Névadó Tamási Áron

Tamási Áron nevét 1990 őszén vette fel iskolánk. Az 1989-es fordulat után lehetővé vált, divatba jött, hogy múltunk, történelmünk, kultúránk neves személyiségeiről nevezzük el oktatási intézményeinket. Így esett iskolánkban a választás Tamási Áronra, az alma mater egykori tanulójára. Ki is volt Tamási Áron?

A romániai magyar irodalom, a XX. századi egyetemes magyar irodalom e kiváló személyisége 1897. szeptember 20-án született Farkaslakán székely gazdálkodók gyermekeként. Édesapja Tamás Dénes, édesanyja Fancsali Márta volt. A kor egészségügyi ellátottságáról, szociális viszonyairól tanúskodik az a tény, hogy tizenegyen születtek a családban, de abból csak öten maradtak életben: Ágnes, Áron, Anna, Gáspár, Erzsébet.  Áron volt a legnagyobbik fiú, az ősi törvény szerint neki kellett volna a föld mellett maradnia, gazdálkodnia, de egy „szerencsés” szerencsétlenség alakított sorsán. Véletlenül ellőtte a bal hüvelykujját, és így, nem lévén alkalmas a falusi munkára, a szülők úgy döntöttek, tovább taníttatják a jófejű gyereket. Így került Áron az udvarhelyi gimnáziumba, ahol 1910 és 1918 között tanult.

A korabeli dokumentumok, emlékezések, az iskola évkönyvei szerint igen jól érezte magát iskolánkban, az első évet kivéve, amikor beilleszkedési gondjai voltak. Az alma maternek olyan szelleme volt, – több író, költő, műfordító tanára is, – hogy ez a környezet alkotásra ösztönözhette a fogékony és tehetséges ifjút. Éveken keresztül részt vett a Budapesten megjelenő Zászlónk című katolikus ifjúsági lap irodalmi pályázatain, amelyeken nemegyszer dicséretet nyert. Miért csak dicséretet? Mert a pályadolgozatokat versben kellett megírni, s ahogy az később bebizonyosodott, Áronnak nem volt nagy tehetsége a versírásra, – ő a próza költője volt. Elmondhatjuk, hogy a leendő író fizikailag és szellemileg éretten hagyta el 1918-ban udvarhelyi iskoláját. A harctérre távozott, ahova akkor a haza szólította. Nem rajta múlott, hogy elveszítettük a háborút, ő ott is kitüntetést szerzett bátorságával, talpraesettségével. Íróvá, pedig máshol nem is válhatott, mint itt. 1922-ben, kolozsvári diákoskodása idején, amikor a kereskedelmi akadémián járt, első díjat nyert egy novellájával (Szász Tamás, a pogány) a Keleti Újság pályázatán, ez a siker végleg elkötelezte az irodalom mellett. Erős sikervágy jellemezte, elhatározta, hogy az írásnak szenteli életét. Az akkor születő romániai magyar társadalomban nagy becse volt az irodalomnak, az írott szónak. Tamási Áron úgy érezte, írásai tettértéket kaphatnak ebben a közegben.

