Nagykorúsítás (2021)

Szerkesztő: | 2021. február 22. | Hírek, Hírek

2021. február 19-én azért öltözött ünneplőbe a Gimi, hogy megünnepelhesse azoknak a felnőtté válását, akikre most a legbüszkébbek vagyunk, a végzőseinkét.

XII. A osztály
XII. B osztály
XII. C osztály
XII. D osztály
XII. E osztály

A világjárvány lassan immár  egy kerek éve írja fölül számításinkat. A jelenlegi végzős évfolyam  meggyászolta már az elmaradt tizenegyedik végi külföldi kirándulásokat, elengedte a testvérosztályokkal való találkozást, megsiratta a meg nem szervezett gólyabál összekovácsoló erejét, megtapasztalta, hogy milyen online karácsonyozni … a maturanduszt is nem engedhette már.

Sokan és sokat dolgoztak azon, hogy méltó ünneplésben lehessen részük maturandusainknak ezen suta körülmények között is.

Izgatottan és hálatelt szívvel gyűltek egybe a Művelődési Ház nagytermébe iskolánk tanárai, az öt végzős osztály osztályfőnökeikkel és a lelkes programfelelősek, a tizenegyedikesek csapata.

Ennnél viszont sokkal többen gyűltek egybe otthonaik békéjében és követték végig élő közvetítésben a kitűzés pillanatait. Ezer köszönet mindazoknak, akik ezt lehetővé tették!

 

Laczkó György, iskolánk igazgatója, így üd­vö­zöl­te a 142 maturrá ütött fiatalt:

Az egyszeri ember édesapjától kapott gyűrűvel felkeresett egy szent életű embert. Azt kérte tőle, hogy véssen a gyűrűbe olyan bölcsességet, mely szomorú napokon vigasztalja, a nehéz helyzetekben bátorítja, a boldog időszakokban pedig óvatosságra inti. A bölcs pár nap múlva visszaadta a gyűrűt. Csupán egyetlen szót vésett bele: ELMÚLIK…

Kedves Maturanduszok!

Igen elmúlik. Elmúlik a gondtalan ifjúság, elmúlnak a csodálatos gimis évek, de elmúlik a járvány is, és elmúlik a maszkviselés is, az online órák, az üres iskolaépület szomorú látványa.

Szeretnék egy titkot elárulni nektek, de persze csak akkor, ha köztünk marad. Nem szerettem az online oktatás idején bent lenni az iskolában, mert üres volt nélkületek, diákok nélkül. Túl nagy volt a csend, senkit nem kellett kerülgetni a folyosón, senki nem mosolygott rám rohanás közben. Még az épület illata is más volt, hiányoztatok belőle.

És szeretnénk azt tudni, hogy ez is a múlté.

Most meg itt vagytok mindannyian, bár nem egészen úgy, ahogy szerettétek volna. A szülők testvérek, rokonok barátok nem lehetnek jelen, de reményeink szerint képernyőn követhetik a Ti ünnepeteket.

És itt vagyok én: az iskolaigazgatónak minden évben ünnepeinken frappánsat, újat kell mondania, aztán az erőlködéstől jönnek a sablonos, unásig ismert mondatok, szófordulatok. Viszont én ezt a mai napot más nézőpontból közelíteném meg.

Kedves Szülők!

Akik reményeink szerint most meghatottan követik ünnepségünk, gyönyörködnek gyermekeikben, és talán azzal is szembesülnek, hogy már nem is annyira gyerekek… Akik születésüktől mostanig egyengették ezeknek a fiataloknak az útját, biztosan érzik, hogy itt másfajta fordulópont készülődik, mint a bölcsőde, óvoda vagy az általános iskola utolsó évében. Most még jobban el kell engedniük gyermekeik kezét, mert ez így természetes. Ez az elszakadás nem könnyű, mégis felemelő, hiszen az ember büszke arra, hogy gyermeke önálló és felelős emberré válik.

Kedves Diákok!

