. Hűnek lenni, ahhoz az énhez, aki mélyen a szívedben lapul, akit az Isten álmodott, és akit csak Ő is ért meg igazán.  Hűségesnek lenni, ahhoz az emberhez, akinek szíve van, másokkal és másokért megdobbanó szíve, mert itt az érték TE vagy. A legnagyobb kincs Isten kezében és a legszebb ajándék a veled együtt élők életében.

DE a Gimiről joggal azt is mondhatnánk, hogy a hegyre épült város. Olyan közösség, amelynek látszólag sziklaszilárd alapja van. Ezt az iskolát a jezsuiták alapították, - Jézus társai, - olyan valakik, akik átélték a viharok, a megpróbáltatások valóságát, és tudták, érezték, hogy biztos alap kell ennek a háznak, ennek az iskolának. És így is építették! És valóban hegyre épült várossá tették a Gimit, mert a szerpentin és a hegyre vezető lépcsősor alján ott áll Jézus mindenki fölé magasodó szobra. Pontosan úgy, hogy észrevétlenül lavírozhass el mellette, reggelente akár álmosan, délután akár a szabadság mámorától ittasan. Úgy van ott, mint az imént elhangzott evangéliumban: nem túl tolakodóan, de a jelenlétével bátorítóan.  És kell-e ennél szebb jelkép iskolád épületeinek keresztmetszetében, mint annak a szeretetnek a kézzelfogható jele, amellyel minket embereket szeret az Isten. Isten, aki jelen van, nem túl távol, de nem is tolakodóan közel.

Még mindig a fülemben cseng a Tarzícia nővért megéneklő XII.E osztályosok énekének egyik emblematikus sora: „Én csak azt kívánom, bármi lesz is, csak ember légy fiam!”  Amikor a Mennyei Atya elküldte egyszülött Fiát, Jézust a világba, a mi világunkba, akkor az Ő fülébe is ugyanezt súghatta: Én csak azt kívánom, azt szeretném - bármi lesz is, - csak ember légy Fiam! És Jézusnak ez a szobra, itt a hegy alján, egy hatalmas talapzaton áll. Van rajta egy alig olvasható latin felirat, de mit sem számít az, hogy mit ír ott latinul, mert Jézus személye, az Ő lénye az igazi üzenet.

Mint ahogy az sem számít, hogy a naplóban mit írnak a tanárok a neved után. Az viszont igen, hogy te mit írtál mások szívébe, és mások mit írtak a tiédbe.

Mert te vagy az üzenet, te vagy, akinek a lénye, a szíve nem örökíthető meg egy fényképen, mert Isten épp ezért rejtette el a szíved, hogy mindenki ne lásson bele. De az életed önmagáért beszél, és a te élettörténetedben, ha a Gimi nem is volt más, mint egy tollvonás, akkor is nyomot hagyott benned, és általad még sokak életében.

Jézus szobra valóban ott áll, ahol a Gimi kezdődik, s az idő múlásával a latin felirat valóban lekopott. mert csak az igazán lényeges marad meg. S ha az életedben nem találod már a flow-t, akkor ne habozz, cseréld le a Follow the flow-t a Follow me-re, mert soha nem késő, és valóban megéri az életet sziklára építeni.

Útindító szó gyanánt, álljanak itt, egy jezsuita, Pázmány Páter szavai:

„A nemes és szép élethez nem kellenek nagy cselekedetek, csupán tiszta szív és sok-sok szeretet.”

 

Rendkívüli ballagásnak számított az idei ünnepség, ugyanis végzőseinket Kövér László, a Magyar Országgyűlés elnöke is megtisztelte jelenlétével.

Kedves fiatalok, megérthetitek, hogy ilyen körülmények között mi, felnőttek aggódunk értetek. Nemcsak aggodalmat érzünk, hanem felelősséget is viselünk mindazért, hogy a következő években és évtizedekben milyen jövő vár rátok Székelyföldön, a Kárpát-medencében és Európában. Napjaink fokozódó bizonytalanságában szülői, tanári, vagy éppen politikusi felelősségünk arra sarkall bennünket, hogy megnyissuk nektek a lehető legnagyobb biztonsághoz vezető utat.

 

Iskolánk igazgatója, Laczkó György így búcsúzott ballagóinktól:

Kedves végzős diákok, tisztelt ünneplő közösség!

