„Eredj el, és az Úr legyen veled!”

„Eredj el, és az Úr legyen veled!”


SZŰCS-OLCSVÁRY MELINDA  |   jún. 09, 2022  |  Hírek

2022. május 27-én gyönyörű iskolánk falai között újra felcsendült a Gaudeamus, elballagtak a nagyok.

 

XII. A osztály, osztályfőnök: Dávid Géza

 

 

XII. B osztály, osztályfőnök: dr. Ozsváth Imola

 

 

XII. C osztály, osztályfőnök: Berecz Anna Krisztina

 

 

XII. D osztály, osztályfőnök: Sándor Gyöngyi

 

 

XII. E osztály, osztályfőnök: Boros Barna

 

 

 

Dr. Bekő István Márton, iskolánk szülőbizottsági elnöke nagyon mélyről építkezett a mai köszöntőre, a ballagók soraiban ugyanis saját fia is várta az útravalót.

Kedves Testvéreim!

Ma ballag a fiam. Ballagnak gyermekeink.
Lelkileg is készül az ember. De a legcsodálatosabb, hogy a mai napra nemcsak mi készültünk, hanem az Isten is. Hivatásom szerint is, de lelki igényem szerint is naponta élek az Ige kenyerével. Mára, amikor kiballagnak gyermekeink, az Úr Isten ezt tartogatta: „Eredj el, és az Úr legyen veled!”.
Nekem csak ennyit kellene mondanom: úgy legyen!

Kedves Gyermekeink!
Kedves Tanítók és Tanárok! Osztályfőnökök!
Kedves Családok: Szülők és Testvérek, Nagyszülők és Keresztszülők, Rokonok és Barátok!

Összegyűlt az Úr serege. És vele szembe kijött a Filiszteusok serege. Mindig így van ez. Félelmetes és nagy hadsereg a filiszteusoké. Hatalmas kihívás, óriási veszedelem. Naponta kiáll egy tagbaszakadt marcona filiszteus (Góliát), csillog a páncélja, hatalmas a kardja és dárdája, félelmetesen dörög a hangja. El fogtok veszni! – ezt üzeni. Gyalázza és szidalmazza az Úr seregét és annak hitét. Harcba hív. Békét nem hajlandó kötni. Világok kerültek szembe. Ki marad meg?

Ki lesz az a merész hadakozó, aki kiáll e gyalázatos ellen?
Miközben mindenkin úrrá lett a félelem, odakerült egy suhanc (Dávid), egy csillogó szemű, tiszta tekintetű legény, egy pásztorfiú Betlehemből. Élelmet vitt a seregbe idősebb testvéreinek, és kíváncsian figyel. Tiszta lelke mélységesen felháborodik a filiszteus arcátlan fenyegetésén.
Nincs itt, aki szembeszálljon? Nincs, aki merné ezt a gyalázatost legyőzni? Tűritek ezt? Istent és seregét büntetlenül mocskolni nem lehet!
Ez a siheder legény előlép, ajánlkozik: én elmegyek, megküzdök. Fegyvere sem volt. Nem volt atomja, lopakodója, műholdja, technológiája. Egyvalamije volt csupán: hite. Ez adott neki erőt.

A király ezt kérdi: felkészültél? Hogy mersz szembeszállni? Ez egy rettenetes harcos! A legény ezt mondja: én a kiképzést a medvék között kaptam. Ha a medve rátámadt a juhaimra, azt a medvét megkerestem és levágtam. Így teszek ezzel a gyalázkodó filiszteussal is. Hittel mondja: az Úr, aki megszabadított a medvétől, megszabadít a filiszteustól is.
Egy biztatással indul: „Eredj el, és az Úr legyen veled!” Vagyis, a mai Igével.
„Eredj el, és az Úr legyen veled!”

Kezébe vette pásztorbotját, a patakból felkapott 5 sima követ és ezt kiáltotta: „Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának… nevében megyek ellened, akit te gyaláztál”. Azzal a hittel és értékrenddel megyek neki e küzdelemnek, amit te semmibe vettél.
Győzött. Aki győz, az életet nyer és életet ad. Azé lesz az életnek koronája.