Mivé is avatunk itt benneteket? A régi nyelvben maturanduszoknak nevezték az érettségi előtt álló fiatalokat. Ennek a latin szónak a gyökere az érés, megérés, tehát logikailag ennek a folyamatnak a záróakkordja az érettségi vizsga. Ekkor lesztek maturált ifjak, a régi elgondolás szerint olyanok, akik már érettek ahhoz, hogy a saját életüket irányítsák.

De ha őszinte akarok lenni, akkor most semmi másra nem szeretnék gondolni, csak szeretnélek kicsit nézni Titeket – annyira más a hangulat most, annyira másképp ragyog az arcotok, mint az iskola folyosóján találkozva… És nem szeretnék a búcsúzásról sem beszélni – még nem időszerű, még nem búcsúzunk. Csak álljunk meg egy pillanatra; és próbáljuk emlékezetünkbe vésni ezeket a pillanatokat. Örökre! Hogy valahol legbelül sose múljanak el!

Dr. Bekő István Márton iskolánk szülőbizottsági elnöke szüleik hangján szólt a 142 felnőtté cseperedett gyerekhez.

Kedves Ünneplő Testvéreim! Kedves Fiatalok!

Ma ünnepeljük a nagykorúsításotokat.

A szüleitek képviseletében szólok hozzátok. Három szóhoz kötöm a gondolataimat.

Az első, a HÁLA.

Nagy nap a mai. Ünnep van. Rég volt, amikor összegyűlhettünk. Hálás a szívünk, hogy az iskola megszervezte ezt az ünnepet. Jó együtt örvendezni!

De hálánk másért szól. Hálásak vagyunk érettetek. Olyan jó, hogy vagytok nekünk, és megérhettük ezt az ünnepet!

Hálásak vagyunk családotokért, édesanyátokért, édesapátokért, nagyszüleitekért. Az elmúlt 18-19 évben dolgos kezek szorgoskodtak érettetek, aggódó pillanatok követtek, és szeretet vett körül a családotok részéről. Köszönet és hála érte!

Hálásak vagyunk tanáraitokért, tanítóitokért, nevelőitekért! Vállalták, hogy a szüleitekkel együtt azon fáradozzanak, hogy ti felnőjetek. Sokszor többet tudtak rólatok, mint mi magunk. Hála és köszönet a munkájukért!

A másik szó a VALLOMÁS.

Ezt úgy képzelem, mintha egy konyhában ülnénk (jó nagy konyha kellene!) és beszélgetnénk. Ma már messzi múlt, amikor még nem voltatok. Amióta vagytok, azóta élünk igazán! Nagyon szép évek voltak!

Milyen izgalom volt, először elengedni kezeteket, otthagyni bölcsődében, óvodában, iskolában, majd mind gyakrabban. Így telt az idő.

Tudnotok kell, nagyon szeretünk!

Már sejtjük, mit kellett volna másképpen tennünk. Többet kellett volna veletek lenni. Csakhogy senki nem tanított meg minket, milyen édesanyának vagy édesapának lenni. Közben tanultuk meg. Olyanok voltunk, mint, aki biciklizni tanul. Az elején sokszor elesik, megüti magát, de újrakezdi. Vannak, akik még ma is el-elesnek.

Most látjuk igazán, hogy csak a veletek eltöltött pillanat, perc, alkalom a lényeges és maradandó.

Átérezzük annak a híres bázeli egyetemi tanárnak a szavait (Karl Barth), aki könyvtárnyi könyvet írt. Egyszer megkérdezték tőle, mi az élete főműve. Elővette gyermekei fényképét, megmutatta: ők. Bizony, nekünk is ti vagytok életünk legdrágább kincse és ajándéka!

A harmadik szó a KÍVÁNDÁSÁG.

Ma nagykorúsítottak benneteket. De számunkra ugyanazok a fiúk és lányok maradtatok, akik voltatok. Ismétlem, nagyon szeretünk benneteket!

Mit kívánunk? Mindenekelőtt, hogy maradjatok meg embernek: embernek egy embertelen világban, hogy emberként lehessen élni. Erre van szükség.

