Egy nap Tamásival

SZŰCS-OLCSVÁRY MELINDA | szept. 20, 2024 | Hírek

Séták Áron bölcsője körül

Gyerekkoromban mit se tudtam arról, hogy hazatérni a világon a legnagyobb esemény. Amikor reggelente és délutánonként, iskolatáskával a hátamon elbaktattam Tamási Áron egykori budapesti lakásának ablaka alatt, és kibetűztem bölcs mondását az emléktáblán – „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” –, a megfogalmazás tömörsége, stílusa ragadott magával, ám a gyémántként benne ragyogó igazság nem nyűgözött le. Siettem tovább az Alkotás utcán, befordultam a Tartsay Vilmosra, majd a Kléh Istvánon keresztül érkeztem meg a Kiss János altábornagy utcába, ahol általános iskolám ma már nem működik, de régi épületének közelében az író szobra fogad engem, a kései látogatót. Nem messze tőle, csupán tíz percnyi kényelmes gyalogtávra, egy félreeső, egészen a sínekig lerohanó utcácskában nőttem fel, amelyet sejtelmesen Táltosnak kereszteltek. A gimnáziumhoz és az egyetemhez sem kellett sokat utaznom. Buszra ültem, a Hegyalja úton leereszkedtem az Erzsébet híd lábához, átkeltem a Dunán, és csakhamar le is szállhattam.

Ezt a bensőséges otthont előbb szétzilálja, majd kis időre varázsától fosztja meg egy természetes folyamat, amit felnőtté válásnak hívunk. Egyszer csak elszakadtam a helytől, ahová azelőtt valamennyi idegszálam kötött, hiszen minden erőmet összeszedve és megfeszítve egy új és saját otthon alapjainak megvetésén fáradoztam. Valójában ekkor, az önállóságot megtapasztalva hasított belém Tamási Áron szállóigéjének valódi igazsága. Nem a földrajzi koordináták fejezik ki ugyanis az otthontól való távolságot; nem szükséges faluból városba, egyik országból a másikba vagy egyik kontinensről a másikra költöznünk ahhoz, hogy elhidegüljünk tőle, ám a térbelinél sokkal nehezebben leküzdhető, lelki zarándokútra előbb-utóbb mindnyájunknak rá kell lépnünk, mert csak és kizárólag azon találunk vissza hozzá. Valahogy úgy, ahogyan Radnóti Miklós írja szerelmének, egyúttal hazájának is címezve levelét. „Mindent, amit remélek, / fölmértem s mégis eltalálok hozzád; / megjártam érted én a lélek hosszát, / s országok útjait; […]”.

Tamási Áron legtöbb könyve erről az eltávolodásról és hazatalálásról, elkallódásról és megtérésről szól. Önéletrajzi esszéi, útirajzai, regényei, a Szülőföldem vagy a Bölcső és bagoly éppúgy, mint az Ábel-trilógia, de még a Jégtörő Mátyás szelleme is, amely állati alakokban, sőt lidércként szédeleg a poklok poklában, mindennapjainkban, mire végül helyet foglal a teremtett világban, egy újszülött testében.

„S hozsannával belérepültem a kicsi gyermekbe, ahol úgy jártam rögtön, mint amikor hirtelen rózsává nyílik a jószándékú bimbó. Vagyis lélekké változtam.”

A fejlődésnek ezzel az embert próbáló útjával ismerkedünk meg mi is, bolyongó szellemből lélekké válunk, amikor szerelembe esünk, családi békére vágyunk, és visszatérünk a szülőföldünkre. Különleges élmény, hogy én újra és újra Tamási szülőföldjére térek vissza. Nemcsak az ilyen ünnepélyes alkalmakkor, mert egy könyvön dolgozom, mely Farkaslaka mai valóságán keresztül mutatja be a saját világomat, végső soron azonban azt a közös világrészt, amelynek a székely író életműve az egyik fontos összetartó ereje. Nem jut eszembe rajta kívül még egy olyan alakja a magyar irodalomtörténetnek, talán csak Mikes Kelemen vagy Sütő András foghatók hozzá, aki munkásságában a családja és szűkebb pátriája iránti szeretetét a legfőbb szövegszervező elvvé avatta volna.

Bóklászom Farkaslakán a síremlék, a templomhajó és a szülőházban a bölcső körül; bejárom a lélek hosszát az elejétől a végéig. Megelevenednek Tamási valóságos és kitalált figurái, egyúttal mindaz, amit a saját sorsomból látok és nem láthatok. Édesanyám Táltos utcai örökségéből, az arannyal befuttatott októberi nyárból sétál át a szomszédba, hogy a Sportkórházban adjon nekem életet. Visszafelé teszem meg az utat, megindultan, csüggedten, és legtöbbször csak álmomban, mivel a lakást, ahol még az anyai dédszüleim rendezkedtek be először, régen eladtuk. Felidézem a kaput, a lépcsőházat, az udvart, a hevederzárat és az összes helyiséget, a kézre álló tárgyakat a komódoktól az ágyterítőkig. Nincsen közöm az ingatlanhoz, ide többé nincsen bejárásom, ám lélekként itt vagyok otthon születésemtől kezdve halálomig, bármerre is vetődjön el a bennem lakozó szellem.

Így vagyunk mindnyájan otthon Tamási Áron mondataiban is.

Falusi Márton

Elhangzott 2024. szeptember 20-án a Tamási Áron Gimnázium Egy nap Tamásival elnevezésű rendezvémysorozatán.