Gaudeamus!

Szerkesztő: | 2017. május 27. | Hírek, Hírek

2017 május 26-án iskolánk ballagási ünnepségén Dr. Bekő István szülőbizottsági elnök minden szülő nevében fejezte ki háláját az alma mater felé és kérte a jó Isten áldását az idei ballagóinkra.

taball071

Kedves Ballagó Diákok!

Mint szülő, szüleitek képviselője szólok hozzátok. Három gondolatot hoztam és egy versrészletet.

Először: a mai naphoz illik a hálatelt szív.

Ma nagyon sok szülő ébredt hasonló rövid imával: „hálát adok Istenem neked e mai napért, és hálát adok gyermekemért, akit megtartottál! Te segítsd őt, te őrizd őt a továbbiakban is!” Most itt, közösen érezzük, hogy szívünk telve hálával érettetek.

De további hálaszót is mondunk: a szülőkért, édesapákért, édesanyákért és ne feledjük a hátvédeket sem – a nagyszülőkért.

Erdély egyik legősibb és legeredményesebb iskolájában tanulhattatok. Itt még számít, ha tanulni akarsz. Szülőként most köszönöm a tanároknak a lelkes és példás munkáját, kiemelten az osztályfőnököknek, de az iskola minden alkalmazottjának a törődését. Ők voltak a ti másik családotok és otthonotok!

Másodszor: a nagyok felelősségét említem nektek.

2000 évvel ezelőtt egy különleges szabály hangzott el: aki nagy, az legyen kicsi, és legyen mindenkinek a szolgája – diakónusa. Jézus Krisztus mondta ezt. Ez a felelősség az ajtótokon kopogtat. Nagyok lettetek. Ezért, hajoljatok le a kicsinyekhez! Karoljatok bele az idősökbe! Álljatok oda a gyengék és elesettek mellé! Erősítsétek a könnyezőket, és ne veszítsétek el a reménységet – mert akkor mi lesz veletek és mit adtok másoknak?

Harmadszor: drága kincset bízunk Reátok.

Világunk értéket keres. Mi kipróbáltunk egy utat, amely használható és biztos. Ez a krisztusi út. Ahol nincs krisztusi lelkület, ott szaporodnak a tébolyodott erőszakok. Drága örökségetek és kincsetek a keresztyén hit. Ne hagyjátok el! A krisztusi szív nélkül nem lesz élhető e világ!

Drága örökségetek az anyanyelvetek! Legyen rá gondotok! Ne vegyítsétek fel és ne adjátok fel!

És reátok bízzuk a házat, a kertet, a barázdát, melyet együtt szántottunk, és a gazdaságot! Legyen gondotok rá! Drága örökségetek a szülőföldetek! Ahol őseink éltek és sírjaik domborulnak. Ahol jobb a fekete, mint máshol a fehér! Ahol ezt mondta Sütő András: „maradok, másképp nem tehetek”. Ugyancsak ő mondta, hogy a szülőföldet nem lehet elhagyni lélekcsonkulás nélkül.” Reátok bízzuk! Ha innen távolba visz is az utatok, jöjjetek majd haza! Mert várunk!

Ünnepi köszöntőmet egy versrészlettel zárom! Egyik tanárnőtök bízta rám, hogy majd alkalmas időben felolvassam. Ez a nap ma jött el. A vers ima is, és reménység is egyben. Legyen ez a zárszó.

Egyed Emese, Ébredés

„Vigyázzatok ránk, galagonyabokrok,
borókaágak, gyapjas jegenyék,
hogy ne legyünk földönfutók, se foglyok,
hogy hitünket-vérünket ne vegyék.
Vigyázz ránk, égbolt, magasságos Isten:
akaratunk, erőnk nem végtelen.
Szülőföldünk ez. Benned bízunk, Isten,
hogy életet, nem pusztulást terem.”

Dr. Bekő István Márton

Az immáron legnagyobbakká lett tizenegyedikesek nevében Kis-Német Noémi eképpen búcsúztatta a Gimi nagy víztározójából kiszakadó 141 vízcseppet:

taball074

Tisztelt ünneplő közösség! Tisztelt tanárok! Kedves ballagó diákok!

2017 május 26. örökre emlékezetes nap lesz számotokra. Itt állva talán nem csak testetek, hanem szívetek is beleremeg a változás szelébe.