Izráel Serege! Fiatalok!

A filiszteus ma is eljött. Mindig eljön. Újra eljön. Más-más arcát mutatja. Most csak egy érettségi vizsga. De világok és értékrendek állnak egymással szembe. A filiszteus áll veled szembe. Nálad pedig a hited, az anyanyelved, a néped öröksége, meséink és népdalaink, öltözékeink és táncaink, városaink és falvaink, iskoláink és templomaink. Kicsiny, sima kövek. Tenyeretekben elfér. A családotok, az iskolátok és az egyházatok patakjának medréből szedtétek fel. Ti, tiszta lelkű legények és leányok! Legyetek merészek és bátrak! De legfőképpen hitetek legyen! És induljatok!
Eredjetek, és az Úr legyen veletek!

Kedves Szülőtársak!

Hálát adunk az Úr Istennek, hogy itt állhatunk, e mai napot megértük, és Gyermekeink után mondjuk: „Eredj el, és az Úr legyen veled!”
Kedves Tanítók, Tanárok! Hálás a szívünk mindazért a testi-lelki kiképzésért, amit adtatok!
Kedves Fiuk, Kedves Lányok, Ti, tiszta szemű, tiszta lelkű Dávidok!
Álljatok ki azzal a hittel, amit kaptatok! Védjétek meg e népet, drága nyelvet és örökséget, emberséget és családot!
Szeretetünk, imánk kísér benneteket! „Eredj el, és az Úr legyen veled!”
Gratulálok nektek!

Iskolánk igazgatója, Laczkó György így búcsúzott ballagóinktól:

Tisztelt ünneplő közösség, kedves vendégeink!

Iskolánknak, a Tamási Áron Gimnáziumnak talán legszebb ünnepe a ballagás, amikor végzős diákjainkat búcsúztatjuk az ősi alma matertől. Leküzdve az elválás szorongató izgalmát, mindannyian, tanárok és diákok egyaránt nagy várakozással tekintünk a mostani végzős nemzedék jövője felé.

Kedves végzős diákok!

Most elérkeztetek gimis tanulmányaitok végéhez. A vég a kezdetnek az ösvénye, mondta Szent Benedek, a bencés szerzetesrendrend alapítója. Menjetek, és kezdjetek az újhoz: ne féljetek a vetélkedéstől, az önérvényesítéstől, a győzelemtől, és legyetek vetélkedők, önérvényesítők és győzők, mert így szép az élet, de sose felejtsétek el, hogy a vetélkedés, az önérvényesítés és a győzelem nem cél, hanem eszköz arra, hogy magatokban és másokban meglássátok az erőt, a jót, és kibontsátok az értékeket. Menjetek, legyetek erősek, szerezzetek tapasztalatokat, és ne feledjétek, hogy mindez csak akkor ér valamit, ha azt nem magatoknak tartjátok meg, hanem gazdagítjátok vele a rátok bízottokat, a szülőföldeteket és miért ne, egykori iskolátokat is. Csak az teljesedhet ki, aki tartozik valahová.

Több ezer éves indiai bölcsesség mondja:

„Akkor van a társadalomban rend, akkor található meg benne a világmindenség igazsága, ha minden ember a maga helyét foglalja el, és teljesíti az ennek a helynek megfelelő kötelességét.”

A 125 éve született, Tamási Áron lírai kifejezésével élve lélekindulásnak nevezhetjük az újabb nemzedék kilépését a prózai gondokkal telített életbe.

Kedves végzősök, a ti lélekindulásotok mottójául Tamási Áron Szülőföldem című önéletrajzi írásából választottam gondolatot (idézem): „Mert emberibb a szellem, mint a test; és a művelődés is inkább lényege az emberiség fogalmának, mint a javak. Töltse bé hát mindenki és töltsék bé a nemzetek is a szellem törvényeit, amelyek az igazság, a jog és a tudás. S legfőképpen az erkölcs!”