1228680198

Rokoni meghívásra 1923-26 között az Amerikai Egyesült Államokban élt, főleg bankhivatalnokként dolgozott, de sok mindent kipróbált (akárcsak kedvenc hőse, Ábel). Hazája elhagyásakor ragaszkodása jeléül egy zacskó földet és egy tulipánt vitt magával. Nem egyszer küldött haza pénzt a szüleinek, testvéreinek. Amint azt gimnáziumi osztályfőnökéhez, Udvarhelyre írt levelében megfogalmazta, arra készült, hogy hazajőve tapasztalatai alapján hatékonyabban szolgálja az erdélyi magyarságot. Kötetnyi novellát küldött haza menyasszonyának, aki azt 1925-ben megjelentette Lélekindulás címen. Hazaküldött Ősvigasztalás című színművével dicséretet nyert a kolozsvári színház drámapályázatán. Sikeres íróként tért haza, és a továbbiakban sikert sikerre halmozott. 1929-ben, 30-ban, 31-ben a nem csak irodalmi szempontból, de pénzösszegben is jelentős Baumgarten-díjban részesült, 1942-ben megkapta a Baumgarten-alapítvány nagydíját is. Ezek segítették megőrizni írói függetlenségét, lehetővé tették, hogy arról írjon, ami hozza a legközelebb áll, szülőföldjéről, népe sorsáról. Regényei, novelláskötetei, esszéi, útirajzai, drámái egymás után jelentek meg, az utóbbiakat több színház is előadta. Megbecsült, tevékeny tagja lett a Benedek Elek vezette székely írók közösségének, a Helikon írói munkaközösségnek. Őt tartották a székelység legjelesebb író küldöttének. A különböző folyóiratok szívesen közölték írásait.  Bátor hangú újságcikkekben állt ki a romániai magyarság jogai mellett. 1937-ben ő volt a Vásárhelyi Találkozó elnöke, ez a fórum megpróbálta egyesíteni a magyar és román demokratikus erőket a humánum nevében, a fasizmus ellen. 1944-ig Kolozsváron élt. Ekkor, a háború végén, jónak látta Magyarországra távozni. Megérezte, hogy olyan idők jönnek, amikor igazságtalan per áldozata lehetne, mint ahogy lett is később Márton Áron püspök, Kurkó Gyárfás, és lettek még sokan mások.

Mint népi író Magyarországon a háború után népszerűségnek örvendett, volt a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja, az országgyűlés tiszteletbeli képviselője. 1954-ben Nagy Imre kormánya Kossuth-díjjal tűntette ki, az írószövetség társelnöke lett, ő fogalmazta meg 1956-ban a magyar írók állásfoglalását Gond és Hitvallás címmel, és írt, a nagyvilág, nyugat felé bátor hangú cikket, Magyar Fohászt a magyarság veszélyhelyzetében.

A középiskolai évektől idegenben élt: Székelyudvarhelyen, Kolozsváron, az Amerikai Egyesült Államokban, Brassóban, Budapesten. Szülőföldjén politikai okokból nem kívánatos személy lett, Farkaslakára, szülőfalujába csak ritkán jöhetett haza. Így vált az otthonkeresés írójává. Szinte minden írásának a cselekménye a vágyott szülőföldön, a székelyek közt játszódik. Halálakor (1966. május 26.), utolsó kívánsága szerint, Farkaslakán helyezték örök nyugalomra, még nagyobb súlyt adva szentenciájának: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”. Sírhelye kegyhellyé lett, ahol évente sokan megfordulnak feltöltődni eszméivel. Élt 69 évet. Halála óta halhatatlan. Művei teszik azzá. Több mint egy tucat regényt, tíz drámát, kétkötetnyi novellát, kétkötetnyi újságcikket írt. A művészi minőség, az újító jelleg a lényeg bennük amúgy is, nem a mennyiség. Művészi hagyatékát a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.

Írásai a jelenkori egyetemes magyar irodalom nagy értékei. A „novella költője” volt elsősorban, sok novellaváltozatot kitalált, a székely nép költői lelkületének eszenciája ott van mindenegy művében. A székely szellem, humor villanásaival, a székely tájnyelv szépségeivel, metaforikus jellegével gazdagította a magyar irodalmat. ”Az én írói természetemre különösen jellemző, hogy székelynek születtem” – írta. Az teszi jeles íróvá, írónkká, hogy a világ nagy kérdéseire szülőföldje, népe valóságát faggatva keresett és adott érvényes választ. A népi kultúrától indulva teremtett modern írásműveket. A világirodalomból Federico García Lorcával, Szergej Jeszenyinnel szokták együtt emlegetni.

Illik megismernünk életét és műveit, hisz iskolánk zászlaján ez a Tamási-idézet áll: „És rátok bízom az itt maradó kincseket”.  Gazdálkodjunk jól a tőle kapott javakkal, uniós világunkban is őrizzük karátjukat!