Dolce vita

Vannak kirándulások, amelyekről hazatérve az ember kipakolja a bőröndjét. Aztán vannak olyanok, amelyeket hiába próbál kipakolni, mert még napokkal később is homok pereg a papucsból és velencei sikátorok bújnak elő a telefon galériájából.

Ez a júniusi olaszországi kaland határozottan az utóbbi kategóriába tartozik.

A vakáció első hetét a IX.C, X.D, XI.A és XI.D osztályok együtt töltötték osztályfőnökeik – Máthé Attila, Péter István, Szűcs-Olcsváry Melinda és Lukács Levente – kíséretében. Péter István tanár úr lelkes és tűpontos szervezőmunkájának köszönhetően összesen 106-an vágtunk neki Olaszországnak.

Már az első állomás, Jesolo is megadta az alaphangot. Az Adriai-tenger partján töltött nap egyszerre szólt a kikapcsolódásról és a ráhangolódásról. Volt, aki a hullámokat győzte le, mások a fagyispultok kínálatát térképezték fel tudományos alapossággal, és természetesen a pizza–pasta–gelato háromszögből is mindenki levonta a maga következtetéseit. 

Aztán Velence következett, ahol különleges élmény volt, hogy nem menetrend szerinti hajóval, hanem saját hajóval közlekedtünk. Már önmagában ez is egészen más hangulatot adott a napnak. A gondolák városa nem véletlenül szerepel milliók bakancslistáján: a Szent Márk tér, a Dózse-palota, a Rialto híd vagy éppen a Sóhajok hídja nemcsak képeslapokon lenyűgöző. Péter István tanár úr helyismeretének köszönhetően a diákok nem egyszerűen végigsétáltak a városon, hanem történeteket is kaptak hozzájuk. Mert egy város akkor kezd igazán élni, amikor tudjuk, mit mesélnek a falai.

Velencéből Muranóra hajóztunk tovább, ahol testközelből figyelhettük meg a világhírű muránói üvegművészetet. Egészen lenyűgöző volt látni, ahogy néhány perc alatt az izzó üvegmasszából elegáns váza,  vagy éppen egy kecses ló születik. A bemutató nemcsak látványos volt, hanem arra is emlékeztetett bennünket, hogy a mesterségbeli tudás, a türelem és a kreativitás együtt képes valódi csodákat alkotni.

Burano pedig… nos, Burano olyan, mintha valaki egy festékesdoboz fölé hajolt volna, majd azt mondta volna: „Legyen minden ház más színű!” A színes homlokzatok, a virágokkal díszített utcák és a nyugodt kis sikátorok mesekönyvbe illő hangulatot árasztottak. Megtudtuk azt is, hogy a színeknek régen nagyon is komoly szerepük volt: a tenger felől hazatérő halászok és hajósok már messziről felismerték a saját házukat, így a színek nemcsak díszítettek, hanem hazavezettek. Talán ettől lett Burano nemcsak gyönyörű, hanem egy kicsit otthonos is. Olyan hely, ahol az ember néhány óra után is úgy érzi, szívesen maradna még egy kicsit.

Utazásunk következő állomása Pisa volt. A Csodák tere valóban rászolgált a nevére: a hófehér dóm, a keresztelőkápolna és természetesen a világhírű ferde harangtorony együtt olyan építészeti együttest alkotnak, amelyet élőben látni egészen más élmény. A térre egy kedves kis dotto vitt bennünket, ami már önmagában mosolyt csalt mindenki arcára. A helyi idegenvezetők audioguide segítségével kalauzoltak végig bennünket, így nemcsak néztük, hanem értettük is, mitől vált ez a tér a világörökség részévé. Jó érzés volt felismerni, hogy azok a képek, amelyeket eddig csak tankönyvekben láttunk, most néhány méterre állnak tőlünk.

Innen Luccába utaztunk tovább, amely talán kevésbé ismert, mint Firenze vagy Velence, de éppen ettől különleges. A várost körülölelő, kiváló állapotban fennmaradt reneszánsz várfal ma is teljes egészében körbejárható, a szűk utcácskák, a város szívében található Piazza dell'Anfiteatro - egy egyedülálló ovális tér, amely egy ókori római amfiteátrum helyén épült, a Szent Márton-székesegyház, Puccini szülőháza és az igazi kuriózumnak számító Guinigi-torony a függőkerttel mind azt bizonyítják, hogy nem mindig a legismertebb helyek hagyják a legmélyebb nyomot az emberben. Itt is helyi idegenvezetők segítettek bennünket abban, hogy ne csak nézzünk, hanem lássunk is.

Ha Toszkána, akkor Firenze kihagyhatatlan. Nem véletlenül nevezik a reneszánsz bölcsőjének. Itt szinte minden utcasarok egy újabb történelemóra. A Santa Maria del Fiore-székesegyház monumentális Brunelleschi kupolája, a Ponte Vecchio - az Arno folyón átvezető, aranyművesek boltjaival beépített híd, a Piazza della Signoria vagy Michelangelo Dávidjának másolata mind-mind olyan látnivalók, amelyek előtt állva egészen más jelentést kapnak a művészettörténet órák. Helyi idegenvezetőink történetei közelebb hozták számunkra a várost, mi pedig természetesen a híres olasz fagylaltot sem hagytuk ki a „tananyagból”.