Ne felejtsétek el, hogy a Gimibe járhattatok. Ti voltatok, akik megéltétek az ősi épület feltámadását, Ti éltétek végig a járvány okozta bezártságot. Embert próbáló, küzdelmes évek voltak. De helytálltatok, és mindig legyetek büszkék erre az iskolára, mint ahogyan mi is büszkék vagyunk rátok, és mindig is szeretnénk azok lenni! Adyval mondom:

„Nem kívánom senkitől,
hogy csodás dolgot tegyen,
de joggal elvárom mindenkitől,
hogy mindig ember legyen!”

Mintha az éppen 125 éve született Tamási Áron mondta volna, egy volt gimis barátjának, Nyírő Józsefnek Kolozsvárt: Ember, mindenekelőtt! aztán székely!

Tisztelt Szülők!

Köszönjük, hogy hittek bennünk, és ránk bízták gyermekeiket. Együtt örvendhettünk sikereiknek, bánkódhattunk kudarcaik miatt, féltő szeretettel egyengettük lépteiket, és Ők közben felnőttek. Lázadoztak vagy szót fogadtak, célirányosan végezték dolgukat vagy csupán céltalanul beleéltek a világba, így váltak felnőtté. A szülői szeretet feltétel nélküli és önzetlen. A szülő gyermekéért mindenre képes. Egyre nehezebb megfelelni a világ kihívásainak, sok áldozattal jár a gyermeknevelés, de csodálatos dolog. Örüljünk együtt a felnőtté vált gyermekeinknek!

Kedves végzősök!

A magam és a Tamási Áron Gimnázium munkaközösségének nevében kívánom, hogy csak boldog időket tartogasson számotokra a jövő!
Isten veletek!

 

A tizenegyedikes évfolyam nevében Verzár Zsófia, XI. A osztályos tanuló biztatta végzőseinket.

Kedves végzősök!

Eljött ez a nap is, ezennel lezárul az életetekben egy igazán jelentős fejezet.
Most valószínű próbáltok itt lenni teljes lélekkel, hogy örökre szívetekbe zárjátok az utolsó nap illatát, hangulatát, az osztálytársak mostani arcát, az osztályfőnökök büszke mosolyát.

Az elmúlt időszak rengeteg kérdést vetett fel mindannyiunkban: Ki vagyok én? Ki akarok lenni? Mi a célom? Hova tartok? Ezekre a kérdésekre ti már választ adtatok, hogy sikerült eljutnotok ennek a fejezetnek a végére, kipipálni minden kötelező teendőt. És ez nem másnak köszönhető, csakis magatoknak, a bennetek folyamatosan dolgozó energiának.   
Viharos időben nagy kanállal fagyit enni elég lázadó, nem? De mégis van benne egy csepp humor, ami színesre festi a szürkeséget. Ez talán egy elég hétköznapi hasonlat, de azt hiszem, értitek, mire gondolok: a mindennapos munkába és tanulásba belefáradnánk, ha nem keresnénk néha egy-két kiskaput, rendkívüli és kreatív megoldást. Ezekből lesznek aztán azok a történetek, amiket majd visszaidézve hangosan nevettek, hogy az a bizonyos lógás hogy is volt, vagy épp hogy úsztatok meg egy nem kívánt felmerőt egy kis kedvességgel.

Ez a 12 év, amit az iskola falai közt töltöttetek, tele volt megpróbáltatásokkal, kihívásokkal, de valahogy mégis a végére jutottatok itt, a Gimiben. A végére jutottatok, mert mindig győzött a jókedv, a találékonyság, a spontaneitás. Másképp nem gyűjthettétek volna össze azt a megannyi emléket, amikre tudjuk, majd 10 év múlva is mosolyogva gondoltok vissza.

Talán nekünk, tizenegyedikeseknek fog legjobban feltűnni a hiányotok, mert velünk voltatok a leghosszabb ideig iskolatársak. Nem lesz többé már, akire felnéznünk, mi leszünk a legnagyobbak. És igen, higgyétek el, mindannyiótok lelkében ott van valami, ami egyedivé, pótolhatatlanná tesz titeket számunkra! És a barátság, amit tőletek kaptunk, felbecsülhetetlen!  
A búcsú mindig nehéz, de hozzátartozik az emberi élethez. Muszáj pontot tenni egy mondat végére ahhoz, hogy a következő gondolatot nagy betűvel, új lendülettel folytathassuk. Most ti is egy ilyen ponthoz értetek. De abban már megbizonyosodhattunk, hogy képesek vagytok előidézni az emberben azt a bizonyos „wow” érzést, amivel mindenkit lenyűgöztök, és tudjuk, ez az érettségin sem lesz másképp!

