Isten áldjon, drága ballagóink!

Szerkesztő: | 2016. június 8. | Hírek, Hírek

Dr. Bekő István Márton, szülőbizottsági elnök könnyeket csalt mindannyiunk szemébe.

DFA_2168

Kedves Ünneplő Gyülekezet!

Szülőbizottsági elnökként és Szülőként szólok ma.

Egy megsárgult lapot tartok a kezemben. Egy levél. Én kaptam ballagásomra 1988-ban egy számomra nagyon kedves személytől, akinek emléke legyen áldott, aki már a székelyudvarhelyi római-katolikus temetőben nyugszik: Beáta nővér.

Levele egy idézettel indít:

„Mindenik embernek a lelkében dal van,

és a saját lelkét hallja minden dalban.

És akinek szép a lelkében az ének,

az hallja mások énekét is szépnek.” – Babits

Aztán így folytatódik:

„Azt kívánom, hogy mindig szép legyen lelkedben az ének, hogy mások is mindig szépnek hallják a te énekedet, beszédeidet.

Ezenkívül kívánok

sok szerencsét,

sikert,

örömöt,

boldogságot

az előtted álló élet minden napjára.

Teremje meg számodra az élet a két legjobb és legédesebb gyümölcsét: a békét és szeretetet.

Vizsgáidat imáinkkal kísérjük!

Igaz szeretettel.

(Aláírás: Beáta nővér)”

Szavai egyszerűek, őszinték és még ma is érzem azok tisztaságát, akárcsak régen. Egyszerű emberi szavak, de mindvégig elkísértek engem. Mindegyiknek súlya van, és nem azért került a levélbe, hogy a jókívánság gyors felsorolásaként benne legyen.

Most én is szeretnék pár egyszerű emberi szót mondani.

Mindenekelőtt a köszönet szavait mondom el, majd a ballagóknak egy bíztatást.

Keresztény emberként és szülőként mindenekelőtt

  • Köszönetet mondok Istennek, hogy életünket megtartotta, hogy fel tudtunk nevelni és ezt az ünnepnapot megérthettük. Ugyanakkor azokra a szülőkre is emlékezünk, akik már nem lehetnek közöttünk.
  • Kedves Tanárok! A Szülők nevében köszönetet mondok a nevelésért, tanításért, a gondoskodásért. Köszönet a sok látható és szemünk számára láthatatlan munkáért és törődésért, amellyel gyermekeinkkel foglalkoztak!
  • Kedves Gyermekeink! Köszönetet és hálát adunk érettetek, hogy felnőttetek és megmaradtatok a mi jó gyermekeinknek!

Még egy bíztatással fordulok hozzátok. A felolvasott levél utolsó sorában ez áll: „Vizsgáidat imáinkkal kísérjük. Igaz szeretettel.” Most fogadjátok tőlünk, szülőktől is ezt a bíztató ígéretet: Vizsgáitokat imáinkkal kísérjük! Igaz szeretettel. De ti is serénykedjetek!

Köszönöm, hogy meghallgattatok!

Székelyudvarhely, 2016. június 3-án                                Dr. Bekő István Márton, szülőbizottsági elnök

 

Kelemen Kincső,  XII. B osztályos ballagónk szép emlékeket idézett.

DFA_2220

 

Kedves Tanárok, szülők, tisztelt egybegyűltek, kedves ballagó diáktársaim!

“Eljött az idő, az órák megállnak. Csend van.  És most itt vagyunk. Utolsó perceinket tengetjük a Gimiben. Kétségbeesve, tudva, mi vár ránk. Hogy kik voltunk mi? Nincs már időnk elmagyarázni. És ez a kulcs. Nincs már időnk. Tovább kell lépnünk. Ez a hagyomány.”

Nincs már időnk az egyenruhát felvenni, nincs már időnk leszaladni a büfébe egy pizzáért, nincs már időnk tanárokkal vitatkozni, nincs már időnk órákat átaludni, egymást megölelni, együtt nevetni, esetleg bocsánatot kérni. Nincs időnk, elfogyott.

A Gimi falait koptatta az idő vasfoga  és mi mégis elhittük, hogy kiváltságosok vagyunk. Hogy több időt kaptunk, mint mások.  Amikor tanáraink az érettségiről beszéltek, mosolyogva legyintettünk, áhh, messze van az még. Amikor szüleink a felnőtté válásról szónokoltak, csendesen mosolyogtunk, szórakozottan vonogattuk vállunkat, hisz gyerekek vagyunk még, minek elsietni a felnőtté válást? Amikor egymás között a ballagásról beszélgettünk, talán elszomorodtunk egy pillanatra, de aztán tovább léptünk, hisz annyi dolgunk van még itt, még több hónap van június 3-ig.

És most itt állunk. Sokunkban talán még mindig nem tudatosult, hogy életünk egyik legnagyobb lépését készüljük meglépni. Vagy esetleg megugrani. Egy lufitengerhez hasonlítunk, amelyik egyszer csak hirtelen elszabadul a szélben. Az emberek gyönyörködve figyelik, ahogy a sok színes foltocska felröppen, egy darabig együtt száll, majd elválik egymástól. Van amelyik felfele törekszik, van amelyik sodródik a légáramlatokkal és van olyan is, amelyik lustán lebeg, majd leszáll. Ilyenek vagyunk mi mind. Gyönyörű szép színes foltok, amelyek nem tudják mihez is kezdjenek, most, hogy elvágták köteleiket. Egy darabig még itt lebegnek a fejünk felett, próbálnak összetartani, hiszik, hogy együtt könnyebb lesz. Aztán jön egy északi szél, egy déli, egy keleti, egy nyugati, egy passzát, és elsodornak bennünket egymástól messze.