Apró vízcseppenként érkeztetek a Gimnázium évszázados víztározójába, s mostanra megértetek, hogy elhagyjátok a biztonságot nyújtó szülővárost és közösséget. Hegyi csermelyek vagytok a tudás kövekkel pásztázott medrében, sebesen haladtok, küzdötök és akartok, hajt titeket a fiatalság szelleme.

Most, ezekben a pillanatokban talán csak könnycseppeitekkel tudtok válaszolni a jelen megismételhetetlenségére. Igen, ti most elballagtok, gátakat törtök és folyammá növitek ki magatokat. A tudás, a bölcsesség, a racionalitás és az emberségesség igaz vizei lesztek.

Egy új nap, egy új kezdet, egy egészen új korszak vár most rátok. Hátrahagyjátok a szokásaitokat, a korlátaitokat. Hátrahagyjátok a gyermeki tévedéseket, a felelősségvállalás előli mentségeket, a kisvárosi csendet. Mi itt maradunk még, de ti elmentek. Azt kívánom, hogy hagyjatok hátra, de ne feledjetek! Hagyjátok hátra a múltat, de őrizzétek az emléket! Hagyjátok hátra az épületet, de vigyétek magatokkal szellemét, bölcsességét! Hagyjátok hátra a szülővárost, de vigyétek magatokkal az otthoni szívdobogást! Vigyétek, vigyétek magatokkal az örömöket, az ambíciót, a kitartást! Vigyétek a rideg realizmust és a szívmelengető empátiát!

Legyen batyutokban a pogácsa az otthon melege, a család, a barátok szeretete. A só az élet íze, de ugyanakkor az, mi szomjaztat a tudás vizére. S legyen a batyu az élet, melyet vállatokra véve büszkén lépdeltek az árral szemben, a világ ellen, felvállalva mindazt, miben hisztek, mi emberré, mi boldoggá, mi önmagatokká formál.

Arra kérlek benneteket, hogy a tudástól, élettapasztalattól gazdaggá vált folyamokként ne feledjétek forrásotok helyét, ne feledjétek, hogy ti is voltatok csepp a tengerben. Hallgassatok a szívetekre, és ne engedjetek a világ felületességeinek. Adjatok időt magatoknak, és bízzatok a képességeitekben! Éljetek egy olyan életet, hogy mikor a torkolathoz értek, büszkén nézzetek hátra az általatok kitaposott mederre. Kívánom, hogy az élet igaz örömökkel ajándékozzon meg, hogy lássátok a részletekben rejlő szépséget! Nem kívánom, hogy ne legyenek akadályaitok az életben, sokkal inkább, hogy legyen erőtök leküzdeni őket!

Végezetül pedig Márai Sándor szavaival élve őszinte szeretetet, türelmet, elfogadást és kitartást kívánok az életben:  „Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás.”

Kis-Német Noémi

 

Szilágyi Anna-Katalin tizenkettedikes tanuló a ballagók nevében vett búcsút a csodaországtól, a Tamási Áron Gimnáziumtól.

taball084

Tisztelt ünneplők, szeretett tanáraink, szüleink, végzős társaim!

Az elmúlt hetek reggelein egyre kevésbé volt nyűg felkelni. Tudva azt, hogy egyre közelebb és közelebb érek a jelen pillanathoz, úgy éreztem, kötelességem úgy tölteni a napokat, hogy nem puffogok azon, hogy már megint milyen korán kell kimászni az ágyból. Az Alice csodaországban hősnője mondja, hogy már reggeli előtt gondolj hat lehetetlenre. Nos, én reggelenként sokszor gondoltam olyasmikre, hogy lehetetlen, hogy időben beérjek, lehetetlen, hogy nincs kimosva egy ingem sem, lehetetlen fél óra alatt átvenni egy hónapnyi anyagot?

Viszont….Az elmúlt hetekben eluralkodott rajtam egy érzés : lehetetlen, hogy ilyen gyorsan eltelt ez  a négy év. Ez a tizenkettő.