Aztán azt kívánjuk, őrizzétek meg az identitásotokat. A világ ezzel van tele: másság, másság elfogadása. Nehogy miközben arra törekedtek, hogy más identitását elfogadjátok, a tiétekről lemondjatok, azt elveszítsétek! Jogotok van a saját örökségetekhez!

Azt is kívánjuk, hogy sokszor láthassunk! Jöjjetek sokszor haza! Öleljetek meg, hogy visszaölelhessünk!

És eszetekbe juttatok a madár példáját, amely repülni tanítja fiait. Engedi, hogy kirepüljenek. A tétován megtett körök utána madárkák visszaszállnak édesanyjuk fészkére. Mert ott vannak otthon, az a saját fészkük. Ott védelem és szeretet várja őket.

Kirepültök, de térjetek mindegyre vissza! Ne feledjétek, hol az otthonotok, a fészketek! Itt mindig szeretettel várnak benneteket!

Végezetül azt kívánjuk, legyetek nagyon boldogok! Öleljelek át benneteket Ti, nagykorúvá lett gyermekek!

 

A tizenegyedik évfolyam gondoltatait Széles László, XI. B osztályos tanuló hangosította ki.

In medias res avagy mindennek a közepébe…

A „Kedves Végzősök, Tisztelt Tanárok” után gyertek számoljunk egyet. Három és fél millió kliséktől égnek meredő hajszál, 17892 botoxra váró ránc, 4544 hidegrázástól csikorgó fog, 284 szikrázó szempár, 142 bizakodó nebuló, aki alig várja, hogy vége legyen ennek a plusz végtelenbe tartó egyáltalán nem hegyibeszédnek szánt szövegnek.

Minden reggel 8-kor eljutsz a csúcsra, friss hegyi levegőt szívsz… innen már csak lefele vezet az út, persze csak a központig. Itt képzeld el, hogy leparkol egy autó. Megvan? Beülsz. Mielőtt elindulnál, nézz bele a bal tükörbe. Hogy érzed magad? Tetszik a kockás szoknya? Tetszik a kék ing? Na és a zakó? Hiányozni fog? Megvan még a Gimisterious jegyed? Emlékszel rá? Diáknapos polodat hordod még? A reggeli kávé megvolt? Edit nénivel alkudoztál? Tócsából vetted ki az ablakon kidobott zakódat?

Most jöhet a jobb tükör. A reggeli fagytól még homályos? Ne aggódj, idővel leolvad. Látod a közeledő embereket? Látsz valami furcsát? Nem? Akkor indulhatsz. Vigyázz, ne fuss radarba!

Számíts rá, hogy az út olyan lesz, amit eddig megszoktál, kissé göröngyös, de élvezd, mert a tiéd. Képzelődjünk tovább. Most hogy tetszik az, hogy te irányítasz? Milyen sofőrnek lenni? Biztonságos, vagy kellene még az insztruktór melléd?

Behajtanál egy kétsávos körforgalomba? Én még nem, mert neked van elsőbbséged. HA készen állsz rá, üsd le az indexet, majd hajts tovább magabiztosan!

A képzelgést befejezve folytassuk a számolást. 16 hét, 112 nap, 2688 óra és még ennél is több perc, másodperc. Ennyi ideig vasalhatod az ingedet, izzadhatsz a lépcsőn és törheted el a lábad, hogy használhasd a liftet. Az érettségi pedig nem kizárólag csak a papírról szól, hanem arról is, hogy önmagad legjobb kiadás légy.

U.I. Érettségi előtt el ne feledjétek, hogy nem csak a kismadár száll, hanem a szinusz is… a koszinusz meg értelemszerűen kúszik. Egy ima, egy alapképlet! Ámen.

 

A felnőtté avanzsált fiataljaink nevében Lukács Kamilla, XII. C osztályos tanuló tartott számadást.

Tisztelt tanáraink, kedves végzős diáktársaim!