Sokakat elszomorít ez a gondolat, mi azonban ismerünk egy ősi titkot, ami könnyebbé teszi ezt az egészet. A lufik levegővel vannak megtöltve, netán héliummal. A lényeg, hogy van bennük valami, amit magukkat visznek.  Mi is így vagyunk ezzel. Bár félünk az elválás gondolatától, bár félünk az esetleges viharoktól, amik ott fenn várnak minket, mégis van valami, ami miatt erősek leszünk, amit magunkkal viszünk, ez pedig nem más, mint emlékeink. Mindaz amit az iskolától, tanárainktól és egymástól kaptunk. Emlékek. Több ezer, ami összeköt bennünket. Bár tartómadzagjainkat elvágták, mégis van egy láthatatlan hajszál, ami egymáshoz köt: a nagybetűs Gimi. Az itt eltöltött évek és évek során felhalmozott emlékek, amelyek most mindannyiunk szemei előtt leperegnek. A pillanat, amikor először beléptünk ebbe a hatalmas épületbe, életünk első fikáztatása, első gólyabálja, amelyiken mi voltunk a főszereplők. Egy ijesztő tanár, akiről később kiderült, hogy jó fej, egy antipatikus osztálytárs, akivel később legjobb barátok lettünk. Egy nehéz tantárgy, egy még nehezebb dolgozat. Teaházak. A sulirádió. A különböző iskolai csapatok, amiknek tagjai voltunk: kórus, Vitéz Lelkek, Gereben, Ébredés, Tadisz és a különböző sport csapatok. Az évszázad legjobb gólyabálja. Lehet, sok embernek nem tetszett, de nekünk akkor is a legszebb volt, hisz a miénk volt minden egyes hibájával együtt. Közösen alkottunk valamit és erre lehetünk a legbüszkébbek. Egy emlékezetes szervezői kirándulás. Sok-sok veszekedés. És még több nevetés. Egy mosoly a folyósón, egy kölcsön adott matek felmérő, egy megsúgott válasz. De ami talán a legfontosabb: több tonnányi szeretet.

A büfé finomságai is felrémlenek szemünk előtt: pizza, forró csoki, 3 az egyben, fél szendvics, édességek, és ami talán a legfontosabb a büfés nénik kedvessége, mosolya, jókedve. Eszünkbe jut a kapus néni, az oly gyakran elhangzó mondat: “Hova mentek? Gyertek vissza azonnal! “. Aztán meg, elmosolyodunk, hisz tudjuk már, hogy a kapus néni a legjobb barátunk és legfőbb cinkostársunk. Aztán meg eszünkbe jutnak a takarító nénik, akik láthatatlan tündérekként mindig rendet varázsoltak körülöttünk. Ottó bácsi és Csaba bácsi, akikhez bármilyen problémával fordulhattunk, hisz azonnal segítségünkre siettek. A laboráns nénik, a könyvtáros néni, akikhez mindig futottunk egy-egy lecke fénymásolásáért. Végül, de nem utolsó sorban mindannyian, könnyes szemmel elmosolyodunk és visszagondolunk tanárainkra. Akikkel, bár volt konfliktusunk, de azért akiket ennek ellenére nagyon szeretünk. És akiknek hálásak vagyunk. Mert lehet, ha nem sikerült a tantárgyaikat tökéletesen elsajátítanunk, de azért mindegyiktől kaptunk valamit, ami jobb emberré tesz minket, ami segít utat választani, ami segít eldönteni, hogy sodródjunk a szélben, avagy felfele törekedjünk. Itt állunk és mindannyian köszönetet szeretnénk mondani, mindazért, amit tettek értünk. Köszönjük! Iskolánk minden egyes tanárának és segítőjének! Külön szeretnénk megköszönni osztályfőnökeinknek a türelmet, a szeretetet, a kiabálásokat, a megbocsájtásokat! Minden egyes osztályfőnök édesanya, édesapa volt, akiktől fájó szívvel veszünk búcsút! Végül pedig, igazgató úr, igazgató helyettes úr, köszönjük, hogy része lehettünk egy ilyen iskolának!

Lassan eljön a pillanat, amikor elvágják a madzagot és felröppenünk. Tele vagyunk kalandvággyal, lelkesedéssel és álmokkal. Kedves végzős társaim! Kívánom, hogy soha ne hagyjon el bennünket a hitünk. Higgyünk abban, hogy képesek vagyunk rá és küzdjünk azért, amiben hiszünk. Legyenek céljaink, álmaink és harcoljunk értük. Nem lesz könnyű, hisz ott fenn, a magas égben, gyakran vannak viharok, amik megcibálnak majd bennünket. Tanuljunk a kudarcokból! Kívánom, hogy minden apróságnak tudjunk úgy örülni, mint egy gyermek, hogy legyen tarsolyunkban a tisztánlátás, az őszinteség és becsületesség. A középiskolai évek emlékét pedig vigyük magunkkal, talán mosolyt csalhat még az arcunkra néhány szomorkás pillanatban!

Ebben a percben az óra megáll. A lufik felszállnak, velük együtt mi is útnak indulunk. Sok-sok színes, tündöklő fényfolt az égen, amelyik visszanéz még egyszer és könnyes szemmel elsuttogja: Mindent köszönünk!

 

 

“SZABAD AZ ÚT A TEREMTŐ ÉLET FELÉ. INDULJATOK HÁT, TEGYÉTEK AZT, AMIRE SZÍVETEK VÁGYIK!” Kozma Nóra, XI. B

A fotókért köszönet a Dávid Fotó-nak.

Kapcsolódó tartalmak

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com