Mi, a tizenegyedik évfolyam így búcsúzunk tőletek:

merjetek élni, újat kipróbálni, szeretni, csalódni, elesni, fölállni – mert ez az élet.

Tudjuk, sikeresen fogjátok venni az akadályokat, megmutatva a világnak, hogy van remény. Ti vagytok a remény!

 

Andrészek Mátyás, XII. B osztályos ballgó diáktársai nevében búcsúzott.

Tisztelt Tanáraink, meghívottak, vendégek, kedves ballagó évfolyamunk!

Audrey Hepburn egyszer feltett egy olyan kérdést, amit mi is egyszer legalább megkérdezünk magunktól: „Mihez érdemes a legjobban ragaszkodni az életben?”. Erre a kérdésre úgy hiszem mindenkinek van, vagy legalábbis lesz egy válasza. A híres angol színésznő úgy felelt erre a kérdésre, hogy „Egymáshoz”.

Nem szándékoztam érzelgős idézeteket hozni, és megpróbálom minél egyszerűbben összefoglalni azokat a gondolatokat, amelyek bennem vannak ezekben a napokban, még akkor is, ha az egyszerű, rövid fogalmazás nem igazán rám vall; ezt alátámaszthatja egy-néhány itt jelen levő személy.

 Hogy miért választottam ezt az idézetet, arra a magyarázat egyszerű.
 Az az évfolyam vagyunk, akik talán az egyik legfontosabb periódusban estek ki abból a ritmusból, amiben minden egészséges gimnazista diáknak lennie kellett volna.

 Két kihívásokkal teli évet szánt nekünk a sors, ami idő alatt sok próbatétel ért. És ez alatt nem csak a tanulási nehézségeket értem, hanem azt, hogy a bezártság, az elszigeteltség hogyan érinett minket emberi, társas lényként.

Merem kijelenteni, hogy ez idő alatt értettük és éltük meg igazán, hogy mit is takar az idézet. Olyan harcosok voltunk, akik a bezártság ellenére is küzdöttünk azért, hogy összetartozzunk. Most biztosan beugrik mindenkinek, hogy éppen melyik dombtetőre vagy mezőre ment ki találkozni a barátaival, csak azért, hogy kamera, telefon és minden más digitális eszköz nélkül tudja látni, megölelni őt, tudjon kezet rázni vele, és hogy hallja a hangját. Talán kellett ez nekünk.

Kellett, hogy megtanuljuk értékelni egymás jelenlétét az életünkben, és tanuljuk meg, hogy minden nem jár alanyi jogon.

Ez érvényes az iskolára is. Nem kevés munkákba, erőfeszítésbe került az, hogy minden reggel jó kedvvel, vagy kevésbé jókedvvel, de magunkra véve az egyenruhát, rohanjunk fel a szerpentinen, elérve a 8 órás csengőt.
Nem járt, nem jár ez alanyi jogon senkinek, ezért dolgozni kellett.
Munkánk gyümölcse lassan elkezdett szépen beérni. Kaptunk egy közösséget, amit egyszerre formáltunk mi és azok a tisztelt tanárok, akik éppen a hátam mögött várják, hogy mi fog kisülni ebből a rövidre szánt beszédből. Talán viselkedésünk sokszor nem azt tükrözte, hogy egy-egy óra nagyon mély nyomot hagyott volna bennünk, mégis bizton állíthatom, hogy soha nem maradtunk üres tarsollyal.

Úgy gondolom, külön megszólítást, dicséretet és tapsot érdemelnek azok a tanáraink, akik valamennyiünknek a mentorjaivá váltak.