Iskolánknak, a Tamási Áron Gimnáziumnak talán legszebb ünnepe az, amikor végzős diákjainkat búcsúztatjuk az ősi alma matertől. Leküzdve az elválás szorongató izgalmát, mindannyian, tanárok és diákok egyaránt nagy várakozással tekintünk a mostani végzős nemzedék jövője felé. Bár évről évre egyre nehezebb diákjainknak az érvényesülés, számunkra pedig a megélhetés, mégis reméljük, hogy a mostani végzősök sikerrel veszik az akadályokat, hiszen legjobb tudásunk szerint, felelős hozzáállással készítettük fel őket az élet útjára.

Kedves végzősök, ne feledjétek, hogy a továbbtanuláshoz, az életben való eligazodáshoz a lehetőségeket nemcsak odakint, a társadalomban, hanem önmagatokban is meg kell találnotok.

Céltudatosság, önbizalom és kitartás – ez a három belső tulajdonság határozza meg teljesítményeteket és sikereteket a továbbiakban. Legyen világos és kristálytiszta életcélotok, aminek eléréséhez önmagatokból is erőt kell merítenetek. Legyetek következetesek és kitartók az élet értelmének megtalálásában, akkor a siker nem marad el.

Városunk és a Székelyföld büszkesége iskolátok, ahonnan mindig kiváló diákok indultak el az előre nem látható, kiszámíthatatlan jövő felé.
Amikor a város büszkeségéről beszélek akkor erre az impozáns szecessziós épületre is gondolok, amelyben Ti átéltétek megújulásának folyamatát. Szemetek előtt nyerte vissza régi pompáját az épület és ma a modern kornak megfelelően felszerelt épületben fejeztétek be középiskolai tanulmányotokat. Köszönetet szeretnék mondani Magyarország kormányának, és ezúttal személyesen Kövér László házelnök úrnak a támogatásért. Ti kedves ballagó diákok, mutassátok meg, hogy nem volt hiábavaló a befektetés, mutassátok meg hogy méltó utódai vagytok a régi Római Katolikus Főiskola egykori növendékeinek. Hiszen iskolánk olyan személyiségeket képezett ki, akiknek jelentős szerepük volt és van a szülőföldünkön magyarként és emberként való megmaradásban. Hogy csak a két legkiválóbb egykori gimnáziumi diákot említsem, az erdélyi irodalom nagy értékeit: Tamási Áront és Nyirő Józsefet is ebben az iskolában készítették föl az életre.

Lehet, hogy közületek néhányan a külföldön való érvényesülés útját választják. Akik arra a bizonytalan útra lépnek, ne feledjék Nyirő szavait, aki madridi magányában is a szülőföldjéről álmodott. Idézem: „Nem, nem, itt nem tudok meghalni. Akárhogy szeretem, akárhogy becsülöm, idegen ez a föld nekem, minden föld idegen. Ha már azonban nem lehet kitérni a nagy törvény elől, igyekszem átvarázsolni. Hallatlanul megkényszerített képzettel idehozom magamnak a szülőföldet, a Hargitát, Rika rengetegét, Küküllőt, Csicsert, Budvárt, a pisztrángos patakokat, a virágos réteket, ellopom a bükkösöket, fehéren villámló nyíreseket, az elveszett csodás magyar világot, és gyönyörű képek vonulnak el szemeim előtt. Így talán könnyebb lesz.”

Kedves végzős diákok, bár igaz, hogy a sikerek eléréséhez szerencse is kell, ne csak arra bízzátok sorsotokat. Most örömmel és izgalommal léptek a jövő bizonytalan útjára, de iskolátok mindig visszavár benneteket.

Kedves végzős diákok, jómagam iskolánk közössége nevében sok sikert kívánok az érettségi vizsgán és a továbbtanuláshoz is, legyetek sikeresek az életben, iskolánk és a szülőföldünk eredményes neveltjeiként!
Isten veletek!

 

 

Iskolánk szülőbizottsági elnöke, Szász Ildikó jókívánságként önzetlen szeretetet, bölcsességet, megbecsülést és türelmet csomagolt a végzősök tarisznyájába.

Főtisztelendő Főesperes úr! Tisztelt Házelnök úr! Tisztelt Tanárok! Kedves vendégek! Tisztelt Szülőtársaim, kedves Ballagó Diákok!