Olasz kalandjaink megkoronázásaként San Marinóba látogattunk, Európa egyik legkisebb és legrégebbi köztársaságába. A középkori várfalakról elénk táruló panoráma szinte végtelennek tűnt, a macskaköves utcákon sétálva pedig könnyű volt elképzelni, milyen lehetett itt az élet évszázadokkal ezelőtt. A kilátás minden lépcsőfokot megért.

A kirándulás élményéhez nagyban hozzájárultak szállásaink is. Esténként, amikor már mögöttünk volt napi tíz-tizenöt kilométer városnézés, jól esett megmártózni a medencében - persze, amikor belefértünk még a nyitvatartási időbe -, beszélgetni, nevetni, vagy egyszerűen csak együtt lenni. Ezek a közös esték legalább annyira hozzátartoztak az utazáshoz, mint a híres műemlékek.

Utolsó napunkat a Balaton partján, Tihanyban töltöttük. Az apátság története, a levendulás hangulat és a Balaton látványa méltó lezárása volt ennek a gazdag hétnek.

Egy ilyen kirándulás azonban sokkal többről szól, mint arról, hogy hány várost pipálunk ki egy térképen.

Az egyik legnagyobb értéke az, hogy a diákok élőben láthatják mindazt, amiről történelem-, földrajz-, művészettörténet- vagy irodalomórán tanulnak. Mert egy kupola nem csupán egy tankönyvi kép, egy reneszánsz palota nem csak egy vetített dia, és a világörökség sem egy megtanulandó fogalom. Akkor válik igazán élménnyé, amikor ott állunk előtte.

És talán arról is szól, hogy egy hét alatt egy 106 fős társaság még inkább közösséggé válik. A közös hajóutak, a sok-sok együtt megtett kilométer, a buszos nevetések, maffiázások, a fagyizások, a medencés délelőtt és az út közben született történetek olyan élmények, amelyek még sokáig velünk maradnak.

Külön köszönet illeti Péter István tanár urat, akinek fáradhatatlan szervezőmunkája, energiája és precizitása nélkül ez a kirándulás nem lehetett volna ennyire gördülékeny, tartalmas és emlékezetes.

Egy biztos: a bőröndöket már kipakoltuk. Az élményeket még nagyon sokáig nem fogjuk. 💙

Szűcs-Olcsváry Melinda

Szerintem Olaszország sokak bakancslistáján kiemelkedő úti cél, hiszen a művészetek bölcsője, otthona rengeteg impozáns épületnek, és nem mellesleg a konyhája világszerte közkedvelt.

Éppen ezért nagyon szerencsésnek és kiváltságosnak érzem magunkat, amiért egy nagy közös osztálykirándulás keretein belül fedezhettük fel Olaszország gyöngyszemeit.

Közös kalandunk az olasz Riviérán kezdődött, Jesolón, ami nem messze fekszik Velencétől. Itt lehetőségünk volt egy egész napot az Adriai-tenger partján töltenünk, és felfedezni a hely kulináris ínyencségeit.

Másnap Velencébe vettük az irányt, ahol Péter István tanár úr tartott számunkra körbevezetést, felhívva a figyelmünket a hely minden látványosságára, melyek közül személyes kedvencem a Sóhajok hídja lett. Innen tovább hajóztunk Muranóra, ahol szemtanúi lehettünk, ahogyan egy helyi mester formálja a jellegzetes üvegtárgyakat. A napot Burano szigetén zártuk, ami mesebelinek hatott Velence zsúfolt és precíz egyvelege után. A kisváros színes házai és a hely csendessége mindannyiunk tetszését elnyerte.

Következő úti célunk Pisa volt, azon belül pedig a város történelmi központja, a Csodák tere, a gyönyörű keresztelő kápolnával, dómmal és híres ferde harangtornyával. Ha már a környéken jártunk, nem szalasztottuk el a lehetőséget, hogy felfedezzük Lucca városát, ami, amilyen egyedülálló és elszigetelt az őt körülvevő védőfallal, akkora kincs és látnivaló.

Toszkánában járva pedig nem szalaszthattuk el a reneszánsz bölcsőjét, Firenzét, ahol történelmi ínyencségek mellett egy-egy finom gombóc fagyiba is belekóstolhattunk.

Olasz kalandjainkat az egyedülálló San Marino látogatásával koronáztuk meg, ahonnan a gyönyörű kilátás és a várfalak közti bolyongás végképp felejthetetlenné varázsolta az ott töltött időt.

Hazafelé, már ismerős tájakon, egy délelőttöt a Balatonon hűsölve töltöttünk, és nem hagytuk ki a Tihanyi apátságot sem, ami mindenki számára hab volt a már eleve hatalmas tortán.

Innen is köszönettel tartozunk az osztályfőnököknek, akik bizalmat szavazva vállalták ezt a felejthetetlen kalandot, és külön köszönet Péter István tanár úrnak, aki kreativitást és energiát nem sajnálva szervezi meg számunkra az életre szóló élményeket.

Lőrincz Boglárka, XI.A osztály