Évfolyamunk érdeklődési körét mindennek is lehet nevezni, csak szűkkörűnek nem. Ezt a sok tehetséget kamatoztatni tudták tanáraink, nem is akárhogyan... Egy pillanat erejéig visszavinnélek titeket egy kémia órára. Képzeljük el, hogy van két lombikunk: az egyikben hidrogén, a másikban oxigén. A kettő külön-külön szerves része az életünknek, de ha egymással reakcióba lépnek, történik valami varázslatos: életet adó vizet kapunk. Egy olyan anyagot, ami emlékszik, ami táplál, ami éltet. Ez a varázslat pedig az életünknek egy feltétele.  Az emberi kapcsolatok kémiájáról meg nem is beszélve.  Ez a sikeres „vegyület” pedig több elem elegye: kölcsönös tiszteletadás, közvetlenség, a tudás átadása és a tudás befogadása. Ezért szeretnék jómagam és az egész évfolyam nevében köszönetet mondani.

Most pedig szeretnék hozzátok szólni, kedves évfolyamtársaim!

Jó volt veletek! Jó volt megismerni ennyi különleges embert, jó volt beszélgetni, élni veletek. Jó volt, hogy együtt tettük a 2022-ben végző évfolyamot ilyenné. Jó, rossz? – döntse el az idő!

Az életben nem számíthatunk mindig arra, hogy rátermettek vagyunk minden feladatra. Valószínű, hogy fog jönni egy bökkenő, ami kicsit visszaráz minket a földre, és emlékeztet, hogy mindig van lehetőség az újrakezdésre.

Arra kérlek titeket, hogy hagyjatok egy örökséget, egy nyomot magatok után. Mindenkinek kötelessége az életében, hogy bebizonyítsa önmagának, „különleges vagyok”. Az idő, amit itt töltöttünk nem attól fog emlékezetessé válni, hogy milyen jegyeink voltak, mennyire voltunk népszerűek, vagy hogy hány like-ot kaptunk a legutóbbi insta posztra. Arra fogunk emlékezni, hogy milyen emberek voltunk, a barátságainkra, kapcsolatainkra fogunk emlékezni, „igen, igen, ő volt az, aki azt a barna lányt megcsókolta a lépcsőfordulóban, ő volt az, aki...”. Értitek? Ezek az igazi örökségek.

Most hozzátok szólok kedves 9, 10, 11.-esek, és mindenki más, aki valaha ezt a beszédet olvasni, hallani fogja. Használjátok ki az időt, amíg együtt vagytok! Túl fontosok a percek, az órák, hogy holmi kis veszekedésekkel, vagy éppen csak a tanulásba való elbújással pazaroljátok el.
Merjetek rizikót vállalni, merjetek nyitni az emberek fele, merjetek új barátokat szerezni, fiúk, merjétek a lányokat elhívni randizni, lányok, éljetek a lehetőséggel! Merjetek élni! Ez a ti időtök, és ennek minden perce megismételhetetlen.

Többen kérdeztétek tőlem, hogy az a „viszonylag” sok idő, amit tanulással töltöttem, nem vett-e el sokat az életemből. Magyarán: tudtam-e élni ez idő alatt? Nem tagadom, megvolt az eredménye is, de megvolt az ára is. Volt, amiből nem volt részem a négy év alatt, de igyekeztem, próbáltam kárpótolni magam mással.

Ezért hát azt mondom, nyissatok a világ és önmagatok irányába, de közben ne feledjétek el, hogy vannak kötelességeitek, elsősorban magatok fele.
Kötelességetek a tudásban és a lélekben való fejlődés. Ha mást nem, legalább ezt jegyezzétek meg.

Őszintén megvallva, nem sikerült ez a szöveg olyan rövidnek, mint amilyennek elterveztem. De, egy érzés kering bennem egész héten, ami nem más, mint a hála. Hála a barátaimért, hála a tanáraimért, mentoraimért, hála a közösségért... hála a Gimiért. S ezt nem tudtam rövidebben elmondani.

Egymáshoz való kötődésünk ebben a pillanatban még természetes, de ha bármilyen kételyünk támadna, mindig meglesznek azok az emberek, akikkel érdemes lesz egymáshoz ragaszkodni az életben, így igazat adva Miss Hepburn-nek.

Isten áldása legyen rajtunk!

 

Köszönet a képekért Dávid Attilának.