Ezúttal a színpad az osztályunk volt

Szerkesztő: | 2021. május 24. | Hírek, Hírek

Az elmúlt hét során ismét belém hasított a felismerés, hogy a középiskolai kurrikulumból mennyire nagyon hiányzik a drámapedagógia. Az a tantárgy ahol alkalom nyílna arra, hogy életszagú helyzeteket, történeteket eljásszanak, kipróbáljanak a fiataljaink, büntetlenül és annak a lehetőségével, hogy a jelenet bármikor újrajátszható legyen a javítás szándékának a lehetőségével.

A Tomcsa Sándor Színház ismételten egy izgalmas projekttel cáfolt rá a Covid szabta szűk lehetőségekre: ha a közönség nem mehet a színházba, mennek ők az osztályterembe, életet játszani a fiatalokkal, ez utóbbiak nagy-nagy örömére.  A Vérszirom  című színházi nevelési előadás keretében a tizenkettedikeseink lehettek azok a szerencsések, akik egy képzeletbeli Hervay Gizella Gimnázium X. B osztályos tanulóiként lehetőséget kaptak arra, hogy a 5 színésszel egyenjogú partnerként beleszóljanak a történetek alakulásába, esetleg átírják a végkifejletet.  Közülük kértem meg egy párat, hogy meséljenek az élményeikről.

Szűcs-Olcsváry Melinda

Abban a kiváltságban lehetett részünk, hogy az előadást mi láthattuk elsőként, mivel az osztályunk a főpróbán vett részt. Szereplőkként lehettünk jelen a darabban, így mi is beleszólhattunk a történet alakulásába. Érdekes élmény volt belerázódni a saját karakterem szerepébe, és megfigyelni magamon azt, ahogy a történet előrehaladtával egyre kevésbé volt meg bennem az érzés, hogy egy színdarab résztvevőjeként vagyok jelen. Ami különösen tetszett, az az volt, hogy az előadás végén lehetőséget kaptunk arra, hogy megosszuk a színészekkel a bennünk lévő gondolatokat és kérdéseket; ezen kívül megpróbálhattuk megváltoztatni a történet végkimenetelét azzal, hogy egy adott jelenetet újra eljátszottunk. Az előadás alatt egy percig sem unatkoztam, és külön örültem annak, hogy olyan témákat boncolgathattunk, amikre az iskolában általában nem kerül sor, mint például mit jelent egy nehezebb mindennapi helyzetben hősnek lenni.

Balázs Kristóf, XII. A

 

Ezúttal a színpad az osztályunk volt. Pontosítva, az általunk életre keltett X.B osztály osztályterme. A különböző sajátosságokkal bíró, éber és magabiztos színésztársulat fogadott köreibe, ahogyan az egész osztállyal csatlakoztunk hozzájuk. Rövid helyzetismertető után kezdetét vette az interaktív foglalkozás, melyben mi is társszereplőkként kaptunk szerepet. A helyzetek relevánsak, a szituáció rokonszenves és elképzelhető volt a mi diákéletünk szemszögéből is, sőt, enyhén a jelenlegi globális helyzet egy-két aspektusára is vonatkoztatható. A szélsőségek, az intolerancia, a csoport manipulálhatósága és megosztottsága lettek kivetítve különböző iskolai életszituációk által: egy osztályon belüli gyökeres változások az osztályfőnök betegségét követően, a tanár kollega együttérzése és segítségre való törekvése, a diákok az elszánt cél melleti kitartása, az ,,egy a sok ellen’’ helyzet pszichológiája, a sértett tanár heves reakciója és mindezek teljes fokozódása, elfajulása ahhoz vezetett, hogy kérdőre vonjuk magunkat. Mi is okozta mindezt, hol is lehetett volna ezt megállítani, esetleg más forgatókönyvet írni a történéseknek, és, hogy ez megtörténhet-e a való életben. Fontolgatásaink szavakban is kibontakoztak a színdarabot követő, közös megbeszélés folyamán, amikor a benyomásainkat megtárgyaltuk és elemeztük a történteket. Ez a végső, darabon kívüli beszélgetés nem csak előnyös, de rendkívül nélkülözhetetlen is volt. Kellett. Így, egy családias hangulatot sugárzó érzéssel hagytuk el a termet, ezzel mégjobban realizálva azt, hogy kiléptünk a 10. B-sek bőréből. Biztosak vagyunk benne, hogy az osztályból eddig senki nem élt át ehhez hasonló élményt, ezért is számított egy meglepő újdonságnak ez az egész. A direkt részvétel által sokszorosan megélénkültek a történtek által kifejtett benyomásaink, ugyanis a saját bőrünkön érezhettük a történéseket. Jelen voltunk. Így milliószor élethűbb volt, mintha a konfliktus vagy történés-sorozat film vagy szöveg által próbálna tanítani minket.

Hálásak vagyunk azért, hogy még ha csak rövid időre is, de Evelin, Ilka, Milán és Adrián osztálytársai lehettünk, Tamara tanárnő felügyelete alatt. Köszönjük.