Különös humorral bírt, aki ballagásnak nevezte ezt az eseményt, és ballagóknak a végzős diákokat. A magyar ember ugyanis – ha ballag – akkor ráérősen sétál, baktat vagy ténfereg. Esetleg battyog, botorkál, kullog vagy bandukol. Persze, én is tudom, hogy egy véndiák nem tehet mást, mint ballagni, de – hozzám hasonlóan szülőtársaim is tapasztalták/tapasztalhatták –, hogy az elmúlt hetek, napok, illetve a ma reggeli készülődést, jövés-menést, sürgés-forgást és száguldozást meglehetősen mulatságos a ballagás szóval aposztrofálni. A sok gyönyörű, kipirult és izgatott fiatal arcot látva pedig nehezen tudlak ballagóknak, battyogóknak elképzelni Titeket: a ballagás lomha és komótos mivolta nagyjából olyan távol esik az érettségizni készülő diáktól, mint Makó Jeruzsálemtől.

És mégis: Kedves Ballagó!

Talán azért illették ezzel a névvel az abszolválási ünnepségeteket, hogy érjetek rá meghallgatni a jó tanácsokat. Jó tanácsokkal pedig tele ilyenkor a padlás: minden évben jószándékú beszédmondók hosszú sora töri az agyát azon, hogy milyen útmutatást
és útravalót nyújtson Nektek – hol máshol, mint? – a Nagybetűs Élet kapujában.

Jómagam csupán egy kérdést szeretnék feltenni. A kérdés pedig így hangzik: eddigi életetek során kire emlékeztek vissza a legszívesebben? Kik azok, akikre meleg és hálás szívvel gondoltok? Kik azok, akikké, vagy legalábbis rájuk hasonlókká szeretnétek válni, akikre ugyanolyan jó szívvel gondolnak embertársaik, mint Ti most rájuk? A válasz minden bizonnyal az, hogy akik kedvesek voltak Veletek, akik szerettek Benneteket. És ez a legszebb, de a legnehezebb cél is egyben, amit ember maga elé tűzhet.

Minden egyebet el tudtok érni. Nem lesz tökéletes a világ, amelybe kiléptek, nem csak jóval, hanem rosszal, irigységgel és csalárdsággal is fogtok szembesülni, a jó tanácsok pedig nem mindig lesznek érvényesek. De mindent el tudtok érni. Kemény munkával, alázattal, tehetséggel és kitartással.

Van viszont egy dolog, amit nem lehet sem megvenni, sem bérelni, sem jelentkezni rá. Valami, amit a világ legjobb állása, sem a siker, sem a hírnév, sem az anyagi biztonság nem adhat meg Neked. Ennek a valaminek nincs alkalmazása sem. Képzeld, nem lehet letölteni az appját!

Ez pedig a szeretet. A kedvesség. Az önzetlenség. Mindaz, amire emlékszel, amire szívesen gondolsz vissza Te is. Az emberi tapasztalat legnagyszerűbb igazsága, hogy a legjobb dolog, amit önmagadért tehetsz, a legmegtérülőbb beruházás, ha úgy tetszik, az nem más, mint az önzetlenség.
 

Ismerd fel, hogy nem egyedül vagy különleges, mert mindenki az. Ne a saját vállad veregesd, hanem tégy jót másokkal! Szerezz örömet, légy kedves, alapíts családot! Százszorosan fogod visszakapni az önzetlen szeretetet.

Egy hete a csíksomlyói nyeregben hangzott el: “Értékskálánk nem lehet más, mint a bölcsesség, a megbecsülés, a türelem, a tudatosság, az emberség, a testvériség, a béke, a család, a nemzet, az Egyház. Szolgálni és nem uralkodni, termelni és nem csupán fogyasztani, adni és nem csak elvárni, csodálni és nem kizsákmányolni, óvni és nem tönkre tenni, mindezekkel és mindezeken túl (is) nem feledve: A szeretet és annak műve marad meg örökre.”

Gratulálok és sok sikert kívánok Nektek!

 

 

A tizenegyedikes évfolyam nevében Szabó Mónika, XI. B osztályos tanuló biztatta végzőseinket.

Tisztelt tanárok, szülők, rokonok, tisztelt meghívottak, kedves ballagó diákok!