Négy esztendeje, amikor beléptünk a Gimi kapuján, még mindannyian gyerekek voltunk. Többségünknek homályos álmai, bizonytalan elképzelései voltak jövőnket illetően. Természetesen akadtak köztünk nagyon is céltudatosak, meg olyanok is, akik elveszettnek érezték magukat új környezetükben. Azt azonban mindannyian éreztük a lelkünk mélyén, hogy ez az iskola megfelelő szellemi teret biztosíthat többé-kevésbé pontosan meghatározott céljaink eléréséhez.

Szüleink talán még nálunk is nagyobb reményeket fűzve engedtek az ősi Alma Materbe, bízva abba, hogy középiskolai tanulmányaink végén kellő szellemi értékekkel föltarisznyálva léphetünk majd tovább.

Emlékszem, az első napon édesapám azzal indított útnak: minden vágya az, hogy belőlem is akkora ember váljék, mint ez az iskola. Azt hiszem, ez az egyetlen, talán humorosnak ható mondat is, híven tükrözi a Gimi évszázadok óta képviselt értékrendjét, szellemi igényességét. Azt, hogy az itt tanulók számára lehetőségek sokaságát biztosítja az önmegvalósításhoz. Mert bár a tehetség mindannyiunkban ott lappanghat, ahhoz, hogy kibontakozhasson, szorgalomra, türelemre, kitartó munkára van szükség. Cselekvés nélkül a legszebb álmok is szétillannak a semmiben.

A Gimi ugyanakkor arra is megtanított, hogy képesek legyünk megélni az öröm, a felszabadultság önfeledt pillanatait. Hogy felnőttekként kiegyensúlyozottak maradhassunk, e képességre mindenképpen szükségünk van. Az álmaink valóra válásáért, a cél eléréséért végzett kitartó munka közben – lelki egészségünk megtartása érdekében – lazítani is tudni kell, gyönyörködni az élet kínálta megannyi szépségben.

Egy igencsak fontos alapköve a lelki és szellemi teljességünknek a barátság is, a Gimi falai között, bulikban és kirándulások során született bensőséges kapcsolatok. Ez természetes velejárója egy közösség mindennapi életének, hiszen ugyanazok a kérdések foglalkoztatnak. Ugyanaz a bénító fáradtság gyötör egy nehéz nap végén. Ugyanattól féltünk.  Ugyanabban reménykedünk. Önzésünkben és nagylelkűségünkben is hasonlítunk egymáshoz.

Szellemi és érzelmi szálak sokasága fűz össze a Gimi sokszínű textíliájában. Amikor szükségét éreztük valaminek, kaptunk. Amikor kopogtattunk, kinyílt egy ajtó. Amikor kerestünk, találtunk. Igazi nagycsaláddá váltunk az évek során. Olyan családdá, melynek tagjai a négy együtt eltöltött esztendő után is számíthatnak egymásra. Csiszolatlan gyémántokként kerültünk ide, és reméljük, hogy négy év műhelymunka után finoman megmunkált drágakövekké formálódtunk. Mindez nem sikerült volna tanáraink kitartó munkája és türelme nélkül, hiszen nekik köszönhetően magas szintű képzésben részesülhettünk. Hiszem, hogy minden végzős diáktársamnak sikerült lélekben olyan felnőtté válnia, akire mindig is vágyott gyerekkorában. Ugyanakkor remélem, hogy lélekben mindig is azok a reményteli, energikus gyerekek maradunk, akik most bölcsebben kémlelhetik a világ alakulását, hogy visszatekintve azt mondhassuk, ez volt az én formám, ekkor éltem igazán, mert azért vagyok a világon, hogy valahol otthon legyek benne.

 

Dr. Szakács István Péter minden kitűzőt viselő diáknak dedikált írását Kolumbán Karola, XII. D osztályos tanuló tolmácsolta.

A kitűző beszéde

Tisztelt idemerészkedett meghívottak, beoltott és beoltatlan pedagógusok, netről szurkoló szülők, kedves felnőttekké váló diákok!

Sokat rágódtam azon, hogy megszólaljak-e. Egy kitűzőt nem képeznek ki arra, hogy közönség elé állva ossza az észt. Joggal kérdezhetik, egy magamfajta, pléhből formázott, aprócska holmi hogy jön ahhoz, hogy a nyilvánosság előtt dumáljon. De ha színaranyból lennék is, az sem változtatna a helyzeten. Nekem ugyanis a köztudat szerint mindössze az a feladatom, hogy jelezzem: viselőmet a kitűzés pillanatától kezdve kéretik felnőttnek tekinteni.