Nagy Sarolta, XII. D

Fontos tudni, hogy nem előadás, hanem történet, amely sorsának szereplői és írói mi voltunk, ezért jelenthetem ki, hogy a négy év margórája, pont időben talált meg minket ez a színházi élmény. Ledöbbentő volt látni az osztálytársaink karakterét érvényesülni úgy, ahogy mi még sosem láttuk, teljesen csapatépítő jellege volt, segített kikerülni a komfortzónánkból és hátrahagyni a gátlásainkat. Ugyanis, a színészek lassan vezettek rá arra, hogyan tegyük hitelessé a karakterünket, hogyan álmodjunk meg valakit, aki nem mi vagyunk. A történetben megélt epizódok, mindenkire nagy hatással voltak, mivel a helyszín hitelessége és a mindennapi sztori elbeszélése, könnyedén hozzásegített, ahhoz, hogy mi is játszani tudjuk a szerepet. Rengetegszer hallottam véleményeket, hogy “úgy beleszóltam volna ebbe a részbe” vagy éppen, “kiálltam volna a másikért ebben a helyzetben” és mégsem tettük, a történet szálát nem mertük rábírni, hogy teljes fordulatot vegyen, de néhányszor azért löktünk egyet a részek menetén, annyira magával ragadó volt, hogy teljesen megfeledkeztünk a történet valódi lényegéről, értékéről. Tökéletes tükörképe volt a mindennapi életünknek, hogy sokszor a mellékes dolgokra óriási hangsúlyt fektetünk de emellett, megfeledkezünk a lényegről, maga a tett miértjéről. A történetben is sokszor a kicsinyes dolgok hatására, foglaltunk állást valamelyik szereplő oldalán, miközben elfelejtettük, hogy milyen is az osztálytársak között a kapcsolat, milyen rosszul is bánnak egymással, aminek láthatóan közösség romboló ereje volt. A történettel együtt, mi is annyira koncentráltunk egy eszközre, hogy az, elvesztette időközben értékét, nem létezett többé a jó cél érdeke, hanem a szemünk előtt mentek tönkre az emberi kapcsolatok amik összetartották a jó célt. Az ár belesodort a történet közepébe, ahol ki csodálkozva, ki fokozott pulzusszámmal próbálta feldolgozni, milyen hatással is volt rá ez a tantermi történet. A végén volt egy beszélgetés, hogy tudjuk kifejezni, mit is éreztünk egész ezidáig. Talán ez volt a legjobb, megérteni, hogy sokszor utólag gondolkodunk, hogy mit hogyan kellett volna, és nem a pillanatban érvényesülünk helyesen. Olyan volt mint egy “élet szimuláció”, ami egy új karaktert adott nekünk és megtapasztalhattuk, hogy rengetegszer az egyén nem mer érvényesülni a közösség ereje miatt, marad abban a körben ahonnan kiszabadulni gyakorlatilag lehetetlen. Másodjára már mi is másképp csinálnánk, valószínűleg nem hagynánk magunkat annyira irányítani, viszont az életben sem mindig van második esély, ami valahogy így a négy év végének közeledtére megmutatta, hogy a pillanat hevében kell talpraesettnek lenni és a tetteket jól kezelni, illetve hogy az emberi kapcsolatokra fokozott figyelmet kell szentelni és az egész csak úgy tud jó lenni igazán, ha kellő energiát fektetünk bele. A történet mélysége mindenkiben nyomott hagyott, ami hozzásegített, ahhoz hogy jobban kiismerjük az embereket akikkel nap mint nap körül vagyunk véve és sokszor a dolgok mögé tudjunk nézni, mert nem a felszín az, amin változtatni kell, amire vigyázni kell. Hanem az, ami mögötte van. Ezt láttuk mi is ebben a történetben, ami mögötte van.

Fóri Nóra, XII. B

Azon szerencsés diákok közé sorolhatom magam, akihez a színház érkezett és nem neki kellett a színházba mennie. A múlt hét alkalmával volt szerencsém megtekinteni a Vérszirom című osztálytermi előadást, a Tomcsa Sándor színház kiváló színészeinek előadásában.

Számomra egy igazi katarzis élményt nyújtott, egyszerre nevettem és borzongtam az előadás folyamán. Talán a legtalálóbb kifejezés, amely megközelítheti az átélt pillanatokat az az érzelmi hullámvasút. Egyszerre megdöbbentő és tanulságos, hiszen tökéletesen tükrözi a társadalmunk mindennapi problémáját, a kommunikáció hiánya miatt kialakuló radikális konfliktus helyzeteket. Véleményem szerint az előadás ráébreszti a nézőket arra, hogy mennyire fontos az egymás iránti tisztelet, az hogy mindemellett legyen saját véleményünk és merjük is felvállalni azt, ugyanakkor, hogy néha vannak pillanatok, amikor a személyes sérelmeket félre kell tenni annak érdekében, hogy kiegyensúlyozottak legyenek a szürke hétköznapok. Nyugodt szívvel ajánlom az előadást mindenkinek, aki szeretne picit kiszakadni a realitás béklyóiból viszont annak a személynek is meghatározó élmény lehet, aki úgy érzi szüksége van egy úgynevezett tükörre, ahhoz, hogy tisztábban lássa a mindennapok rohanó sokaságát.

Lukács Kamilla, XII. C

 

Kapcsolódó tartalmak