Sokan összegyűltünk ma, hogy ünnepeljünk, hiszen rövidesen a felnőtt lét egy eddig ismeretlen szintjére fogtok átlépni. Mit ne mondjak, izgalmasnak tűnhet ez az egész, amíg az ember meg nem tapasztalja, mit is jelent valójában a nagy megmérettetésre való felkészülés. Ha még a nem sikerült reggeli kávét is az ember tragédiájaként éli meg a diák, akkor halad a jó úton.

A gimnáziumi pályafutás két fejezetre osztható, melyben az az érdekes, hogy fényévekkel eltérő a terjedelmük. Az első rész a négy évnyi tanulást foglalja magába, a második rész pedig azt a 3-3 órát, ami alatt eldől, sikerült-e úgy gondoznotok az elültetett magvakat, hogy a virágzás után azok bőséges termést hozzanak. S habár ugyanazt a tanítást kaptátok mindannyian, mégis más és más lesz az utatok. Szerencsére az ,,érett-ségi’’ azt is lehetővé teszi, hogy eldöntsétek, hogyan színezitek ki az álmodozás kifestőkönyvében a saját történeteteket.

Iskolánk példakép értékű névadója azt mondta: „Amiképpen az állatnak a körmeivel és a fogával kell harcolnia, azonképpen az embernek az eszével.”

Itt, a hegyen, pedig szokványos védjegy, hogy a ballagó diákok nem engedik Tamási Áron szellemi hagyatékát a mélybe zuhanni, hanem addig kamatoztatják, amíg az saját szárnyakra nem lel.

Annyi eredményt, kiváltságot, kitüntetést sikerült a négy év alatt bezsebelnetek, hogy ha csak felsorolnám, azokból is kijönne a beszédem. Legyetek büszkék magatokra.

S milyen különös az idő… a csönd eltorzítja, néha mozdulatlan, de mégis eljár, senkire sem vár. Ha visszatekintünk rá, csak egy pillanat. Az idő pedig, amit együtt töltöttetek, egyetlen momentumnak tűnhet, holott mennyi minden történt ez időintervallum alatt: a Gimi The Key-gólyabáltól a vírus nehézségein át ballagásotok napjáig annyira sokat szárnyaltatok, mint egy vándorfecske, és olyan eredményeket értetek el, amelyekkel nemcsak az iskola hírnevét vittétek még távolabbi vizekre, hanem a saját jövőtök gördülékenységét is biztosítottátok.

Most kell megbarátkoznotok azzal a ténnyel is, hogy a gimnáziumi évekkel a felelőtlen gyerekkorotok fejezetére is pont kerül. Van, akinek ez idegen lehet, mert az új, az ismeretlen mindig görcsbe rántja a gyomrunkat –vagyis a sima izmok összehúzódása diszkomfortérzetet okoz-, utána viszont magával ragadnak a jövő kifürkészhetetlen rejtelmei. Jóllehet az eljövendő bizonytalan, egy dolog mégiscsak fontos: otthon kell lennünk valahol a világban, s önmagunkban. A keresési idő pedig hosszú, de, hiszem, hogy kifizetődik.

A várakozásoknak megfelelően, most már ténylegesen kirepültök, sokan egyetemen fogjátok tovább folytatni utatokat, és pár hónap múlva már nem a Gimi lesz a figyelmetek központjában. Valószínű, hogy azok sem, akik nélkül az eddigi mindennapjaitok szürkék, ingerszegények lettek volna, ugyanis ez az élet rendje. De az, hogy az egymással kialakított kapcsolataitoknak mi lesz a sorsa, mostantól csak rajtatok múlik. Ápoljátok őket, hogy ezután is virágozzanak, hiszen nem lehet véletlen, hogy a sors, az Isten pont titeket, pont erre a helyre sodort még négy évvel ezelőtt. A jó-öreg iskolátokat, eminens tanáraitokat pedig sose feledjétek, mert nélkülük mégiscsak egy más környezetben lennétek, más lelkülettel.