Van valami különös varázsa annak, hogyha olyasmire várunk, ami akaratunktól függetlenül fog bekövetkezni. Talán sokszor nyújtanánk a perceket vagy reménykednénk, hogy hamar fog majd eltelni ez az idő. Ha a legjobban próbálnám leírni, akkor azt mondanám, hogy olyan, akár egy furcsa nosztalgia, hiszen van, hogy már a jelenben körbetekintve is emlékeket látunk. Mintha mind Alice-ek lennénk, akik felébredve álmunkból idézzük fel a csodaországbeli történéseket.

Alice álmában zuhant bele egy nyúlüregbe, és egy abszurd mesevilágba került, ahol furcsa szerzetekkel találkozott. Ismerős? Néhol megnő, összemegy, beszorul a Nyuszi házába, hernyókkal beszélget, őrültekkel teázik, krikettezik a Szív Királynővel, majd felébred álmából.

Mi is rendíthetetlenül zuhantunk az életben, hiszen nem is volt jobb vállalkozó a szüleinknél, majd később saját magunknál arra, hogy újabb és újabb nyúlüregekbe lökjenek. Ilyen volt az, amikor kilencedikben először betoppantunk a Gimi ajtaján, ahol, bár nem épp egy abszurd mesevilág, de mindenképpen egy minden mástól eltérő külön kis univerzum fogadott, ahol tényleg találkoztunk többé-kevésbé furcsa szerzetekkel.

Volt, hogy nőttünk mások szemében, talán volt, hogy hibáztunk és összementünk, lehettek helyzetek, amikbe elég súlyosan beszorultunk. Bár felelőtlenség volt Alice számára innia csak úgy egy üvegből, mégis megtette, ahogy mi is egymást rángattuk bele újabb és újabb kalandokba, türelmetlenül majszolva a világ minden új falatját.

Krikettezni tudtommal nem igazán volt lehetőség, helyette viszont sokan tagjai lehettünk olyan  nagyszerű kis közösségeknek, mint például a Gereben, a kórus, a Vitéz Lelkek, az  Ébredés szerkesztősége, a TADISZ,  vagy a sportcsapatok, volt rengeteg rendezvény, kirándulás, verseny, amikért pont olyan hálásak lehetünk mint a péntek esti baráti összejövetelekért. “Mert hát sok olyan dolog esett meg Alice-el az utóbbi időben, hogy már kezdte azt hinni, hogy semmi sem lehetetlen. “

Hogy teáztunk-e őrültekkel? Bizonyosan, ha tudomásul vesszük, hogy mindenki egy picit zakkant a maga módján, ezt sem volt a legegyszerűbb megtanulni. Sokszor nem értettük egymást, veszekedtünk apróságok felett, nehéz volt elviselni néhány furcsa szokást, elfogadni egy-egy tanár szigorát, hazavinni egy rossz jegyet,  vagy nem lázadni minden egyes nap valamiért – mert miért is nem engednek ma haza korábban, vagy miért muszáj egyenruhát hordani? – Mégis, pár év múlva már nem a viharos időkre fogunk emlékezni, hanem arra, hogy mit jelentett ide járni.

A nővérem mondta magasztos hangon nyolcadikos koromban, amikor nem tudtam dönteni, hogy a következő négy évemet képzőművészet vagy reál szakon töltsem, hogy “ha bejutsz a Gimibe, megtudod, mit jelent a Hegyre járni”. Persze erre én csak kételkedve rávágtam, hogy a Preda magasbban van , de végül mégis meggyőzött, és természetesen igaza lett, hiszen így, itt állva az utolsó napon, nem vagyok más, csak végtelenül büszke arra, hogy itt koptathattam a lépcsőfokokat.

Na és mi jön ezután? Alice története folytatódik tükörországban, a miénkben pedig ezután állnak fejre a dolgok igazán, de így legalább van egy új nézőpontunk. Azt, hogy felkészültünk-e a sok tótágasra, ami előttünk áll, még a tornatanáraink sem tudhatják. Én mégis hiszek abban, hogy ebben a furcsa álomban többet tanultunk, mint sejtenénk, hiszen mi az élet, ha nem álom?

Én pedig köszönöm, hogy része lehettem annak a csodaországnak, amit a mindennapokban Tamási Áron Gimnáziumként emlegetnek.

Szilágyi Anna-Katalin

Hálás köszönet a fotókért Dávid Attilának.

Kapcsolódó tartalmak

Facebook Auto Publish Powered By : XYZScripts.com