Élmények, barátok, napsütés – visszatekintés a Tiszapüspöki nyári táborra

Hatunknak az iskolából augusztus elején megadatott az a lehetőség, hogy elmenjünk testvériskolánk, a Szent István Gimnázium tiszapüspöki táborába, Deák Zsuzsánna tanárnő kíséretével.

Amikor felültünk a buszra, kissé kómásan a korán kelésnek köszönhetően, még nem is sejtettük, mire vállalkoztunk. Őszintén megmondom, engem ez a Tiszap annyira nem hozott lázba. Azt hittem, ez is csak egy átlagos élmény lesz, egy normális sátras tábor, s ha rajtam múlt volna valószínűleg el sem megyek. Szerencsémre barátnőmnek nagyon megtetszett, ezért ő eldöntötte, hogy márpedig ha tetszik, ha nem, mi megyünk. Életünk legjobb döntését hozta meg ezzel.

Kilenc óra út után délután kettőkor kászálódtunk ki a buszból, s szívünk szerint azzal a slunggal ültünk is volna vissza, ugyanis kint több mint negyven fok volt. Becipeltük a csomagjainkat, kerestünk egy árnyékosabb helyet (nem nagyon akadt ilyen), ahová aztán, igaz csak második próbálkozásra, de sikerült felhúznunk a sátrunkat. Sok időnk viszont nem maradt rendezkedni, mivel akkor osztották ki a csapatokat. Mi mind a négyes csapat tagjai lettünk még néhány ottani diákkal együtt. Kisebbek voltak nálunk, de a korkülönbség nem nagyon érződött, jól megtaláltuk a közös hangot. Rögtön kaptunk is feladatot, egy bemutatkozó videót kellett forgassunk és egy csapatzászlót festenünk. Ezt a folyamatot nemcsak, hogy élveztük, de még mi is kaptuk rá a legtöbb pontot. 

Sajnos első helyünket nem sokáig sikerült tartanunk, ugyanis a második nap végére már az egyes csapat állt az élen, mi mögöttük második helyen, de még nem ez volt a legrosszabb helyezésünk, mivel néhány rosszabbul sikerült feladat után még negyedikek is voltunk a hat csapatból. Viszont a kevesebb pont nem szegte kedvünket, minden feladatot ugyanúgy élveztünk. Az öregdiákok tavasztól szervezték ezt a tábort, és ez meg is látszott, rengeteg egyedi, jól kidolgozott, még soha nem látott játékon, programon vehettünk részt, amelyeket jól összekapcsoltak a római istenek tábortémával. Voltak sportmérkőzések (volé, foci), élő honfoglaló, közös tábortánc, egész táboron átívelő gyilkosos játék, kenuzás, disability (bonyolult lenne elmagyarázni, de egy nagyon izgalmas csapatjáték), számháború, szintén táboron átívelő mozaikkészítés és kincskeresés, quizestek különböző témával, szabaduló szoba, az élet játéka, tőzsde, kaszinóest, tábortűz és még sok más érdekes program.

Ezekben általában a csapattal, vagy annak egy részével kellett részt venni, de volt két páros vetélkedő is, ahol fiú-lány párok jelentkezhettek, csapatoktól függetlenül. Az egyik a legtáborabb volt, ahol különböző ügyességi feladatokat kellett teljesíteni, ennél a csapatunkból levő pár harmadik helyet nyert, ami elég dicséretes, tekintve, hogy a döntőben célba dobás is volt, s a páros fiú és rövidlátó tagja már a tábor első napján elhagyta a szemüvegét a Tiszában. Meglepő módon mégis ő volt a számháborúban a csapatunk legértékesebb tagja, s bár játék közben igencsak elveszettnek tűnt, elterelésnek tökéletes volt. A másik ilyen páros verseny pedig a házaspárbaj volt, ahol minden fordulóban kellett improvizálni egy előadást, a megadott tárgyat/pick up line-t/helyet belefoglalva. Az első fordulóban az első találkozást, utána az első randit, majd veszekedést, s később kibékülést kellett elimprózni, míg végül a döntőben két páros játszotta el a lánykérést. Erre a versenyre sok pontot kaptunk, mivel volt egy döntős párosunk és elég sokan is indultunk a versenyen.  Még a mozaikkészítés, a kincskeresés és a nappali portya alkalmával sikerült sok pontot begyűjtenünk.

Minden napra le volt osztva, hogy melyik csapat a szolgálatos. Azon csapat tagjai kellett mosogassanak, terítsenek, fürdőt takarítsanak és tábortüzet őrizniük. Mi persze voltunk olyan szerencsések, hogy pont azon az éjjelen álltunk őrt, amikor volt az éjszakai portya, így egy óra alvással foghattunk neki. Ez volt szerintem az egyik legérdekesebb programpont, noha nem igazén szerepeltünk jól rajta. Az volt a lényege, hogy nem mondták meg, mikor, de egyik éjjel felköltöttek és különböző állomásokra kellett menjünk feladatot teljesíteni, egészen hajnalig. Így utólag nagyon vagány volt, akkor ellenben nem igazán így gondoltuk.

Végül, hiába, hogy nem akartuk, elérkezett az utolsó este, az eredményhirdetéssel. Az aznap pontozott versenyeket nem írták még be, de annyit tudtunk, hogy második helyen vagyunk, előttünk az egyes csapat első helyen, jó hatvan ponttal előttünk. Sorban hirdették ki a helyezéseket, s mikor a második helyezéshez értek, mind lélegzetvisszafojtva vártunk. Aztán mondták, hogy „ A második helyezett az…” , s mi akkor már boldogan ugrottunk fel, mert akkor tudhattuk, hogy csak az egyes csapatot mondhatják. Így lettünk mi, a négyes csapat, az első helyezett. Nyeremény gyanánt kaptunk egy csomó nasit, üdítőket, fagyit, amiből mindenki töménytelen mennyiséget bezabált. 

Másnap összeszedtük a cuccainkat, elpakoltuk a sátrakat, s ebéd után elindultunk. A hazaúton visszagondoltam az itt szerzett élményekre. A sok új ismerősre, a tapasztalatra, a nevetésre, az álmos tekintetekre a portya után, vagy éppen a győzelem pillanatára. Mind csodálatos volt. Nem viccelek amikor azt mondom, ez volt életem legjobb élménye. Az emberek, a hely… Minden annyira a szívemhez nőtt. Nem akartunk hazajönni, s visszatérni az eddigi életünkhöz, ami elszürkült eme sok színes emlék mellett. Komolyan, ott még a sok pornak, agyvízforraló melegnek és a néha eléggé furcsa ízű ételnek is meg volt a varázsa. Sokat hozzá tett még a tapasztalatoz, hogy csodálatos csapattársaink voltak, akikkel összebarátkoztunk, így nemcsak a programok alatt töltöttünk együtt időt. Ilyen beszélgetések alkalmával jöttünk rá, hogy nem ismerik sem a gamat, sem a búrján kifejezést. Egyszer mondtam az egyiküknek, hogy baj-e ha ráteszem a majómat a táskájára, erre ő olyan tekintettel nézett rám, mintha három fejem lenne. Mint kiderült, ők ezt trikónak hívják. Ennek a kibogozása alatt is jót szórakoztunk. Még most is tartjuk velük a kapcsolatot, s reméljük még találkozunk.

Szerintem mindannyiunk nevében mondhatom, hogy jövőre biztosan visszamegyünk.

Fleisz Viola, X.A osztály