A madárnak szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége. A középiskola lejártával ez a szám sokszorozódik, de hiszek abban, hogy ismét jeleskedni, tündökölni fogtok, mert a ,,buli’’ még csak most kezdődik. Kívánom nektek, hogy amennyire vagány, lendületes, élettel teli, kreatív egyéniségek vagytok, annyira jól tudjatok teljesíteni az érettségin is, és legyen akkora adrenalin-löketetek, mint mikor reggel zakó nélkül jöttetek iskolába.
A szívetek még dobogni fog sokáig. Nektek csak arra kell figyelnetek, hogy mindig legyen valaki vagy valami, amiért dobog.

Szeressetek, öleljetek, lelkesedjetek, s ha szem előtt tartjátok a jót, ő is szem előtt fog tartani titeket. Isten áldjon benneteket!

 

 

Bogos Krisztina-Orsolya, XII. B osztályos végzős gondolatait osztálytársa, Deé-Gergely Janka hangosította ki és búcsúzott ballagó diáktársai nevében.

Tisztelt Tanárok, Szülők, Támogatók és Diáktársaink!

Hogyan szólalhatnék minden itt végző diák nevében, amíg nem tisztáztuk, mit is jelent a Tamási Áron Gimnázium diákjának enni... Mi az, ami a ma búcsúzó fiatal felnőtteket, kiforrott egyéniségeket, az öt különböző profillal rendelkező osztály végzős diákjait egységgé varázsolja? Talán a kék ing, a díszes épület falai? Vagy áll mögötte egy konkrét szellemiség, egy eltitkolt recept, ami gimissé teszi az embert? Hogyan válhatott az identitásunk részévé a Tamási Áron Gimnázium olyannyira, hogy bemutatkozásunkkor a nevünk után rögtön iskolánkat hangoztatjuk?

Elgondolkodtató az is, hogy mi az az érték, ami miatt, ilyen fontosnak érezzük elmondani magunkról, hogy gimisek vagyunk és ez az információ mond-e valamit másoknak rólunk.

Elmondja-e azt, hogy iskolánk névadójának, Tamási Áronnak, szellemiségét, akarateréjét és a világ fele tanúsított nyitottságát úgy szívtuk magunkba, mint a teremni vágyó gyümölcsfa az édes esővizet.

S a talaj, a drága anyaföld, melyben mélyre ástuk gyökereink, olyan permanens eledellel szolgál az égbe törő fatestünknek, hogy jöhet bármekkora széllökés, eltakarhatja előlünk a napfényt bármely hatalmaskodó ólomfelhő, mi állni és legfőképp teremni fogunk, s magasra nőtt ágainkat megnyújtóztatva megpróbáljuk eloszlatni a fény útját szegő szürkeséget.

S bár barna, kérges törzsünk van, mely az évek során egyre rendíthetetlenebbnek látszik, belül az évgyűrűink szépen kirajzolják a lélek gyönyörének tintájával a hálát, amit igazán akkor tudunk kifejezni, ha ágainkról végre csüngeni fognak a megálmodott szóló szőlők, mosolygó almák és csengő barackok. A hálát, amelyet kertészeink, gondviselőink iránt sugároznak most ölelő ágaink, hiszen ők e négy év alatt nem csak a tudást próbálták évgyűrűink közé sűríteni, hanem alázattal s szenvedéllyel nemesítettek a különböző tudományok és a munka felé.

Megtanítottak tisztelni és értékelni a tudást, s azt is hogyan alkalmazzuk és kamatoztassuk. Rávilágítottak azokra a képességekre, tehetségekre önmagunkban, amelyeknek tán létezéséről sem tudtunk s minden kertészi eszközüket és szakértelmüket bevetve ösztönöztek, hogy ezeket fejlesszük, gyakoroljuk és megmutassuk. Nem csak meséltek a világ kulturális és történelmi örökségeiről, lélekmelengető tájairól, hanem törekedtek arra, hogy saját szemünkkel láthassuk, s utaztunk velük, akár szél hátán a virágmag.

Ezt jelenti a Tamási Áron Gimnázium diákjának lenni, s bármerre is járjunk magunkkal visszük mindezt és lélekben maradunk örökre gimisek, teremni akaró csemeték, égbe törő gyümölcsfák. S bár termésünk más és más lesz, kérgeink különböző történeteket fognak mesélni az utókornak, de gyökereink egymásba fonódva ugyanoda nyúlnak vissza és ágaink mind az égbe törnek, mert ilyen egy erdő és ilyenek a fái.

 

Köszönet a fotókért Dávid Attilának és Sükösd Györgynek!