Annak, hogy mégis megszólalok, több oka van. Kezdem a szorongással. Hiába fordultam a pszichiáteremhez, vettem részt munkavédelmi kiképzésen, mindvégig gyötört a gondolat, hogy a sorsdöntő pillanatban balesetet okozok. Ez ugyan függ a kitűzést végző személytől is. Mert bármennyire is vigyázhatok én, ha az igazgató úrnak, igazgatóhelyettes asszonynak, osztályfőnöknek a meghatottságtól vagy a tapasztalatlanságból kifolyólag reszket a keze. Ezen a nagy precizitást igénylő műveleten szerencsére már túl vagyunk. De gondoljanak csak bele, mekkora balhé kerekedett volna abból, ha szertelen székely bicskához hasonlóan össze-vissza szurkálom az epekedve rám váró diákot. Még csak az hiányzott volna, hogy ezekben a fránya kovidos időkben, amikor már se puszilkodás, se kézfogás nincsen, csak a mindennapokra amúgy is jellemző öklözés és könyöklés, gondatlanságból elkövetett testi sértés alapos gyanújával őrizetbe vegyenek.

Aztán itt van a klausztrofóbiám! Én, kérem, pokolian rettegek a zárt terektől. Számomra nincs nagyobb öröm, mint gimis titánok és titániák szíve fölé kerülni. Nézni ifjú arcotokat. S közben eltöprengeni azon, hogy szemetekből a könnycsepp a meghatottságtól csordult-e ki, vagy a két számmal kisebb cipő szorításától. Hallani, mint kapcsol turbóra szívverésetek a szüleitektől kikunyerált ajándékok gondolatától. Engem viszont kiráz a hideg, ha arra gondolok, hogy az ünnepség után fiókba, dobozba, szekrény aljába zártok. Vagy, ami még ennél is rosszabb, kidobtok a szemetes kukába. Nem akarok kallódó kacattá válni! Nem akarom kétes egzisztenciájú, használt egészségügyi maszkok között tengetni hátralevő életemet!

Vigyázzatok rám, becsüljetek meg! Gyerekkori meséitekből talán még emlékeztek arra, hogy jó tett helyébe jót várj. Nekünk, kitűzőknek, van egy titkos küldetésünk: segíteni rajtatok, amikor bajba kerültök. Ha az élet, ez a kiszámíthatatlan bunyós fazon egy jól irányzott horogütéssel padlóra küld, szorítsatok a tenyeretekbe, hunyjátok be a szemeteket. És akkor a szemhéjatok mögött újból fölvillan ez az este. A ti felnőtté avatások estéje. És egy pillanatra látni fogjátok mostani magatokat, amint fiatalságotok káprázatos fényében félszegen vagy magabiztosan, mosolyogva vagy komolyan az ígéret kapujában álltok. Ebből a varázslatos pillanatból meríthettek majd erőt a folytatáshoz. Higgyetek nekem, tudom, mit beszélek.

 

 

 

A nagykorúsított diákjaink osztályvideói:

XII. A osztály https://drive.google.com/file/d/1S40beCk2oOBRBF4KO2zB3KpS4P5tKMx-/view?usp=sharing

XII. B osztály https://drive.google.com/file/d/1JG07ZqkTb-NpXdAE7RLY-9LET152e43-/view?usp=sharing

XII. C osztály https://drive.google.com/file/d/1qbdo-jcg-Zvj3AHjENFYiKQC3cCVNboP/view?usp=sharing

XII. D osztály https://drive.google.com/file/d/1ucnJfG7PNmdcIvex66Dq3WcgjDJTkqtU/view?usp=sharing

XII. E osztály https://drive.google.com/file/d/1WVFiKi6wFtq76VQaFh0mtUgsY6zVLNLU/view?usp=sharing

 

 

 

Kapcsolódó tartalmak